Inkei Péter elsődleges munkaeszköze nem a kép lett, hanem a szó. Pedig édesapja, Inkey Tibor a magyar sztárportrék legendás filmgyári fotósa volt, a fiú a társadalmi folyamatok vizsgálata iránt elkötelezett kutatóként, főtisztviselőként és szerkesztőként vált ismertté. Igaz, szemben nővérével belőle nem lett fotóművész, nem vonhatta ki magát édesapja inspiráló hatása alól: hobbifotósként több sorozatot is készített huszonévesen, és csak az egyetem elvégzése után tette le a fényképezőgépet – pontosabban szólva, adta vissza azt édesapjának. Szerencsés helyzetben volt: egy-egy külföldi utazása előtt Inkey Tibor valamelyik profi gépét akaszthatta a nyakába, tőle kapott megfelelő minőségű negatívot, és számíthatott rá akkor is, amikor a lakásuk cselédszobájából kialakított sötétkamrában hívta elő és nagyította a képeit.

Inkei Péter egyik figyelemreméltó sorozatát Mongólia fővárosában, Ulánbátorban készítette 1967-ben. Az akkor angol szakon tanuló egyetemi hallgató a magyar KISZ-delegáció tagjaként utazott ki a Nemzetközi Diákszövetség éves kongresszusára, ahol tolmácsként közvetített a nyugati és a keleti baloldali ifjúsági csoportok között. A hivatalos program mellett pedig vagy csoportosan vagy egyedül járta a várost, és fényképezte az egzotikus utazás pillanatait.

Bár ő maga hívta fel a figyelmünket arra, hogy a Fortepan archívumában található olyan 1969-ben készült fotósorozat is, amely etnografikus értékű képeket tartalmaz a korabeli mongol vidékről, érdekes kordokumentumként szolgálnak az általa készített fényképek is a hatvanas évekből.

Ott, ahol a mai Ulánbátorban hatsávos utakon japán és kínai terepjárók száguldanak, ötven évvel ezelőtt még döngöltföld-utakat érzékelt a kamera objektívje, és a forgalmi táblák azt jelezték, hogy hova nem lehet lóval behajtani, a városi táj közepén pedig kisgyerekek hajtottak karikát. A mongol parlament előtt buszra váró emberek mellett a helyi mozi is feltűnik a képeken, de a korabeli helyi építészet sajátos kétarcúságát is megidézik a fotók.

Több fénykép is érdekes kétlaki világot tár elénk, számos városfotón azt látjuk, hogy a szovjet mintára épült blokkházak mellett jurtákat húztak fel a helyiek. Ezek a fotók annak a tanúi, hogy miként ragaszkodtak hagyományaikhoz, kulturálisan örökölt életformájukhoz a mongolok, akiknek gyerekkoruk óta az volt az alaptapasztalatuk, hogy a család egyetlen osztatlan térben, a kör alaprajzú jurtában él együtt. Vagyis a helyiek számára egyáltalán nem volt természetes, hogy olyan, körülbelül negyven négyzetméteres panellakásokba költözzenek, ahol mindenkinek külön szobája van, és ahol rideg falak választják el a családtagokat egymástól. Annak mementóit látjuk, ahogy a modernizálódó életből visszavágyik a mongol sztyepp népe a tradicionális életkörülményei közé. Ahogy a fotók készítője mondja, úgy éltek a helyiek, mintha lenne egy telkük, csak nem 20 kilométerre, hanem 20 méterre az otthonuktól.

Sajátos politikai kortörténeti dokumentumot is tartalmaz a sorozat. Az egyik képen azt látjuk, egy kislány dirigál egy gyerekkórust. Első ránézésre nem is sejti az ember, hogy milyen többszólamú dráma húzódik meg a kép hátterében. Inkei Péter visszaemlékezése szerint a fénykép egy olyan kirándulás során készült, amelyet a nemzetközi kongresszusra érkező nyugati diákok szerveztek. A helyszín egy kínai telep volt, ahol a Mongóliában dolgozó kínai tanácsadók, vendégmunkások kolóniája élt. A fotós egy olyan jelenetet örökített meg, ahol a delegáció tagjainak fogadására összesereglett gyerekek maoista rigmusokat kántáltak, amit azonban mongol és kínai nyelvtudás híján a vendégek nem értettek. Ám a kongresszus résztvevőit nemcsak dalokkal köszöntötte a kínai közösség, hanem jelvényeket és piros könyveket is osztogattak a látogatóknak. A kínai kulturális forradalom ekkor már javában zajlott. A látogatás után pár órával pedig a magyar KISZ-küldöttség tagjai megtudták, hogy a pekingi rádió bemondta, a Nemzetközi Diákszövetség kongresszusának küldöttei meglátogatták a kínaiakat, és szolidaritási esküt tettek. Inkei Péter úgy fogalmazott, úgy érezték, csapdába estek. A riadalom akkora volt, hogy szinte minden kínai ajándékot megsemmisítettek a magyar vendégek, a helyiek tanácsára pedig mongol kísérőjükkel kapcsolatban hangsúlyozni kellett, hogy neki nem volt tudomása a program természetéről, hiszen ha nem tudják őt kimenteni, akkor kényszermunkatáborba küldhették volna a segítőjüket.

A sorozat legerősebb képei szintén a korabeli társadalmi átalakítás programját idézik meg különös módon. Ulánbátor Gandan-dombra épült buddhista kolostorába turistaként érkezett társaival a fényképész. Bár a hely spiritualitása nem fogta meg a látogatókat, Inkei Péter emlékei szerint a kolostorok és a benne élő szerzetesek sorsa megérintette őt is és a delegáció más tagjait is. Tudták, hogy Mongóliában a férfiak jelentős része hagyományosan szerzetes volt. A korszakban pedig ezt olyannyira felszámolták, hogy dokumentálni a korábbi állapotnak már csak egy kicsi maradékát lehetett. A baloldali elkötelezettségű fiatalokat ennek a változásnak az emberi, társadalmi, történelmi vonatkozásai fogták meg. Ahogy Inkei Péter fogalmazott, szomorú volt az a pici skanzen, amit meghagytak a múltból.