Bohus Péter: Az első emlékem egy piros mászóka. A kabátom is piros. Óvodás lehetek, mi más. Körülöttem nincsenek zajok, csak a csönd, és a hinta láncának nyikorgó hangja. Mindenki más a suliban van. Én azonban ott állok bizonytalanul a mászókánál, nyirkos tenyeremmel fogdosom a csövet, amivel nem tudok mit kezdeni. Hiába fogom, csúszik. A kopó festék alól előtűnő vas szagával telik meg az orrom. Aztán már egy mókuskeréken állok, kapaszkodom a csőbe, alattam a dob egyszer csak megmozdul, puff, hasra esem. Senki nem röhög ki, mert senki más nincs a játszótéren, csak én. És az anyukám. Nem sírok, futok tovább. Jöhet a libikóka. De egyedül az nem túl izgalmas, pedig amikor a nagy tesó a földre ér, engem a levegőben a tehetetlenségi erő magasra dob. Mekkora szabadság! De most ő sincs itt, úgyhogy marad a rakéta. A rakéta nagyon jó, bele lehet mászni, mindjárt elindul, úristen, mennyire király egy rakéta a piros fémlemezzel a tetején. El akarok vele repülni. Akkor is, és most is. (Fotó: UVATERV / FORTEPAN)

Iván András: Az egyensúlyozó gerendánál akkoriban biztosra mentek, olyan széles volt, hogy leesni csak szándékosan lehetett róla, de persze még úgy sem lett senkinek soha semmi baja. Viszont kiválóan lehetett átkelni rajta a szigetként funkcionáló egyik kis homokozófészekből a másikba (amik egyik jellegzetessége volt, hogy a kutyák is rendszeresen tiszteletüket és nyomukat tették benne), és persze a legnagyobb kalamajkák abból lettek, ha két próbálkozó pont félúton találta szemben magát. Nagy szerencse, hogy ezen a bumfordi fadarabon még pont ki lehetett kerülni egymást. Ez a játék nem is halt ki teljesen a rendszerváltás után, vagy sokkal keskenyebb, vagy igazi kalandparkos, láncokon függő gerendával ma is lehet egyensúlyozgatni. A gerendához képest sokkal nagyobb kihívás volt gyerekként a háttérben is látható, felpúposodott macskahátként meredő félkörmászóka. A feléig még szépen fel lehetett jutni, ott viszont a kemény egy méteres mélység felett egyensúlyozva a lábakat valahogy előre kellett tornászni, ami óvodásként még a legfélelmetesebb dolgok egyikeként maradt meg. (Fotó: UVATERV / FORTEPAN)

Bakró-Nagy Ferenc: A hatvanas években még fél évszádnyira voltunk az EU-konform játszóterektől. A várostervezés szükséges rosszként gondolt rájuk, kijelölésüknél szinte minden más szempont jobban érvényesült. Így fordulhatott elő, hogy rengeteg játszótér épült benzinkút mellé. Én a Jókai téren nőttem fel, és ma már hihetetlennek tűnik, de ott is, és a szemközti Liszt Ferenc téren is működött egy-egy AGIP kút. A Jókai téren az olajfoltos töltőállomástól egy méterre kezdődött a körbekerítetlen játszótér, ami nagyjából egy 40 centi mély, kutyák által sűrűn látogatott homokozót jelentett, a tér sarkában 3 hintával, amik többnyire leszakadva várták a javítást. A legtöbb szülő a téren végeztette el gyermeke szükségleteit, így még száraz homok esetén is könnyen lehetett az alap homokozóforma készlettel készíteni “pisikéből piskótát”. Legmélyebben az maradt meg bennem, amikor több évnyi könyörgés után megkaptam az első hátulfékes rolleremet, aminek kormányán egy pici mackó csüngött. Levittem felavatni, és rögtön a tér sarkában, egy méter után akkorát estem vele a sárba, mint az ólajtó. Én felépültem, de a sárba merült, fűrészporral töltött maci nem élte túl az első bevetést.

(Fotó: UVATERV / FORTEPAN)

Nyilas Gergely: Csiki-csuki, ez a meccs már eldőlt. Sajnos, mire én megszülettem, ezeket a malomköveket már messzire hajigálták. Nyomát sem láttam ilyen szabadtéri malomnak, pedig a mi lakótelepünkön, a Vorosilovgrád iskola környékén is bőven lett volna rá hely. Imádtam volna, ahogyan az óvodásembernyi sakkot is szerettem. Persze az csak üdülők zárt udvarán, meg kultúrházakban volt nagy ritkán. Meg a Videoton Oktatási Központban egy szalmabábus készlet, szőnyegtáblán. Viszonylag könnyű volt, de kisiskolásként olyan nagy, hogy embertpróbáló feladat volt vele sáncolni, vagy végignyargalni a futóval. Oké, ilyenek nem lehetnek a játszótéren, széthordják úgyis, de legalább a malompályát EU-konform játszótereken is kialakíthatnák. (Fotó: UVATERV / FORTEPAN)

Tóth-Szenesi Attila: Egy komfort nélküli, földszinti, sötét szuterénben éltem szüleimmel és nagyszüleimmel a szegedi Pulcz utcában. Ha vécézni kellett, akkor ki kellett menni az udvarra, onnan nyílt egy folyosó, ahol egymás mellett álltak a lakók kulcsra zárt vécéi. Szemben velünk a Csillag börtön bútorgyára volt, a szuterénünk utcai ablakai előtt kamionok parkoltak, a bútorgyár magas vasbeton kerítésének tetején egy bódéban gépfegyveres börtönőr posztolt. A Pulcz utca ráadásul Szegeden pont azt jelentette, mint Budapesten a Lipótmező; ott volt a város ideg- és elmegyógyintézete, aminek nyitott ablakain sokszor kihallatszottak az ápoltak sikolyai. Egy szó, mint száz: nem voltak ideálisak a körülmények. Öt éves voltam, amikor beköltözhettünk a három szobás panellakásunkba. Szeged, Tarján széle 1/A, IV. emelet 12. (Máig tartó traumám: alsós osztályfőnököm dühösen kijavított, amikor a címemet kellett megmondani: Olyan nincs, hogy Tarján széle, Tarján széle utca lesz az, hiába mondtam, hogy a széle itt utcát jelent. (Fotó: UVATERV / FORTEPAN)

Tóth-Szenesi Attila: A Tarján szélén négy-öt éves kor fölött minden gyerek szülői kíséret nélkül játszott. Föl se merült, hogy a gyerek elveszhet. Sőt, nagycsoportosként már egyedül mehettem óvodába a Tarján széléről a kissé elhanyagolt Gyevi temetőn át az Építő utcába, ahol egy panelház első emeletének három lakásában működött a Postás óvoda. A játszótérről egy igazán súlyos sérülésre emlékszem. Az évekkel később a negyedik emeleti erkélyünkről tojással megdobált Nagy Attila gáncsolt el az apró kavicsos focipályán úgy, hogy a fél arcomat lehorzsoltam. Miután beadták a kórházban a tetanuszt, apám megfogott, átvitt a B-lépcsőházba Nagyékhoz, és horrorfilmekbe illő sérülésemet mutogatva vonta kérdőre Nagyékat, akik illedelmesen leültettek minket az ülőgarnitúrájukba, jaffával kínáltak, sajnálkoztak, de láttak ők már ennél különbet is, mert a Kazincbarcikai Vegyésztől Szegedre igazolt röplabdás család voltak. Este 7 óra körül a lakótelepre nyíló erkélyek szülőkkel teltek meg, és a kor divatos neveit kiabálták: Attilaaaaa! Krisztaaaaaa! Zoltááááááán! Andriiiii! Gáboooooor! Móniiiiiiiii! És a válasz: "Neeeee!" "Még 10 perceeeet!" "Megyeeeek". Aztán elcsendesült a lakótelep. Nemrég jártam arra, a szülők megöregedtek, a gyerekek elköltöztek, a játszótér hintáit, forgóit, libikókáit, gömbmászókáit felszámolták, helyükön most fű terem, és már csak én emlékszem, mennyire tudott fájni, amikor hátba csapott a vasforgó. (Fotó: UVATERV / FORTEPAN)

Bodolai László: A gömbmászóka háttérben a rakétával valószínűleg a szovjet űrkutatás nagyságát szimbolizálja, ahogy Gagarin a Vosztok 1-el elsőként megkerülte a Földet. A rakéta mellett látható még a harmadik klasszikus játszótéri elem, az elgörbített létra alakú mászóka is. A három játékot nehézségi fokozatonként is differenciálhatjuk. A gömb mászókán játszani nem volt túl nagy kihívás, ha belül megcsúsztunk, nem az aszfaltra, hanem gömb alsó részére estünk, ami valamelyest tompított a bbecsapódáson. A rakéta 3-4 méteres magasságával már korhatárhoz kötött volt, az igazán menők felültek a rakétafejre, és onnan lógatták a lábukat, amely valljuk be, nem tűnt veszélytelen mutatványnak, mivel a rakétát is aszfaltra állították. Az űrhajós kiképzés részeként az egyensúlyérzékünket a félkörbe hajlított létra mászókán lehetett leginkább fejleszteni, én 9 évesen tudtam először kapaszkodás nélkül végigsétálni rajta. A propagandasztikus játékelemek álltak távol a korszellemtől, a katonai bölcsődében, ahová Veszprémben bekerültem, - apám pilótaként szolgált - egy kibelezett MÍG 17-es repülő volt az fő mászójáték, soha nem felejtem el életem első üzletét, az akkori szerelmemmel, Belány Ildivel a gép törzsében a hajtómű helyén üldögélve elcseréltük a műanyag napszemüvegeinket egymással. Később több helyen találkoztam kibelezett vadászgéppel, mint játszótéri játékkal, például Kecskeméten a Műkertvárosban, vagy a mezőhegyesi strand mellett. A hidegháború enyhülése a játszóterekre is kihatott: a 80-as években a szintén kecskeméti Széchenyi lakótelepre rakéták helyett felpúpozott hátú macskafigura mászókákat telepítettek. (Fotó: UVATERV / FORTEPAN)

Munk Veronika: A lakótelepen nem csak a játszótér alkalmas a játékra. Például az egymáshoz egészen közel épített panel épületek között - feltehetően statikai okokból, ehhez nem értek – 30-40 centiméteres rések maradnak építés után. Ez egy olyan méret, hogy gyerekként oldalazva éppen hogy elfér az ember, és irtó vagánynak számít, hogy a pókos, ősbogaras, sötét és szűkös sikátorban (ha csak apró lépésekkel és rettegve is, de) végig mer menni. Persze az egész csak akkor érdekes, ha a többiek látják. Mert a lakótelepen mindig csapatokban zajlik az élet, fütyüléssel, felcsengetéssel („Csókolom, lejöhet a Vera?”), kiabálással verődik a banda, és mindenkinek megvan a saját birodalma. A hullámgerendát most a fiúk foglalták el, és akkor sincs olyan nagy baj, ha leesnek. A csinosan elgereblyézett homok talán nem annyira fogja fel az esést, mint a mai, EU-szabványos gumitéglák, de a vagány lakótelepi gyerekeknek most ez is megteszi. (Fotó: UVATERV / FORTEPAN)

Munk Veronika: A legtöbb mai játszótértől nem sokban különbözik a képen látható, most is mindenhol ott a libikóka, a mászóka, a hinta meg a homokozó, de ma már alig valahol állnak fém játékok, mert minden fából készül, a talapzat pedig puha gumitéglával vagy apró kavicsokkal fedett. A képen látható lakótelepi gyerekek most még főleg a homokozóval vannak elfoglalva, de pár év múlva pontosan tudni fogják, hogy melyik lépcsőházban nem szólnak be a lakók, ha meghúzzák magukat rossz idő esetén, és melyik épületnek laza a tetőablaka, ami miatt a felnőttek tudta nélkül ki lehet mászni a magasba. Lesz köztük olyan, aki pirózni szeret, ami sajnos gyakorlatilag gyújtogatást jelent, még akkor is, ha száraz gallyakról vagy levelekről lesz csak szó, és olyan is, aki az egyforma erkélyekről néha leköpi az arra járókat. És olyan is akad, aki lakótelepi társába lesz szerelmes, hogy elfelejtse húsz évre, majd aztán felnőttként boldogan feleségül vegye. (Fotó: UVATERV / FORTEPAN)

Haász János: Tópart, háttérben dombok, előttünk kis lakótelep a városhatárban. „Pár év majdnem ott vettem lakást” – mutatja egy barátom. „De aztán szerencsére szétnéztem a környéken, és hát az a nettó szocializmus, ami ott volt. Még a játszótér is úgy nézett ki a fémrakétával a közepén, mint a miénk gyerekkorunkban”. És ahogy ezt mesélte nemrég, beugrott, hogy tényleg: a játszótereink elmaradhatatlan része volt a rakétaformájú fém mászóka, amit a mi játszóterünkön állítólag újrafestettek, amikor Farkas Bertalan a világűrben járt! Bár én általában féltem a magasban – óvodás koromban pár hónap alatt kétszer is lezuhantam innen-onnan, két kéztörés lett a vége, az egyik műtéttel súlyosbítva –, ennek a rakétának rendszeresen felmásztam a tetejébe. Pedig semmi extra nem volt belül, csak dögmeleg nyáron a fém tető alatt. A miénk nagyobb átmérőjű volt, mint a képen látható, ketten is elfértünk a kupolájában. Később inkább a lányokat küldtük fel, amikor ráéreztünk, hogy van valami érdekes a szoknyák alá kukucskálásban, bár még nem tudtuk, hogy mi. Aztán mire rájöttünk, már elég nagyok és okosak voltak a lányok, hogy ne hagyják magukat rábeszélni. Aztán mikor arra jöttünk rá, hogy a legjobb lenne kettesben velük felmászni, az egész okafogyottá vált, mert a rakétát balesetveszély miatt lezárták, aztán elég gyorsan el is bontották. Mondjuk így is tovább kitartott, mint a szocializmus. (Fotó: UVATERV / FORTEPAN)

Haász János: Gyerekkoromban a játszóterek alapanyag a fém volt, vagyis a fém és a beton, leszámítva azt a néhány kis lécet, amiket a mókuskerékhez hasonló futóhordóhoz használtak fel. Fából egyetlen játszótér épült a szülővárosomban, a híres gyulai vár közelében, fából készült cölöpökből és bástyákkal egy vadnyugati erődöt idéző vár, egy hatalmas fa törzséből faragott hajó, egy pavilon és néhány libikóka. Ennél a bizonytalan funkciójú, talán homokozóba telepített farengetegnél biztos fantáziadúsabb volt, nem csak magányosan szomorkodni lehetett rajta (bár ki tudja, a kép szereplője talán nem is szomorkodik, hanem gondolkodik, hogy mi végre kerültek oda ezek a tuskók, miféle játékot lehetne rajtuk játszani). Viszont a miénknek volt egy feltűnő hiányossága: a nem megfelelő anyagkezelés. Nem, vagy nem eléggé alaposan lakkozták, pácolták, vagy mit tudom én, mit kellett volna vele csinálni. De a lényeg, hogy a fák hamar korhadni kezdtek, az erőd falai között méretes hézagok keletkeztek, a hajót el is kellett bontani. A játszótér azóta is megvan, kicsit javítottak az állagán, de ritkán lát a képen szereplőnél nagyobb tömeget. (Fotó: UVATERV / FORTEPAN)