Cukrot, zsírt, kenyeret, tartós élelmiszert zsúfoltak bele az öreg Volkswagenbe, hogy a hivatalos és privát segélyszállítmányokhoz hasonlóan ők is vigyenek valamit, az előrehozott gyors karácsonyozás után pedig még december 24-én elindultak Pestről, hogy valahogy átjussanak a román határon. Stalter György a Képes 7-et, Horváth M. Judit a Heti Budapestet tudósította akkor, és bár a férj járt már korábban válságövetezetben, a feleség nem akarta, hogy egyedül menjen ki, ezért inkább ő is veletartott az útra.

A világ egyik legmediatizáltabb, a tüntetők által elfoglalt, átállt és átállított román televízióban élőben közvetített forradalm két nappal korábban mámoros győzelmet aratott, a harcnak azonban még nem volt vége. Sporadikus és mégis rendszerszintű lövöldözések, kaotikus harcok, melyekről sokszor azt sem lehetett pontosan tudni, hogy ki lő kire, információhiány és tudatos dezinformációk, elvegyülő szekusokról és külföldi terroristákról szóló hírek, kinyíló fegyverraktárak, puskához jutó forradalmárok, vércsík és örömkönnyek, amiről néhány nyugati és magyar riporter próbál helyből tudósítani. 

A fotóművész házaspár – a hetvenes években a kórházban ismerkedtek meg: a férfi betegszállítóként gyűjtött élményeket, Judit gyermekápoló volt; férje hatására kezdett el aztán ő is fényképezni – két ünnepi, de békésnek éppen nem nevezhető napot töltött a forradalmi Temesváron. Voltak életveszélyben, ott látták a tévében a Ceauşescu-házaspár halálra ítélését, jártak a forradalom áldozatai között és frissen kiásott tömegsírnál. Itt látható felvételeiket nem sokkal később a Néprajzi Múzeum romániai forradalom képeit bemutató kiállításán is lehetett látni, most pedig, harminc év elteltével, a Fortepanra is felkerülnek.

„Sötét van, amikor 24-én szenteste elindulunk Nagylak felé. Éppen pirkad, mikor a határhoz érünk, ahol vöröskeresztes autók – franciák, németek, csehek – XX-es bérelt autókkal a nyugati sajtó és persze magyar kocsik várakoznak szépszámmal.” Így kezdődik Horváth M. Judit néhány nappal később írt beszámolója. Mire átjutnak a határon, már tavaszias reggeli napsütésben haladnak konvojban Arad felé, „lobognak a szélben a mentőkocsikra erősített vöröskeresztes zászlók, emberek integetnek az út szélén, ujjával V betűt formál öreg és fiatal”.

Aradon a város határában elterelik őket, időnként lövések dördülnek, a friss hír szerint arab terroristákat fogtak el – ekkor még nem tudni, hogy valószínűleg ez is valamelyik román szervtől származó álhír, amivel talán a vérengzésben részt vevő katonai egységek igyekeztek elterelni a figyelmet a saját szerepükről.

„Páncélozott szárazföldi katonai jármű robog el előttünk az egyik kereszteződésben, rajta kék-sárga-piros nemzeti zászló, középen a számunkra is jól ismert lyukkal. Az egyik utcasarkon izgatott emberek csoportosulnak, egy piros Daciát vesznek körül, szétszórt iratok hevernek az üléseken, állítólag szekuristák menekültek vele. A környező házakat nézegetjük, itt bújhattak el a közelben.” Helyi idősebb magyar figyelmezteti őket a veszélyre: „Hogy lehetnek ilyen hebehurgyák? Miért nem tették vonatra az adományokat? Már két segélyszállító magyart lőttek le” – mondja, majd megtudva, hogy Temesvárra tartanak, útjukra bocsátja őket. „Ott nagyobb szükség van a segítségre”.

A román forradalom Temesvárról indult: a Tőkés László református lelkész tervezett kilakoltatása elleni élőlánccal kezdődött az a tiltakozáshullám, ami néhány nap alatt megdöntötte a rendszert. December 17–18-án több mint negyven embert gyilkoltak meg a városba vezényelt szekusok és katonák, Temes megyében kihirdették a rendkívüli állapotot, december 20-án azonban így is százezres tömeg gyűlt össze a 300 ezres városban. Másnap a hatalom Zsil-völgyi bányászokat küld Temesvárra, de ők is a tüntetők mellé állnak, ahogy a katonák nagy része is. Bukarestben közben a kondukátor tömeggyűlésen ítéli el a „vandálok és huligánok” rendzavarását, de már csak az első sorokba kivezényelt szekusok tapsolnak neki, a gyűlés káoszba fullad. December 22-én Ceauşescu megbukik: az új katonai vezetés már nem követi a parancsait, a pártvezér helikopterrel kénytelen elhagyni a pártszékházat, este pedig Târgoviștében elfogják a feleségével együtt.

December 25-én, a szokatlanul kellemes karácsonyi időben Horváth M. Juditék Temesvár főterén kiégett üzleteket, összetört kirakatokat, kormos falakat látnak, az utcaköveken az áldozatokért gyújtott sárga gyertyák nyomait. A harckocsik tetején fáradt katonák, néhány fiatal fenyőfát díszít.

„Még az Úr is velünk van” – szólítja meg őket egy báránybőrsapkás, hatvan körüli ember, aki maga is Tőkés gyülekezetébe járt. Ebben a két napban ő lesz a kísérőjük: elviszi őket a városszéli szegénytemetőbe is, ahol alig korábban holttesteket hantoltak ki: összedrótozott lábú férfiak és nők, egy anya és csecsemője együtt. „Sokáig csak állok, alig bírok fényképezni.” Mindenki a rezsim által elkövetett tömeggyilkosságokról beszél, de később kiderül, hogy ez is álhír lehetett: a felboncolt tetemeket valójában a kórházból vihették oda, ők nem a harcokban haltak meg.

A temesvári kórház intenzív osztályán fekvő sebesültek már valóban a forradalom sérültjei. Áldatlan állapotok, a pislákoló neonok alatt a kórházi folyosón vércsíkok: „Drakula tanulhatott volna tőle, Hitler kisfiú volt mellette” – mondja a kórház orvosa Ceauşescuról.

A kórházból a kijárási tilalom és a továbbra is tartó lövöldözések miatt alig akarják őket elengedni, ekkor is fekszenek bent lőtt sebbel olasz és amerikai riporterek, és most is hoznak be újabb sebesülteket. A magyar fényképészek a segítőkész báránybőrsapkás lakótelepi lakásában éjszakáznak – penészes falak, nyomorúságos szegénység, de ott, a bánáti magyar házigazdájukkal együtt nézik a fekete-fehér tévén a Ceauşescu-pár élőben közvetített, halálos ítélettel végződő statáriális tárgyalását is. 

Másnap, karácsony második napján némileg normalizálódott viszonyok vannak Temesváron, román utcakép hosszú sorállásokkal a kinyitó boltok előtt. „A forradalom talán győzött, de ahhoz, hogy az ellátás megjavuljon, még hosszú út vezet. Lesz-e ereje a népnek, hogy kilábaljon ebből a káoszból, és megteremtse az emberi élethez méltó körülményeket” – kérdezi Horváth M. Judit az útibeszámolójában.

Délután román harckocsikat kerülgetve indulnak vissza Magyarország felé. Minden igazoltatásnál a lelkükre kötik, hogy senkit ne vegyenek fel, hiszen így akarhatnak elszökni a szekusok. Tejfehér ködben jönnek visszafelé, egy faluban még szétosztják az utolsó konzerveket, majd rendben átérnek a határon.

„Napokig nem mosom le a kocsiról az út porát, sarát. Valakik románul-magyarul

írták rá: Mulțumim – Köszönjük.”