A Hanság lecsapolásától a meztelen kapálásig
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!Az 1956-os forradalom leverése után a hatalom megpróbálta megszólítani a fiatalokat. Az ötlet egyszerű volt: olyan nyári táborokat kell szervezni, ahol a szocialista gazdaságban végzett hasznos építőmunka mellett megfelelő ideológiai képzést is kapnak az iskolások. Létrejöttek hát az építőtáborok, amik egészen a nyolcvanas évek végéig, a rendszerváltásig meghatározták a középiskolások nyarait.
De hogy jutottunk el a Hanság lecsapolásától a fenti képen látható meztelen kapálásig? Dési János fotóin a kései Kádár-korszak építőtábori életébe pillanthatunk be.
Az építőtábori mozgalom 1958 nyarán indult, az első igazán nagyszabású feladat a Hanság lecsapolása volt. A KISZ által szervezett munkálatokban 1958 és 1972 között 20 ezer fiatal csapott fel csatornát ásó kubikusnak, hogy mezőgazdasági művelésbe lehessen fogni a Fertő-tó körüli területet. A természetre akkoriban inkább egy leigázandó kihívásként tekintettek. A képen a fővárosi Madách Imre Gimnázium tanulói érkeznek bőröndjeikkel a Szikrai Állami Gazdaság lakitelki táborába majd' három évtizeddel később. (Fotó:
Dési János / FORTEPAN)
A munka mellett brigádversenyek, különböző politikai és tréfás vetélkedők színesítették a tábori létet, így az építőtáborozás hamar népszerűvé vált. 1977-ben már 37 építőtáborban folyt a munka egész nyáron, közel 40 ezer középiskolás váltotta egymást, hogy egy-egy hétig besegítsen a mezőgazdaságba, a nagyobb építkezésekbe, vagy kevésbé szerencsés esetben egy konzervgyár futószalagja mellett állva felügyelje az üvegeket. (Fotó:
Dési János / FORTEPAN)
Az önkéntes nyári táborok mellett a tanévkezdés után úgynevezett közhasznú munkákat is szerveztek, ezeken kötelező volt a részvétel. Így 1980-ban már félmillió diák vett részt az őszi betakarításban: általános és középiskolások, szakmunkástanulók, főiskolások és egyetemisták dolgoztak a földeken. Zöldséget és gyümölcsöt szedtek, szőlőt szüreteltek, a kézimunkát igénylő termés negyedét ők takarították be. A balatoni nyaralásokat leszámítva sokan ilyenkor szembesültek életükben először a vidéki élettel. (Fotó:
Dési János / FORTEPAN)
1982-ben, az építőtábori mozgalom 25. évfordulója alkalmából tartott ifjúsági tanácskozáson Aczél György, az MSZMP részéről így fogalmazott: „Minden felnövekvő generációt meg kell nyernünk a szocializmus ügyének, mert amíg párt van, addig szövetség is van. Van ma, s lesz húsz év múlva is.” Ebben tévedett, a rendszerváltás elsodorta a kommunista ifjakat. Ilyen teherautókkal vitték ki kora reggel a táborozókat a földekre. A platón 50-60 tizenéves zötykölődött hányingerrel küzdve, legtöbbjük üres gyomorral. Mivel nem ahhoz voltak szokva, hogy hajnali ötkor benyomjanak egy szafaládét mustárral, sokan kihagyták a reggelit. (Fotó:
Dési János / FORTEPAN)
A téeszek dolgozói sem mindig nézték jó szemmel a diákokat, szerintük sokszor több kárt okoztak, mint amennyi hasznot hajtottak. Bár elméletben az iskolások munkabérét úgy állapították meg, hogy az megegyezzen az adott gazdaság fizikai dolgozóinak juttatásával, vagyis mondjuk egy kiló alma szedéséért egy diák ugyannyit kapjon, mint egy ottani melós, a gyakorlat gyakran mást mutatott. (Fotó:
Dési János / FORTEPAN)
A szállásért, ellátásért is levontak a bérből, sokszor a diákok nem is kapták kézhez a pénzt, vagy ha kézhez is kapták, egy részét "önkéntesen" fel kellett ajánlaniuk valami nemes célra. Ez természetesen nagyban rontotta a munkamorált. A Kecskeméti Állami Gazdaságban barackot is termesztettek. A legszebb, nagyobb példányok nyugati exportra mentek, az apróbbak keletre, ami pedig maradt, az a hazai piacra. A leesett, penészes, rohadó példányok, vagyis az úgynevezett "hullás" pedig ivólé vagy pálinka formájában került a polcokra. (Fotó:
Dési János / FORTEPAN)
A nyolcvanas évek közepére az építőtáborok vonzereje csökkent, megkérdőjeleződött az ott folyó kommunista nevelés eredményessége is. A KISZ is változott, a brigádok már nem önfeláldozó szovjet háborús lányokról, hanem Som Lajosról és a Piramisról nevezték el magukat. Figyeljük meg a képen az öltözékeket: csehszlovák tornacipő, mintás fecskenadrág, valami menő póló, plusz egy idióta sapka, amit ugyan a szülő csempészett be titokban a bőröndbe, mégis hasznosnak bizonyult a tűző napon. (Fotó:
Dési János / FORTEPAN)
Bár minden napra szerveztek politikai kvízeket, vetélkedőket, pol-totókat, a legtöbben kényszerből vettek csak részt rajtuk. Ekkoriban már az ifjúsági lapok is rámutattak, hogy a diákok szempontjából az építőtáborok igazi értelme a szülői felügyelet nélküli szabad csajozás, pasizás, bulizás a haverokkal, és az ugyan illegális, ám mégis általánosan előforduló és elfogadott alkoholfogyasztás. (Fotó:
Dési János / FORTEPAN)
A táborban a napirend elég spártai volt, főleg az olyan gimnazistáknak, akik a reggel nyolcas iskolakezdésről is rendszeresen lekéstek. Ébresztő 4:30-kor, reggeli 5-kor, indulás a földekre 5:30-kor, munka fél egyig, utána ebéd, majd kimenő. A tábori konyhán két dologhoz bármikor hozzá lehetett jutni, kenyérhez és zsírhoz. Így senki sem panaszkodhatott, hogy éhes. (Fotó:
Dési János / FORTEPAN)
A lakitelki táborból legtöbben a közeli Holt-Tisza partjára, Tőserdőre jártak ki szórakozni, a fürdés után pedig a közeli erdei büfében szembesültek életükben először a tablettás rizlingfröccsel, a sörbe öntött feles rummal, vagy a boroskólával. Bár a vacsora 6-kor volt, a szállásra csak este 7-re kellett visszaérni. Ezt a lehetőséget sokan kihasználták még pár felesre, amik után egymást támogatva keresték a táborba vezető erdei ösvényt. Este 9-kor takarodó, majd villanyoltás zárta a napot. (Fotó:
Dési János / FORTEPAN)
Másnap persze kevésbé voltak aktívak a mulatozók, ha tehették, a kapálóktól pár sor szőlővel arrébb kerestek nyugalmat. És most kanyarodjunk vissza a legfelső képhez, Dési János így emlékszik a meztelen kapálás történetére: Egy hirtelen ötlettől vezérelve vetkőzött pucérra a brigád, hátha a fiatal orosztanárnőnk, Jekatyerina így nem fog senkit visszahívni a sor elejére, hogy na, ott még egy kicsit tessék dolgozni. Aztán a táborvezető tornatanár kitanította, azt kell mondania a pucér kapásnak, hogy „mit lengetsz itt, fiam, nagyobbhoz vagyok én szokva”. (Fotó:
Dési János / FORTEPAN)
A nyolcvanas évek végére a kötelező építőtábor ambivalens érzéseket váltott ki a legtöbb iskolásból, a kiszeseken kívül szinte mindenki utálta, és ha tehette, a munka elszabotálásával próbálta bomlasztani a szocializmust, vagy legalábbis ezzel indokolni magának a lustaságát. Másrészről viszont jó buli volt, egy olyan fergeteges táborozás, ahol mély barátságok szövődtek, ahol az ember először hányt császárkörtétől, és ahol rátalált az első szerelmére. És persze az idő ugyanúgy megszépíti az építőtáboros emlékeket, mint a katonaságot, vagy a többi élményt a Kádár-korszakból. Hiszen akkor még fiatalok voltunk, önfeledtek, és miénk volt a jövő. (Fotó:
Dési János / FORTEPAN)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
