Ki nyerte a múlt heti devizahitel-ítéletet, és innentől hogyan tovább? Lehet reménykedni a devizahitel-szerződések megsemmisítésében vagy csak ügyes ügyvédek próbálják hiábavaló küzdelemre bujtogatni a kétségbeesett adósokat? Összevissza ítélnek a bíróságok, eljárásjogi hibákat ejt a Kúria? Ösvényt vágunk a törvények liánjai közt – bár ez a lehetetlennel határos.
A Kúria a múlt héten egy önmagán messze túlmutató devizahiteles perben hozott egy nagyon érdekes ítélelet. A lényeg nagyon leegyszerűsítve az: a devizahitelek vételi és eladási árrése, amit a bankok a hitelek folyósításakor és törlesztésekor is az adósaikra terheltek, egy olyan költség, amit a bankoknak minden devizahitel-szerződésben egyértelműen fel kellett volna tüntetni.
A pert indító devizahiteles szerződéséből viszont ez a pont hiányzott, ezért a szerződés érvénytelen – mondta ki a Kúria. Ez egyrészt hatalmas siker lényegében minden devizahitelesnek: most vagy ezer eljárás fut a bankok ellen, amiben a legtöbb felperes a szerződés semmisségét szeretné kimondatni.
A devizahitelesek mégsem beszélhetnek elsöprő sikerről. A Kúria ugyanis azt is kimondta, hogy mindenkinek az lesz a legjobb, ha a hitelszerződés megsemmisítése helyett inkább kijavítják a szerződést, és utólag rögzítik benne az árfolyamrés maximális arányát.
Így tehát az első értelmezésekkel szemben nem lehet egyértelműen a bank, ebben az esetben az OTP győzelméről beszélni. Azonban a devizahitelesek szempontjából sem mondhatjuk azt, hogy eljött a megváltás. Jogászok segítségével utánajártunk annak, hogy ennek a helyesen értelmezett ítéletnek milyen hosszabb távú következményei lehetnek.
A helyzetet jól jellemzi, és talán a bankok jelenlegi lelkiállapotára is következtethetünk abból, hogy sok pénzintézetet már az is meglepett, hogy a devizahitelesek az utóbbi időben első- vagy másodfokon jónéhány pert egyáltalán megnyertek – ezek közül azonban jogerős ítélet a mostanit leszámítva még nem született. Az eddigiekhez képest a mostani döntéssel a bíróság az eddigi gyakorlattól nagyon ellépett, mondhatni leforrázta a bankokat. Nem azért, mert egyoldalúan a devizahiteleseknek adott volna igazat, hanem csak azért, mert részben nekik adott igazat.
Mert a bankok nagyot bukhatnak velük. A magyar bankrendszer saját tőkéjénél még mindig lényegesen nagyobb összeget tesz ki a folyósított devizahitelek összege. Egy ilyen ítélet következménye – egy új perben a hitelezőnek és az adósnak meg kell állapodnia valamiféle kártérítésről – önmagában nyilván nem okoz nehézséget egyetlen banknak sem, de a tömeges perek nagyon kellemetlenül érinthetik a szektort. Ha a bíróságok sorban kezdenék semmisnek nyilvánítani a devizás szerződéseket, az a bankrendszer egészének az életképességét veszélyeztetné.
Persze a bankok szempontjából távolról sincs minden veszve. A potenciális következmények ugyan nagyok, de fontos az is, hogy minden szerződést ezernyi feltétel mentén lehet megkülönböztetni egymástól. Emiatt arra gyakorlatilag nincs esély, hogy a devizahitel-szerződéseket úgy általában érvénytelennek nyilvánítsák. Az viszont még mindig nem teljesen elképzelhetetlen, hogy egyesével megsemmisítsék a szerződések egy (akár jelentős) részét.
A Kúria döntésének fontosságát azért sem lehet pontosan felmérni, mert Magyarországon nincs precedensjog, tehát hiába dönt valahogy a testület, azt nem kötelező teljes egészében átvennie a többi bíróságnak első- vagy másodfokon. A Kúria határozataiban lefektetett jogelveket ugyan követni kell, de a bíróságoknak bőven marad saját mozgásterük az aktuális ügyekben.
Az OTP ügyvédjei ebben a konkrét, árfolyamréssel kapcsolatos kérdésben azzal érveltek, hogy ez a thm-en keresztül szerepelt a szerződésben. Azt mondják, ismert volt a thm, ami benne is volt a szerződésben. Ráadásul az árfolyamrés annyira kis része volt az ügylet összértékének, hogy bizonyára anélkül is megkötötték volna, tehát mindent egybevetve teljesnek tekinthető a szerződés.
A döntésben mindenki találhatott neki tetsző részt. A devizahiteles a szerződés érvénytelenségének a kimondását, a bank pedig azt, hogy ezzel együtt a szerződés mégsem lett semmis. De hogy lehet ez? Úgy, hogy a bíróságnak a szerződés megsemmisítése mellett a jogkövetkezményekről is döntenie kellett.
Itt pedig a Kúria egy meglehetősen érdekes döntést hozott: az érvénytelenséget okozó hiba kiiktatásával – az árfolyamrés visszamenőleges rögzítésével – feltámasztotta poraiból a jogviszonyt. Kicsit leegyszerűsítve fogalmazhatunk úgy, hogy a Kúria döntetlenre hozta ki a meccset – erre utal az is, hogy a döntés értelmében a perköltséget ki-ki maga fizeti.
Azt, hogy az árfolyamrés tisztázatlansága miatt mennyit fizet majd az OTP az adósnak, egy új perben fogják kitalálni. Ebben a perben fogják azt is eldönteni, jogszerű volt-e, hogy a bank egyoldalúan emelte az árfolyamrést.
Ez azért különös, mert az adós egyértelműen azt szerette volna, hogy nyilvánítsák semmisnek a szerződést. Sőt, Lázár Dénes, az adós ügyvédje – egyben a Pitee érdekvédelmi szervezet vezetője – szerint ezzel komoly eljárásjogi hibát vétett a Kúria, mivel a bírósághoz érkező felülvizsgálati kérelemben nem kérték a jogkövetkezmények levonását. Csakhogy a legfelsőbb hazai ítélkezési pont után nincs hova menni a panasszal – hacsak nem a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságra. Itt aztán évekig folyhat még tovább a pereskedés, bizonytalan kimenetellel.
Beszéltünk ügyvéddel, aki szerint az volt a baj a Kúriához került keresettel, hogy abban az adós elismerte, hogy az árfolyamrés benne van a teljes hiteldíj mutatóban (thm); ezzel az elismeréssel gyakorlatilag beemelte azt a szerződésbe. Pedig ez egyáltalán nem egyértelmű. A thm-nek elvileg minden költséget tartalmaznia kell, a számítását előíró kormányrendelet viszont homályosan hagyta a devizaátváltás kérdését.
Van viszont a semmissé nyilvánításnak egy másik lehetséges értelmezése is. Vannak jogászok, akik szerint a Kúria a perben nem az egész szerződést, hanem csak egyes pontjait semmisítette meg.
Ezt nem specifikus jogszabály, tehát a hitelintézeti törvény (hpt.) – és annak sokat hivatkozott, semmisségről rendelkező 213. paragrafusa –, hanem a ptk. szabályozza. Eszerint a szerződés egyes, jogszabályba ütköző pontjai is lehetnek semmisek, mindennek megállapítása esetén el kell számolnia egymással a peres feleknek, ám a szerződés egészét ez nem érinti.
A Kúria ugye lényegében ezt tette, de nem biztos, hogy ez jogszerű. Az Európai Unió Bírósága szerint például nem, legalábbis ha a szóban forgó szerződés tisztességtelen – egy tavaly hozott ítéletben egyértelműen kimondták a luxemburgi bírák, hogy kihúzni lehet a problémás szerződésekből, de hozzáírni nem.
Ebben az esetben viszont a bank maga nem volt tisztességtelen, legalábbis a perben ezt nem mondták ki. Nem is kérték a kimondását, mivel a kereset a szerződés semmisségére, és nem a tisztességtelenségére koncentrált. Mellékszál, de ezért igazán komoly fekete ló Kásler Árpád ügye, amelyet korábban Luxemburgba küldött a Kúria – ebben a perben másodfokon a bank tisztességtelenségét mondták ki az árfolyamrés feltüntetésének elmaradása miatt. Döntés jövőre várható.
A megállapításra irányuló keresetben a felperes valamely jog vagy jogviszony fennállásának vagy fenn nem állásának a megállapítását kéri a bíróságtól.
Marasztalásra irányul a kereset akkor, ha a felperes azzal a kérelemmel fordul a bírósághoz, hogy az alperest valamilyen szolgáltatásra, valaminek a tevésére vagy valamiért helytállásra kötelezze.
(forrás: Kengyel Miklós: Bevezetés a polgári eljárásjogba)
Ez talán a legfontosabb kérdés a Kúria múlt heti döntése után, de a válaszban sajnos nem ért egyet a jogásztársadalom. Van szakértő, aki szerint nem lehetséges csak a semmiség megállapítását kérni kérni, csak úgynevezett marasztalási keresetet beadni, a perjog ugyanis csak egy sor feltétel teljesülése esetén teszi lehetővé a csupasz megállapítási keresetet. Eszerint az értelmezés szerint abban az esetben, ha lehet kérni marasztalást, akkor kell is.
A másik álláspont viszont nagyon-nagyon optimista az adósok szempontjából. Az elgondolás szerint lehetséges csak a semmisség megállapítását kérni – tehát csak egy megállapítási keresettel fordulni a bírósághoz –, mivel önmagában ennek kimondása is vezetne pénzmozgáshoz. A semmisség esetén vissza kellene állítani az eredeti állapotot: az adósnak visszaadnia azt a pénzt, amit eredetileg kapott, a banknak pedig az évek során befizetett törlesztőket. Ezt vagy a per részeként, vagy peren kívüli megállapodással érik el, vagy pedig jogalap nélküli gazdagodásról szóló per keretében valósítják meg.
Itt jön az adósok számára legjobb rész. Mivel a szerződés ebben az esetben semmis, ezért az is mindegy, hogy igazából devizaalapú volt. Az adós forintot kapott, tehát forintot fizet vissza – és egyes értelmezések szerint még kamatot sem kell fizetnie visszamenőleg, tehát az eredeti hitelösszeget fizeti vissza.
Ugyan jogos az aggodalom, hogy hogyan fog a legtöbb esetben megrendült anyagi helyzetű devizaadós hirtelen forintmilliókkal előállni, erre is megvan a válasz: a hitelből vett lakásáról lekerül a teher, ezért bármelyik másik banknál új, forintalapú jelzáloghitelt vehetne fel rá. A tőketartozása így alacsonyabb lenne, a hitelt forintosítaná, tehát elmúlna az árfolyamkockázat, és mivel ma már a kamatszint is alacsonyabb, ezért a törlesztő sem lenne olyan magas.
A probléma ezzel az értelmezéssel csak annyi, hogy erősen a fogyasztó javára torzít: az adós ebben esetben kamatmentesen kapott évekre egy nagy zsák pénzt. Pedig hát a bank sem jut teljesen ingyen ahhoz a forráshoz. Nem biztos, hogy egy ekkora veszteség a bank számára arányos lenne azzal az eljárási hibával, ami alapján az egész szerződést semmisnek minősítik. A jog birodalmán kívül tévedve pedig ez nem lenne igazán fair azokkal szemben, akik mondjuk ugyanakkor forinthitelt vettek fel, vagy a lehető legprudensebb módon még a bankok környékét is kerülték.
Egyik jogi lehetőség átfutása sem gyors – a bíróságok jellemzően hónapokat várnak, mielőtt egyáltalán az első periratokat bekérnék. Ha egyénileg perelünk, a kockázatok nagyon nagyok. Egyrészt van a saját perköltségünk, ami önmagában többszázezer forintnál kezdődik, de azzal is számolni kell, hogy ha az ügy egyértelműen elbukik, akkor a bankok jogi költségeit is a felperesre háríthatják. Ez akkor is jelentős tétel, ha a bank saját jogtanácsosának munkadíját számolja fel, ha viszont felkér egy neves ügyvédi irodát, akkor horribilis lehet (igaz, a bíróság előírhatja az ügyvédi díjak mérséklését).
Az eddigi ítélkezési gyakorlat alapján egyébként nincs sok esélyünk, a néhány, adós győzelmével végződött ítéletre rengeteg elbukott ügy jut. Független szakértők szerint érdemes lehet kivárni, amígy néhány ügyet esetleg sikerre visznek – máskülönben az orosz ruletthez hasonlítható mutatványt kockázatnánk. Egy valami biztos: mielőtt perre mennénk a bankkal, vállalva annak minden költségét, érdemes tesztelni az érvelésünket. Erre alkalmas ingyenes fórum a PSZÁF Pénzügyi Békéltető Testülete.
Igen. A Kúria döntésének egyedül ezen a területen lehet azonnali és kézzelfogható hatása, ami pedig nagyon fájdalmas lenne a bankoknak. A per következménye, hogy mivel a tartozások pontos összege körül kétségek merülnek fel a döntés után minden devizahitel-szerződés esetén, erre hivatkozva a végrehajtás halasztását kérhetik az adósok. A folyamatban részt vevő közjegyzők, bírók is dönthetnek így saját hatáskörben.
Most még úgy tűnik, hogy leginkább az ügyvédeknek. A sokszáz megindult perből komoly díjbevételt hasítanak ki az ügyvédi irodák. A jellemző díj a következőképpen néz ki: van egy komoly, többszázezer forintos alapdíj, ami mellett egy tíz százalék körüli sikerdíj ösztönzi a még jobb munkavégzésre a jogászokat.
Az utóbbi időben nem ritka, hogy egy-egy sztárügyvéd ingyen (pro bono) elvállaljon egy egyedi ügyet vagy akár közérdekű keresetet adjon be. De ezt sem önzetlenül: az ügyvédi irodák világát jól ismerő forrásaink szerint ilyenkor gyakran megíratják a hosszas periratokat ügyvédjelöltjeikkel, ám a nyilvánosság előtt maguk aratják le a babérokat (a publicitás nagyon értékes reklám az ügyvédi irodáknak, hiszen máshogyan csak nagyon korlátkozottan hirdethetnek).
A bankoknak sem túl rossz egyébként az ügy kimenetele eddig, mivel a jelek szerint végül még akkor is megvédi őket a magyar jogrendszer, ha itt-ott születnek első- vagy másodfokon velük szemben elmarasztaló ítéletek. Az a visszatérítés, amit az OTP fizetni fog az adósnak – ha egyáltalán a most induló perben megítélik azt – semmi ahhoz a veszteséghez képest, amit a teljes adósság leírása jelentett volna.
Az egyik az, hogy hiába nem szabadna nekik, a bíróságok mégsem csak a törvény betűjét követik, hanem a lehetséges társadalmi következményeket is figyelembe veszik. Érezhetően nagy a nyomás a bíróságokon nem csak a pénzügyi szféra, hanem állami szereplők (legfőbb ügyész, PSZÁF, vagy a magyar miniszterelnök) oldaláról is. A Kúria elnöke, Darák Péter a napokban ugyan külön hangsúlyozta, hogy nem foglalkoznak ezzel, vegytiszta joggyakorlás azonban aligha létezhet. Forrásaink szerint a legtöbb bíró csak nehezen bírkózik meg a devizahiteles ügyek társadalmi súlyával.
Ugyanennek a másik oldala elég lehangoló: eszerint Magyarországon ma nincs feltétlen jogbiztonság, akár üzemszerűen is lehet törvényt sérteni, a jogrendszer nem fogja megvédeni a fogyasztót. A gond Magyarországon is a bankrendszer egész gazdaságban játszott megkerülhetetlen szerepével van, amivel vissza tud élni – de ez már nem ehhez az ügyhöz kapcsolódik.
A mezei pénzügyi fogyasztó számára talán az lehet a tanulság, hogy nagyon nehéz utólag, a jog eszközeivel helyettesíteni a tudatosságot.