A szakmai konszenzust mellőzve döntöttünk 1966-ban is, még az eredeti paksi blokkok megépítése mellett. Aztán szakmai nyomásra hamar rájöttünk, hogy ez túl drága, és éppenséggel nem is kell, és megpróbáltunk kifarolni az egészből. Ráadásul olyan erőművet építettünk volna az oroszokkal, amiről ők se tudták, hogy meg tudják-e építeni. Mindenesetre pont szerencsénk volt: mire az oroszok már mindenképpen rákényszerítettek minket az atomenergiára, addigra időszerűvé is vált az emelkedő szénhidrogénárak miatt.
Lázár János szerint mivel hatályban van az 1966-os magyar–szovjet megállapodás a paksi atomerőmű működtetéséről, szerinte „kézenfekvő”, hogy a bővítésről is az oroszokkal kellett egyeztetni. Azonban nem csak hogy titokban egyeztettek, Orbán teljesen váratlanul meg is állapodott a magyar történelem talán legnagyobb beruházásáról, ami a legtöbbeknek kevésbé magától értetődő lépés.
Így az oroszok pályáztatás nélkül építhetik meg a paksi atomerőmű két teljesen új blokkját, amihez 3000 milliárd forintos hitelt adnak 30 évre, ismeretlen kamatozással, nekünk ehhez még 750 milliárdot kell hozzátenni. Maga az építkezés jóval többe is kerülhet, ha a költségek elszállnak, ami egy ekkora beruházásnál nem lenne példátlan. A projekt megtérülése viszont kifejezetten kétséges, pláne, hogy jelen állás szerint olcsóbb orosz gázt sem fogunk kapni az ajándék gigaprojektért.
Arról is lehetne vitakozni, hogy itt mi számít kézenfekvőnek, de talán pont Lázár Jánossal lenne a legkevésbé érdemes, aki szerint a trafikügynél is kézenfekvő volt, hogy az egyik iparági szereplő barátja írja a kormány nevében a törvényt. Az 1966-os megállapodásban egyébként semmilyen olyan kitétel nincs, hogy bármiféle bővítésről akár csak egyeztetnünk kéne a szovjetekkel.
A majdnem 50 évvel ezelőtti szerződést és körülményeit mindenesetre nem árt megnézni, mert ezek több szempontból is nagyon hasonlítanak a mostani megállapodáshoz.
A második világháború után felpörgött Magyarországon az energiaigényes nehézipar erőltetett fejlesztése, 1950 és 1960 között megháromszorozódott a csúcsidőszaki áramigény. Viszont az országunk kifejezetten szegény elsődleges energiahordozókban, annak ellenére, hogy bányásztunk olajat, szenet és némi gyenge minőségű uránércet is.
Így az energiahiány az ötvenes évektől egyre égetőbb kérdéssé vált a Politikai Bizottságnál is, már 1955-ben foglalkoztak az „atommáglya felállítását végző bizottság” összetételével. Rákosiék alatt nyilvánvalóan csak a szovjetektől vehettük volna meg a technológiát, el is kezdték gyorsan a tárgyalásokat, de közbejött 1956, ami után pár évig volt más elfoglaltsága is a kommunistáknak, és jegelődött a téma.
A hatvanas évek elején egy darabig a műszaki és gazdasági érvek miatt tették félre az atomerőmű ötletét. Bár a nehézipari minisztérium folyamatosan azzal érvelt, hogy egyszerűen elkerülhetetlen a hazai atomerőmű, Sebestyén János, az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság elnökhelyettese például 1965 végén a szén- és a szénhidrogén-erőműveket is nyíltan sokkal jobb megoldásoknak tartotta.
A pár évvel később vitatott módon a miskolci vasmű izzó öntőformái közé zuhanó Vályi Péter, a Tervhivatal akkori elnökhelyettese még egyszerűbb ötlettel próbált lobbizni. Szerinte a döntés előtt talán érdemesebb lenne kiszámolni, hogy egyáltalán megérné-e az extra drága és nagyon bizonytalan gigaberuházás.
Akkor 10 milliárd forintra becsülték a beruházást, aminél a nagyságrendek érzékeltetéséhez jó tudni, hogy az 1966-os magyar költségvetés 10 százaléka lett volna. Több szinttel drágább így a mostani 3750 milliárdba kerülő döntés, ami a 2014-es költségvetés 23,5 százalékára van tippelve, persze ezeket pár év alatt kell csak kifizetni. Ha inflációval korrigálunk, még olcsóbbnak tűnnek a régi paksi blokkok, ugyanis 10 milliárd 1966-os forint csak nagyjából 530 milliárdot érne ma.
A bőven kétharmados Kállai-kormány viszont nem sokat szőrözött a saját mérnökei meggyőzésével sem, a politikai szempontok hamar győztek, és a végleges döntés 1966-ra gyorsan meg is született. Év végén némi szolid bulival összekötve már alá is írták a kormánymegállapodást az oroszokkal.
Így vettünk két, egyenként 400 MW teljesítményű, voronyezsi típusú blokkot, amihez a szovjetek hoznak minden technológiai tudást, felszerelést és üzemanyagot, a magyar fél pedig a segítségükkel összeszerelhette és üzemeltethette ezeket. Mindezt hitelből vettük: kaptunk a szovjetektől 50 millió rubel kölcsönt tíz évre, évi kétszázalékos kamatra. A tényleges árakat később rögzítették volna, 1976-77-ben indult volna elvileg az erőmű.
A magyar politikai helyzet közben már annyit enyhült, hogy akár nyugati atomerőművet is felhúzhattunk volna, de jó eséllyel drágábban, ezért komolyabban nem merült fel ez a lehetőség.
Egy igazi kommunista céges karácsonyi bulihétvége lehetett a szerződést aláíró Novikov, a Szovjetunió Minisztertanácsa elnökhelyettesének párnapos fogadása, amit hivatalosan Apró Antal rendezett. Azért Novikov is sejthetett valamit, mert a szakértői mellett valamiért elhozta a feleségét is az egzotikus aláírásra.
December 23-án megnézték a Parlamentet, egy üzemet, végül a Hármashatárhegyi Éttermet. Másnap szombaton, azaz karácsonykor is jöhetett még egy izgalmasnak tűnő üzem alapos megtekintése, aztán estére az őszödi kormányüdülő. 25-én pihenőnap, talán kisebb kirándulás is belefért. Hétfőn Telkiben vadászebéd, utána jó hangulatú vadászat, de csak nagyjából csak egy órán keresztül, mert utána már menni kellett megtekinteni Tihanyt, ahonnan rögtön irány a füredi állami pincészet alapos vizsgálata estig.
Rafinált kópé lehetett Apró Antal is, mert a nagy borozás utáni reggelre tette a szakértői egyeztetést és a szerződés szövegezését, valószínűleg így kevesen akarhattak még az utolsó pillanatban módosítgatni. Ha egyáltalán felkelt erre bárki is, ugyanis a rutinos magyar rókák aznapra még az ebédet se fixálták le. Este Novikovék elmehettek a szovjet követségre az utolsó instrukciókért, másnap aláírás.
1967. január elején rögtön ki is neveztek egy fiatal mérnököt, Szabó Benjámint az óriásberuházás végrehajtásáért felelős kormánybiztosnak. Aki rögtön néhány erősebb bökkenővel találkozott a projekt kezdetén. Leginkább azzal, hogy a hatvanas évek közepén semmi szükségünk nem volt atomerőműre, és ha akartuk volna se tudtuk volna felhúzni.
Valószínűleg csak utólag vicces, de az oroszok egyáltalán nem is tudtak nekünk olyan atomerőművet építeni, amit elvállaltak, még terveik se voltak ilyesmire. 1964-ben úgy saccolták, hogy talán 1969-re képesek lehetnek hasonló méretű, a korszerű hőerőművekkel versenyképes nagy atomerőműre. Ezt el is mondták nekünk, nálunk a vezetés titokban megbeszélte, de úgy döntöttek, hogy ez önmagában nem akkora baj, valami majd csak lesz.
Dr. Ajtai Miklós az Országos Tervhivatal elnöke az MSZMP Politikai Bizottsága részére készített jelentésében még 1964. július 27-én is a következőket írta:
„A szovjet szakértők véleménye szerint mind a beruházási költségek, mind a villamos energia költség tekintetében a korszerű hőerőművekkel versenyképes atomerőmű úgy hozható létre, ha az egység-teljesítménnyel minél nagyobbra felmennek. A szakértők becslése szerint 500-600 MW teljesítménnyel már el lehet jutni a hőerőművel versenyképes típushoz. Ez a Szovjetunióban – szerintük – legkorábban cca. 5 év múlva következhetik be, mivel ez idő szerint ekkora egységnek még tervei sincsenek." Megnyugtató érzés lehetett ezt a fenti jelentéshez képest két és fél év múlva elinduló építkezés kezdetén megtudni.
Másrészt a korábbi években elkezdtünk elég komoly befektetésekkel ráállni a szénhidrogén-alapú energiaellátásra, stratégiainak ezért kevésbé volt mondható, hogy egy iszonyatosan drága kanyarral átállnánk az ismeretlen atomenergiára.
A hazai műszaki és gazdasági szakemberek jelentős része továbbra sem támogatta. A korabeli politikai körülményekhez képest komoly belső vita alakult ki. 1967 közepén arra jutottunk, hogy egyelőre úgy három évig nincs is pénzünk elkezdeni az építkezést. Másrészt Szabó szerint úgy tudtuk, hogy 1975 után olyan mennyiségű olcsó szénhidrogénhez juthattunk volna hosszú távon a szovjetektől, ami alapján szénhidrogén-erőművek lettek volna gazdaságosabbak.
Ha viszont felrúgjuk az akkoriban már a legtöbbek szerint elhamarkodott atomerőműves megállapodásunkat, akkor a magyar kormány szavahihetősége romlott volna a legfontosabb kereskedelmi partnerünknél. Sőt, szinte az egyetlennél, mivel azok a magyar termékek, amelyekkel a Szovjetuniónak fizettünk volna, a szabad piacon zömmel eladhatatlanok voltak, így egy külső beruházást nem, vagy csak komoly adósság árán tudtunk volna kifizetni.
Az lett vége, hogy megint elhalasztottuk az egészet, amihez kapóra jött, hogy Finnország és Csehszlovákia is bejelentkezett négy szovjet blokkra, amitől nekik is kapacitásproblémáik támadtak, és így kevésbé fájhatott nekik a szerencsétlenkedésünk. Arról nem is beszélve, hogy amíg szénhidrogénekben gondolkoztunk, igen komolyan fejlődött az ehhez szorosan kapcsolódó vegyiparunk is.
Két évvel később, 1972-ben derült ki, hogy a magyar igénnyel szemben a szovjetek csak egy kicsivel több kőolajat terveznek adni nekünk az 1975–80-as időszakra. Helyette inkább adnak villamos energiát, és leszállítják az atomerőművet. Innentől vált elkerülhetetlenné az atomerőmű megépítése, amit csak erősített a másfél év múlva bekövetkezett olajválság.
1975-ben azonban még másodszor is módosítottuk az egyezményt, ennek alapján épült az mostani paksi erőmű, ami végül 1976 helyett 1982-ben kezdett el működni. Ez elég nagy szerencsénk, mivel az erőmű építése még be sem fejeződött, amikor a 80-as években a szovjetek maguktól megkezdték a korábban már üzembe helyezett blokkok biztonsági felülvizsgálatát. Ekkorra lett ugyanis olyan erős a nemzetközi nyomás, hogy a szovjetek is elkezdték bevezetni a nyugati biztonsági sztenderdeket.
Összességében 1966-ban gyorsan kötöttünk egy olyan különösen drága megállapodást, amiről azt se tudtuk pontosan, hogy micsoda, vagy hogy egyáltalán valaha megérheti-e. Fél év múlva már nem győztünk kifarolni, de végül a szerencsés körülmények hatására pont addig sikerült húzni az időt, amíg végül sokkal megnyugtatóban jöttünk ki, mint az eredeti, összecsapottabb tervek alapján. Most sokkal drágábban futunk neki nagyon hasonló kockázatoknak, nagyon hasonló motivációval.