Önmagában attól, hogy az állam megveszi az E.On gáznagykereskedő cégét, nem lesz olcsóbb a gáz – egy kormánydöntéssel persze az lehet, de ez működhetne állami tulajdonszerzés nélkül is –, és az ellátásbiztonság sem nő. Viszont ezentúl kénytelen lesz az állam kezében lévő MVM viselni az árszabályozás okozta veszteségeket, a hosszú távú gázszerződés előnytelen feltételei miatt pedig százmilliárdos tartozások is a nyakába szakadhatnak.
A kormány szerdán várhatóan jóváhagyja az E.On gázüzletágának megvételéről szóló megállapodást. Ezzel megkezdődhet a tárgyalások végső szakasza, a német energiaóriás két magyarországi cége is az állami MVM tulajdonába kerülhet. Az E.On Földgáz Trade megvásárlásával azonban könnyen megégetheti magát Orbán Viktor. A cég nem csak évek óta veszteséges, de egyetlen értékesnek tűnő része is egy időzített bomba: az oroszokkal kötött, 2015-ig szóló gázszerződés akár százmilliárdos nagyságrendű károkat is okozhat az államnak.
Bár a kormányzati politikusok csökkenő rezsiköltségekről, növekvő ellátásbiztonságról, az extraprofitok korszakának a végéről nyilatkozgatnak, önmagában a Trade megvétele egyiket sem hozza majd magával.
A cég, amit 2006-ban az E.On a Moltól vett meg, jelentős vagyonelemet nem tartalmaz, egy nagyobb irodai helyiségbe össze lehetne csomagolni a vállalat egészét. Ráadásul az állami árszabályozás miatt szinte folyamatosan veszteséges, egyetlen értékelhető része egy még a Moltól örökölt, a Gazprommal kötött hosszú távú gázszerződés, amely azonban 2015-ben lejár.
| E.ON Földgáz Trade Zrt. (milliárd forint) | ||||||
| 2006 | 2007 | 2008 | 2009 | 2010 | 2011 | |
| Mérleg szerinti eredmény | -46,4 | 50,7 | -12,6 | -15,2 | -6,5 | -0,6 |
| Üzemi eredmény | -40,3 | 50,5 | 15,2 | 11,2 | -9,9 | 32,9 |
| Árbevétel | 825,5 | 784 | 947,4 | 795,5 | 679,8 | 793,3 |
Nem kétséges, hogy a magyar gazdaság szempontjából a szerződések újratárgyalása alapvető fontosságú, hiszen az itthon felhasznált földgáz 80 százaléka importból származik, ennek háromnegyedét a hosszú távú szerződés alapján vesszük. Bár akadnak olyan szakemberek, akik szerint a szerződést feltétlen újra sem kellene kötni, ha mégis újabb hosszú távú szerződés mellett döntünk, az ország elemi érdeke, hogy azt lényegesen kedvezőbb feltételekkel köthessük meg a jelenleginél.
Hogy egy ilyen tárgyalásban egy nemzetközi energetikai óriás, vagy egy nemzeti kormány alkuereje a nagyobb, arról megoszlanak a vélemények. A kormány mindenesetre már korábban, lényegében 2010 nyarán nyilvánvalóvá tette: szeretné, ha az új hosszú távú szerződést már egy állami szereplő kötné meg az oroszokkal.
A kormány a gázüzletág megvásárlásával egy időben 10 százalékkal csökkenteni tervezi a gáz, áram és távhőárakat, de ez nem a vásárlás egyenes következménye, hiszen sem az árképlet, sem a beszerzési források nem változnak. A lakossági árak csökkentéséből fakadó veszteséget az energiaszolgáltatóknak kell valószínűleg lenyelniük, akik annak egy részét várhatóan ráterhelik az államilag nem szabályozott fogyasztókra.
Csakhogy ehhez egyáltalán nem kell megvásárolni a most élő szerződést tulajdonló céget, elég lenne, ha már egy állami vállalat tárgyalna az új szerződésről. Nem lehet érv az sem, hogy amíg nincs állami kézben az E.On Trade, az állam nem tud tárgyalni az oroszokkal, a hasonló jelentőségű szerződésekről ugyanis a magáncégek eddig is a nemzeti kormány képviselőinek bevonásával tárgyaltak.
A szerződés lejártának közeledtével tehát nehezen magyarázható, hogy miért veszi meg az állam a céget. Főleg úgy, hogy annak átvételével kimondottan rosszul is járhat.
A hosszú távú szerződést az oroszokkal 1996-ban még a Mol kötötte, a régióban a legrosszabb feltételekkel. Hogy miért nem sikerült jobb alkut kötni, arról inkább csak találgatni lehet, a legegyszerűbb magyarázat, hogy a magyar fél nem volt szakmailag kellően felkészült. Nem számoltak a gázárak meredek emelkedésével, és az energiahatékonyság javulásának szerepét sem vették kellő mértékben számításba. Nem határoztak meg felső limitet az árakra, túl szűk mozgásteret kaptunk az átvett mennyiség meghatározásában is.
Vagyis egyfelől a szerződés alapján a gázárat az oroszok lényegében bármeddig emelhetik, és hogy most is a piacilag indokoltnál magasabban tartják, azt gyanítja a Gazprom néhány európai országgal folytatott üzletét versenyjogi eljárásban vizsgáló Európai Unió. Másfelől a vevőnek, azaz a magyar félnek nincs nagy mozgástere abban sem, hogy a fogyasztás esetleges csökkenése miatt csökkentse az átvett gázmennyiséget.
Ráadásul a megállapodás minden részlete nem is ismert. A gázipari szerződések a hétpecsétes üzleti titkok kategóriájába esnek, és ezek közül is a viszonylag jól őrzöttek közé. Valószínűleg 10-15 embernél több még nem olvasta a most érvényes változatot. Ugyanakkor korábbi változatainak bizonyos részletei napvilágra kerültek, és mivel más szerződések is tükrözik az eredeti szerződés bizonyos szerződéses feltételeit, így számos dolog valószínűsíthető.
A szerződés egyik különleges jellemzője például annak úgynevezett take or pay (TOP) jellege, vagyis az, hogy a vevőt kötelezik egy rögzített éves mennyiség átvételére, ez az úgynevezett ACQ (annual contract quantity). Ezen kívül meghatároznak egy napi, és negyedéves kötelező mennyiséget is, ezek lényegében az éves mennyiséget osztják el arányosan.
Mivel különböző időszakokban eltérőek a fogyasztói igények – például télen többet fűtünk gázzal, mint nyáron – a szerződésben van egy rugalmasság, adott esetben kérhetünk a megadott mennyiségnél akár 15 százalékkal is kevesebbet, vagy 4 százalékkal többet, az éves mértéket azonban ettől függetlenül teljesíteni kell. Az eltérés mértékében egyébként híresen rugalmatlanok az oroszok, például a holland vagy az algériai szerződések sokkal nagyobb eltérést is elfogadnak.
Ha nem veszi át a vevő a gázt, akkor is ki kell fizetnie az akkor érvényes szerződéses áron a mennyiség egy részét, nagyjából az ACQ felét. Ebből ered a take or pay (vedd át vagy fizess) elnevezés.
Attól még, hogy a gázt nem vettük át, az nem veszik el végleg, két-három éven belül a már kifizetett, de le nem szállított mennyiséget még át lehet venni, ez az úgynevezett make-up gáz. Ilyenkor az átvételkor érvényes áron számolják ki, hogy mennyibe kerül, és levonják belőle a korábban kifizetett összeget. Ez adott esetben egyébként még jó is lehet, ha például időközben csökkent a szerződéses ár. Ugyanakkor van egy szigorú feltétel: a make-up csak akkor hívható le, ha az abban az évben meghatározott kötelező éves mennyiséget már átvette a vevő.
Az, hogy kötelező mennyiséget a hosszú távú szerződésben előírnak, teljesen érthető igény a Gazprom részéről. Neki ez biztosítja a kiszámítható piacot, tudja, hogy akárhogy is alakulnak a piaci árak, vevője nem változtatja aszerint a vásárolt mennyiséget.
A magyar fél azonban kétségkívül nem volt elég előrelátó, amikor a szerződést megkötötték, nagyjából folyamatosan növekvő gázigényekkel számoltak, el sem tudták azt képzelni, hogy valamikor is gondot okozhat majd, hogy nincs szükségünk annyi gázra, mint amit a szerződés előír.
Az E.On Földgáz Trade-nek valójában már 2006-tól, vagyis azóta, hogy a Moltól átvették az üzletágat gondjai voltak a kötelező mennyiség átvételével. A válság időszakában azonban már Európa-szerte jelentkeztek a „vedd vagy fizess” elvből fakadó problémák. A gazdasági visszaeséssel a gázkereslet is megcsappant, miközben a cégek továbbra is hatalmas mennyiségeket lettek volna kötelesek átvenni.
Bár a konkrét szerződés részletei nem ismertek, nagyjából biztosra vehető, hogy az E.On már évek óta nem tudja átvenni az éves kötelező mennyiséget, így viszont aztán a make-up gázt sem hívhatja le. Ez a rendszer az évtized végére lényegében kezelhetetlen terhet jelentett a cégnek, a német anyacég a szerződés több részletét is újratárgyalta.
Hogy a szerződés ennek eredményeképpen hogyan módosult, arról biztosat nem lehet mondani. Az Index által megkérdezett szakértők szerint azonban valószínűsíthető, hogy az E.On 2013-ig mentességet kapott ugyan a fizetési kötelezettség alól, nem csökkent viszont a teljes szerződéses mennyiség. Vagyis felhalmozódott a cégben egy jelentős összegű kötelezettség – kérdéses, hogy ezt mikor, hogyan kell rendezni az oroszokkal.
Az olaj-indexálásnak nagyrészt történeti okai vannak, a hetvenes-nyolcvanas években még reális alternatíva volt a gáztüzelésű erőműveket olajra átállítani, ma már ennek nincs komoly esélye.
A szerződés másik, számunkra inkább hátrányos velejárója az olajindexálás, vagyis, hogy az árképlet többek közt bizonyos olajtermékek áraiból is adódik. Minden negyedév elején kiszámítják, hogy az elmúlt kilenc hónap olajtermékeinek mennyi volt az átlagára, ami abban a negyedévben meg fogja határozni a gáz árát. Amikor a negyedév letelik, kiszámolják ugyanezt, szintén az előző kilenc hónaphoz viszonyítva.
A konkrét olajtermékek és azoknak az árban vett százalékos megoszlása éppúgy üzleti titok, mint a hosszú távú szerződés többi részlete. Az viszont látszik, hogy az utóbbi években számos olyan időszak volt, amikor az olajindexált ár a normál (spot) piaci (TTF/CEGH) árak felett volt, nekünk azonban a kötelezően előírt mennyiség miatt továbbra is a magasabb árú gázt kellett megvennünk. Igaz ennek fordítottjára is van példa – vagyis előfordult, hogy jobban jártunk az olajindexált árral –, összességében mégis sejthető, hogy az orosz árazási módszer nem nekünk kedvez.
Jelentős változás egyébként, hogy az utóbbi időszakban a magyar szerződésnek az árazási formulájában megjelent 40 százalék spot is, feltételezhető azonban, hogy az oroszok nem ingyen kötöttek ilyen alkut. Nem elképzelhetetlen, hogy cserébe például a make-up mennyiségen felül további gáz átvételét is kikötötték.
Számos nagyon fontos kérdésre most még nincs válasz, csak azt tudni, hogy ezek a problémák léteznek. Így nem tudjuk, hogy az E.On Trade a háttérben milyen alkukat kötött a Gazprommal, hogy pontosan mekkora az az összeg, amelyet a take or pay rendszerből fakadóan most már évek óta görget maga előtt, hogy azt mikor és hogyan kell majd kifizetni, vagyis hogy milyen teher szakad majd a magyar állam nyakába, ha megveszi a céget. Ezzel kapcsolatos kérdéseinkre az E.On is szűkszavú választ adott.
Azt közölték: van olyan év, amikor az E.On teljesíti, és van olyan, amikor nem tudja teljesíteni az átvételi kötelezettségét. A szerződött, de „át nem vett mennyiségekért az E.On Földgáz Trade természetszerűleg nem fizet, de a hozzá tartozó büntetést mindig maradéktalanul kiegyenlíti” – válaszolták. A cég azt is közölte, hogy külön megállapodást nem kötöttek. „A szerződés jelenlegi formájában tudja kezelni ezeket a helyzeteket, az E.On eddig is maradéktalanul teljesítette a szerződéses kötelezettségeit, a jövőben is ezt fogja tenni” – írta a kötelezettségeket firtató kérdéseinkre a hamarosan állami kézbe kerülő nagykereskedő cég.
Az esetleges kockázatokról, a cég kötelezettségeiről sem a fejlesztési minisztérium, sem a vásárlásra készülő állami MVM nem kívánt nyilatkozni az Index kérdésére a tárgyalásoknak ebben a szakaszában. A piaci források ugyanakkor nem sok jót sejtetnek. Az energetikai piacon mozgó szakértők szerint a több százmilliárd forintos nagyságrendet is elérheti az az összeg, amely adott esetben majd az államra hárul a cég átvétele után.
Abban ugyanis mindenki egyetért, hogy az E.On Földgáz Trade-et csak a tartozásaival együtt lehet megvásárolni. Hogy ezek után állami oldalról milyen érvek szólnak a cég megvétele mellett, még érthetetlenebb, a tranzakciót feltehetőleg inkább az E.On erőlteti. Nem szívesen adná úgy oda az üzletág értékes, tározós cégét, az E.On Storage-ot, hogy a kormány rajtahagyja a pénznyelő nagykereskedőt.
Lázár János egyik törvényjavaslatából kiderül, a kormány az E.On gáztározóinak megvásárlása után a stratégiai gáztározást is állami kézbe venné. Néhány éve 150 milliárdért építtettek biztonsági tárolót a Mollal, a cég azt tervezte, hogy évtizedek alatt a gáz árán keresztül szedi majd vissza a pénzét. Egyelőre kérdés, hogy az állam a Mol tározóját szeretné-e megvásárolni, vagy csak az üzletét nyúlná le, és kérdés az is, hogy mibe kerül majd mindez az adófizetőknek.
Bár egy évvel ezelőtt még 800-1200 millió euró (225-337 milliárd forint) körüli összegről találgattak, pontosabban arról, hogy a német fél 1,2 milliárd eurónál nem adná olcsóbban a cégeket, forrásaink szerint a végső vételár ennél kevesebb lehet. Úgy tudjuk, korábban az MVM és az NFM is rendelt már felmérést nagy tanácsadó cégektől, hogy megtudja, mennyit ér a két kiszemelt cég, a tanulmányok pedig úgy kalkuláltak, hogy a betáplált gáz nélkül számolt E.On Storage és az E.On Földgáz Trade együttesen mindössze 40 millió euró és 300 millió euró (vagyis nagyjából 11 milliárd és 85 milliárd) közötti összeget érhet.
Erre jöhet rá – ha azt is megveszik – a tározókban lévő gázmennyiség, de a végső számla is csak nagyon alulról közelítheti majd a 200 milliárd forintot, inkább a 150 milliárdhoz lehet közelebb. Ez azonban csak a cégek felbecsült értéke, az E.On akár kicsit magasabb árat is kialkudhat. Korábban a Világgazdaság is arról írt, hogy a végső ár 800 millió euróhoz lehet közelebb – ez nagyjából 220 milliárd forintnak felel meg –, és ezt valószínűsítették később a Népszabadság forrásai is.
Egyelőre minden jel arra mutat, hogy mindezt nem a költségvetésből, hanem a megmaradt IMF-hitelből állná a kormány az MVM tőkeemelésén keresztül. Legutóbb Banai Péter, az NGM államtitkára is megerősítette az Indexnek, hogy sem az idei, sem a jövő évi költségvetés nem számol az E.On-vásárlás kapcsán felmerülő kiadási tétellel.