Az államadósság hatalmas volt, az eredeti állapotokat lehetetlen lett volna visszaállítani, de valahogy be kellett indítani a gazdaságot. Húsz éve már, hogy a kommunista rendszer miatt károsultak kárpótlására megszületett a kárpótlási jegy. A papírokkal elvileg ma is lehet kereskedni a tőzsdén, érdemi forgalom azonban évek óta nem volt, 2006 óta nemigen lehet érdemben használni.
Hiába telt el több mint húsz év a rendszerváltás óta, az állam még mindig nem dőlhet nyugodtan hátra, ha a kommunizmus veszteseinek a kárpótlása kerül szóba. Persze azt már a kilencvenes évek elején is csak kevesen gondolták komolyan, hogy a kommunizmus negyven éve alatt államosított földek, gyárak, ingatlanok egy csapásra visszakerülnek majd 1947-es gazdáikhoz, és az élet folytatódik, mintha mi sem történt volna. A többség azért bízott abban, hogy a történet záros határidőn belül lezárul, és ha erős kompromisszumokkal is, de ezt ígérte az 1992 végén piacra dobott kárpótlási jegyek rendszere is.
Bár a kárpótlási jegyek létrehozásakor úgy számoltak, három évnél nem lesz több időre szüksége senkinek ahhoz, hogy jegyéért állami vagyonhoz jusson, húsz évvel a kibocsátása után is úgy tűnik, a történet szinte soha nem ér véget. A jegyeket elvileg fel lehet használni privatizációra és földtulajdon szerzésére, állami, vagy később önkormányzati lakások vásárlásánál névértéken felhasználható (emellett korábban csekély mértékű életjáradékra is válthatták, ez azonban ma már nem lehetséges). Azonban még mindig akadnak olyan kárpótoltak, akik nem jelentkeztek, vagy nem váltották be a jegyeiket, de a tőzsdén is több milliárd forintnyi forog a jegyekből – tőzsdei értéke négyszáz forint –; tulajdonosaik nagyrészt az államra várnak.
Az utóbbi másfél évtizedben ugyanis összesen három olyan akció volt a földárveréseken kívül, amikor részvényekre lehetett váltani a jegyeket. Az utolsó 2006-ban volt, ekkor Mol-részvényekre lehetett kapni értük. Azóta nagy a csend, ahogyan fogyott az állami tulajdon, úgy lettek kevesebben az igénylők is, de még mindig nem ajánlottak fel elég megszerezhető állami vagyont a kárpótlási jegyért cserébe.
A kárpótlási jegyekről a kárpótlási törvény rendelkezett, eszerint az „bemutatóra szóló, átruházható, a kárpótlás összegének megfelelő, az állammal szemben fennálló követelést névértékében megtestesítő, tőzsdén forgó értékpapír”. Kárpótlási jegyre azok voltak jogosultak, akik anyagi, vagy egyéb károkat szenvedtek az előző politikai rendszerben. A jegyeket különböző névértéken bocsátották ki, a bevezetése utáni években a jegybanki alapkamat 75 százalékával kamatoztak 1995-ig.
Összesen majdnem 162 milliárd forintnyi kárpótlási jegyet gyártottak le a rendszerváltás után, ebből ma 1,9 milliárd van még a piacon – közölte lapunkkal a Közigazgatási és Igazságügyi Hivatal. A kárpótlási hatóságnak csak a kárpótlási földalapba tartozó termőföldek árverési értékesítése kapcsán van információja arról, hogy mekkora értékben használtak fel kárpótlási jegyet a jogosultak, mivel a hivatkozott árveréseket a mindenkori kárpótlási hatóság bonyolította le. Ez az összeg 27 251 993 000 forint, vagyis ennyi kárpótlási jegy folyt be a termőföld árveréseken. Az egyéb privatizációs értékesítések nem a kárpótlási hatóság közreműködésével folytak, ezért ezekkel kapcsolatban adatokkal nem rendelkeznek, tudatta a KIH sajtóirodája.
Hogy a kárpótlási jegy meddig marad még a piacon, elsősorban attól függ, hogy az állami vagyonkezelő milyen vásárlási lehetőséget kínál, de lezárható akár úgy is, hogy az állam lehetővé teszi, hogy minden jegyet felhasználhassanak, és névértéken elfogadja a kárpótlási jegyeket. Ezt a kötelezettséget egyébként az államnak a törvény is előírja, bár a szabályozás a határidőre nem tér ki.
A hivatalt megkérdeztük arról, hogy várható-e még olyan alkalom, amikor a jegyeket privatizációra lehet majd felhasználni, de csak annyit közöltek, hogy a hatályos jogszabályok alapján a kárpótlási jegyek a mai napig felhasználhatóak a tőzsdei forgalmazás során, illetve felhasználhatóak a kárpótlási földalapba tartozó termőföld-tulajdon megszerzésére.
Nem a kárpótlási jegyek rendszere volt az egyetlen ötlet a károk rendezésére, a rendszerváltás és a kilencvenes kormányalakítás után a három kormánypárt komoly vitába kezdett a kárpótlás módjáról. A Független Kisgazdapárt teljes reprivatizációt szeretett volna, amivel minden államosított javat visszaadnak az eredeti tulajdonosnak. Az MDF és a KDNP viszont a piaci privatizációt tartotta jónak, az eredeti tulajdonosok részleges kárpótlása mellett.
Miután belátták, hogy az eredeti állapotokat gyakorlatilag lehetetlen helyreállítani, ráadásul a rossz állapotban lévő gazdaság és a hatalmas külső államadósság sem bírta volna el a terhet, a részleges kárpótlás és a kárpótlási jegyek mellett döntöttek, ezzel párhuzamosan pedig megindult a privatizáció.
A kormány 1990-ben jelentette meg a „nemzeti megújhodás” programját, ebben többek között lefektették a kártalanítás alapvető elveit is. A kormány úgy döntött, hogy – néhány kivételtől eltekintve – a korábbi tulajdonok természetbeni visszaadását nem támogatja. Úgy vélték, a földreform során mindenekelőtt a földműveléssel foglalkozó rétegeket kell földhöz juttatni, a gyárak, üzemek, boltok, műhelyek visszaadása helyett természetbeni visszaadása helyett kártalanítani kell a korábbi tulajdonosokat. Fontos kitétel volt a dokumentumban, hogy a kártalanítás csak részleges lehet, a rendszerváltás utáni gazdaság lehetőségei ugyanis nem teszik lehetővé a teljes kártalanítást.
A kárpótlásról végül 1991-ben született az első törvény, méghozzá két körben. Előbb 1991 áprilisában, de azt az Alkotmánybíróság egyes pontjain alkotmányellenesnek találta, ezért júliusban fogadták el annak végleges változatát, amely az 1948. június 8-a utáni károkról szólt (később 1992-ben további két, részben politikai tárgyú kárpótlási törvény született, 1939-ig visszamenően). Nagyjából 1,8 millióan jelentkeztek kárpótlási jegyekért.
A huszadik születésnapját az év végén ünneplő kárpótlási jegyeket természetesen nemcsak legális vagyonszerzésre használták fel az elmúlt két évtizedben. A leghíresebb csaló, aki visszaélt a kárpótlási jegyekkel, valószínűleg Tribuszerné volt – igaz, az ő történetének csak mellékszereplői voltak a kárpótlási jegyek. A korábban pilótajátékot szervező Tribuszer Zoltánnét és társait 1997-ben ítélték el jogerősen. Tribuszernét különösen nagy kárt okozó csalásokért, jogosulatlan pénzintézeti tevékenységért és magánokirat-hamisításért kilenc évi börtönbüntetéssel sújtották.
Az általa vezetett cégek az 1990-es években havi 10 százalékos kamatot ígérve mintegy 24 ezer „befektetővel” szerződtek, akiktől 3,8 milliárd forintot kaptak. Az átvett kárpótlási jegyeket és pénzt azonban nem vállalkozói tevékenységre, hanem a pilótajátékok logikájának megfelelően a korábban belépők tőkéjének, illetve a pénz kamatainak visszafizetésére fordították. Nekik majdnem kétmilliárd forintot ki is fizettek, de a fennmaradó tizennégyezer szerződés után járó négymilliárd forinttal szemben csupán 663 milliójuk volt, így a hiányzó összeget még akkor sem termelhették volna ki, ha a pénzt valóban befektetik.
De emellett is számos legenda kering arról, milyen kisebb vagy nagy stílű visszaélések voltak a kárpótlási jegyekkel, milyen kiskapukat használhattak fel a befektetők. A jegyeket ugyanis a kezdetektől meglehetősen korlátozottan lehetett felhasználniuk az elsődleges tulajdonosoknak (a kárpótoltaknak), mivel szűkösen álltak rendelkezésre földek, és kevés olyan privatizáció folyt, amibe néhány tízezer forinttal beszállhattak volna. A nagybefektetők így sokszor néhány tíz százalékos árfolyamon vették meg a papírokat, amiket ők névértéken – ez a címletérték 1,75-szöröse lett 1995-re – használhattak fel. Így akár tízszeres hasznot is elérhettek a kárpótlási jegyeken.
Volt olyan cég is, amely az akkor szja-kedvezménnyel támogatott befektetési jegyes kiskaput használta ki, ami még nagyobb nyereséget hozott – a kártalanító állam kontójára. A kárpótlási jegyek tulajdonosai névértéken – vagy a névértéknél kicsit magasabb összegben, 110-120 százalékon – befektetési jegyet kaptak, amiért a kilencvenes évek közepén 30 százalékos szja-kedvezményre voltak jogosultak. A befektetési adókedvezmény azt jelentette, hogy ők a kárpótlási jegyeik 30 (jobb esetben 33-36 százalékát) kapták meg adóvisszatérítésként a következő adóévben az államtól, míg a befektető cég ingyen jutott a jegyekhez.
Emellett vannak városi legendák konkrét bűncselekményekről is, arról, hogy a már felhasznált és elvileg megsemmisítésre ítélt kárpótlási jegyeket kilopták és újrahasznosították. „A legenda szerint a 90-es években a Nemzetbiztonsági Hivatal szakszolgálatához visszaszállított jegyeket az akkoriban még ott dolgozó régi, kommunista állambiztonsági tisztek éjszakánként egyszerűen kihozták, szabályosan kilopták, és másnap újra eladták őket” – írja le a közkeletű pletykát Frei Tamás A bankár című regényében.
A kárpótlási jegyek természetesen legális meggazdagosához is utat mutattak. A jegyek felhasználásáról Kolosi Tamás, a Tárki alapítója is írt Szelényi Ivánnal közösen a Hogyan legyünk milliárdosok című könyvében. Kolosi leírja, hogyan privatizálták a Líra és Lant kiadót, és hogyan gazdagodott meg ezáltal ő is. Az államszocializmus idején két könyvkereskedelmi vállalat volt. Az Állami Könyvterjesztő Vállalat (ÁKV), ami csak Budapesten működött, és a Művelt Nép, ami csak vidéken. A Co-Nexus nevű cég kiválasztotta az összes könyvesboltból a legjobb tizenhatot, a megfelelő raktárakkal együtt. Ezt elkeresztelték Nagy Könyvkereskedelmi Vállalatnak, majd később Líra és Lantnak, és pályázati úton privatizálták. Az ÁKV maradékából lett végül a Libri, a Művelt Nép maradéka pedig hosszú út után a Magyar Könyvklubhoz került.
A Líra és Lant privatizálásakor Kolosiéknak meg kellett szerezniük a cég 50 százalékát és még egy szavazatot, hogy ők irányíthassanak. A limitárat 160 millió forintban állapították meg, így körülbelül nyolcvan millió forintot kellett összeszedniük. Kolosinak csak egymillió forintja volt, ezért két másik vállalkozóval együtt (akik szintén egy-egymillió forintot adtak) létrehozták a Szalmaláng Kft.-t, és bevonták partnernek (szintén hárommillióval) a Mecénás Kft.-t. Így együtt végül 182 millió forintot ajánlottak a cég feléért, így meg tudták szerezni a többségi tulajdont.
A történetben a hatmillió és a 182 millió közti különbözet az értekes. A 182 millió kilencven százalékát Egzisztencia Hitelből, vagyis E-hitelből finanszírozták. Ez egy hazai vállalkozóknak tervezett rendkívül kezdvezményes hitelprogram volt, államilag erősen támogatott kamatlábakkal. A 18,2 milliós alaptőkét pedig úgy szerezték meg, hogy újsághírdetéseket adtak fel kárpótlási jegyekre. Hatmillió forintért sikerült is megszerezniük annyi jegyet, amit a privatizációkor 18,2 millió forintért számítottak be. Így lehetett egymillió forintból 182 millió forintot csinálni.