Törökországból indult az aktuális devizapiaci válság, amely elsősorban a hozzánk hasonló helyzetben lévő, úgynevezett feltörekvő országokat sújtja. Több jegybank kétségbeesetten próbálja kamatemelésekkel megállítani devizája zuhanását, Matolcsy viszont arra tesz egyértelmű utalásokat, hogy őt ez az egész nem érdekli annyira. Miért függ ez össze, és miért gyengül emiatt ilyen nagyon a forint? Elmagyarázzuk.
Törökország a héten iszonyatosan agresszív, több, mint négy százalékos kamatemeléssel ismerte el, hogy tényleg vesztésre áll a befektetőkkel vívott árfolyamháborújában. Aztán nem sokkal később, szerdán Dél-Afrika követte a törököket – igaz, ők egy fél százalékos emeléssel megúszták –, sok más nagy feltörekvő ország, köztük a nagy India és Brazília pedig már korábban így tett.
Elsőre sikeresnek tűntek a lépések, de aztán a befektetők gyorsan meggondolták magukat, és most már az összes deviza rosszabbul áll, mint a beavatkozások előtt. Az utóbbi két hétben ez már egészen csúnya árfolyamváltozásokhoz vezetett néhány országban:
Mint látható, a forint elég keményen megérzi ezeket a folyamatokat, szerdán kétéves mélypontra zuhant az euróval szemben (az uniós pénz ára a 310-es szinthez ért, a svájci franké 253 fölé ment), pedig – és ebben igaza van Matolcsy György jegybankelnöknek – sok szempontból különbözik azoknak az országoknak a pénzétől, amelyekkel most problémáznak a befektetők. Például nálunk se növekedés, se infláció, és annyira keveset fogyasztunk, hogy az alacsony import miatt pozitív a folyó fizetési mérleg is. Utóbbi adat azokban az országokban, ahol nagyot gyengült a deviza, általában mínuszban van.
De akkor mégis miért esik a forint? És miért koncentrálódik a válság a törökökre?
Két külön-külön is nagy válság torlódott össze Törökországban az utóbbi hónapokban, és egyik sem csitul. Van egy:
És még egy:
Ez a két masszív kockázatcsoport együtt már sok volt a befektetőknek, ezért nagy tömegben kezdték eladni az ország pénzét. Mi pedig úgy jövünk a képbe, hogy a befektetők gyakran gondolkodnak kategóriákban, ezért ha egy országgal baj van, akkor gyakran csomagban adják el az összes többi, hasonlónak gondolt ország devizáját.
Nem olyan bonyolult ez: minél magasabb a jegybanki alapkamat, annál jobban megéri megtakarítani, mint elkölteni a pénzt, hiszen ha lekötjük, akkor többet hoz. Ezért ha a jegybank kamatot emel, akkor kevesebb pénzt költenek az emberek, az inflációt tehát – elméletileg – mérsékli a kamatemelés. És a növekedést is csökkenti, nagyjából ugyanezért: kevesebb pénzt költenek az emberek.
És minél magasabb a kamat, annál jobban megéri külföldiként megvenni egy másik ország devizáját – és fordítva, minél alacsonyabb, annál kevésbé. Itt nagyon fontos a kamatkülönbözet is. Ha magas a forintkamat, és alacsony az eurókamat, akkor kevésbé éri meg a forint esésére játszani. Ahogy ez a különbség csökken, úgy egyrészt egyre olcsóbb shortolni, másrészt alapból egyre kevésbé éri meg tartani az alacsony kamatozású de kockázatos forintban kibocsátott állampapírokat, mint a jóval biztonságosabb, de mégis csak kevéssel a forint kamat alatt fizető eurókötvényeket. Ezek a hatások erősítik a forint gyengülését.
Az egy dolog, hogy Törökország globális léptékben nincs olyan messze tőlünk, és egy nagy gazdaság (a magyarnál ötször nagyobb), de sajnos a gyakran felületes benyomások alapján ítélő befektetők mégis nagyjából abba a csoportba sorolják, ahova minket: a feltörekvő országok közé.
Másrészt pedig hiába van teljesen más gazdasági pályán a két ország (például Magyarország közel évtizednyi megszorítás és recesszió után van, míg a törökök rohamtempóban növekedtek ugyanebben az időben), az közös, hogy mindkét ország nagyon erősen rászorul a külső forrásokra, mert mindkét országnak sok adóssága van.
És mindkét országnál van ok az aggodalmaskodásra. Ami Törökországnak a nagy folyó fizetési mérleg hiány és a magas infláció, az Magyarországnak a magas államadósság és a nullaközeli növekedési potenciál. Ezek ugyan különböző kockázatok, de kockázatok, és amikor minden esik, akkor a befektetők ezeket nem mérlegelik, hanem ők is csak az eladásra bírnak gondolni.
Először érdemes ránézni az ország utóbbi másfél évtizedben felmutatott teljesítményére. A grafikonon van két dolog, ami első ránézésre elég jó, például a kék vonal, ami arra utal, hogy másfél évtized alatt megkétszerezték egy főre jutó GDP-jüket a törökök – mindezt úgy, hogy komoly népességnövekedés is volt, tehát a gazdaság mérete ennél is gyorsabban nőtt. Másrészt a zöld vonal, amiből az államadósság masszív visszaesését lehet leolvasni.
A piros vonal viszont riasztó: a török gazdaságot a rohanó fejlődésben végig külföldről finanszírozták: 2001 óta soha nem volt pozitív folyó fizetési mérlegük, ami azt jelenti, hogy mindig többet fogyasztott a társadalom és az egész gazdaság, mint amennyit képes volt megtermelni.
A folyó fizetési mérleg hiánya nagyjából azt jelenti, hogy a törökök kevesebbet exportálnak, mint amennyi árut behoznak az országba. Ezért a hiányért (vagy más megközelítésben többletfogyasztásért) valamivel fizetni kell, márpedig ez a valami a külföldi tőke meg hitel volt az utóbbi évtizedben. A sok beérkező pénz segített a beruházások felfutásában, de a másik oldalon komoly inflációt okozott.
A probléma másik fele már teljesen pénzügyi természetű. A nagy növekedés idején nem szokatlan, hogy elszáll az infláció, ez Törökországban egészen magas, 7-8 százalék körüli volt. Az alapkamat pedig nagyjából ugyanennyi volt. Ez azt jelenti, hogy a török reálhozam (tehát az infláció és a kamat különbsége) gyakorlatilag nulla volt. Emiatt a líra gyakorlatilag folyamatosan gyengült az egész évtized alatt. Hiába ment a nagy növekedés az országban, a külföldi befektetők szempontjából mégis egyre kevésbé érte meg ide pénzt hozni.
Ez a folyamatos finanszírozási igénnyel – a folyó fizetési mérleg hiányával – párosulva időzített bombát jelent.
Törökország minden erővel harcolt azért, hogy ne kelljen kamatot emelnie. A magasabb kamatteher a költségvetésnek drága, az inflációt ugyan középtávon leszorítja de az állami bevételeket is csökkenti, és a gazdaságot is lassítja (a politikusok nagyjából ezek miatt nem szeretnek kamatot emelni sehol a világon, ezért jó, ha a jegybank nem politikusok kezében van). Erdogan viszont egy bizalmasát, Edrem Basci-t nevezte ki jegybankelnöknek, aki nagyvonalakban egyetértett a miniszterelnök monetáris politikát illető gondolataival. Eszerint hiába túlfűtött a gazdaság, nem a kamatemelés a válasz, azt ugyanis csak a kamatlobbi akarja.
Érthető ez a ragaszkodás, alacsonyabb kamatszintek mellett a gazdaság jellemzően gyorsabban növekszik. A török jegybank ezért inkább szóbeli és devizapiaci intervenciókkal próbálkozott, hogy feltartóztassa a líra esését.
Végül aztán látványosan visszakoznia kellett az ország vezetésének a hatalmas líragyengülést látva. Kedden éjjel egy rendkívüli ülésen emelték az irányadó kamatot 7,75 százalékról 12 százalékra. A lépés csak átmenetileg erősítette a lírát: a piacok már ennél is többet akarnak.
Matolcsy György egy szerdai előadásában úgy beszélt, mintha szándékosan gyengíteni akarná a forint árfolyamát. Elmondta, az alacsony infláció miatt további tér nyílt a kamatcsökkentések előtt, aki ezzel nem ért egyet, annak nincs igaza, továbbá, hogy Magyarország nem Törökország. Szavai nyomán az addig csak egyéves mélyponton lévő forint kora délután kétéves mélypontra esett, egy nap alatt 2 százalékot gyengült.
Nem sokkal később Pleschinger Gyula monetáris tanácstag tartotta fontosnak megemlíteni a Reutersnek, hogy a magyar jegybanknak nincs árfolyamcélja. Majd Rogán Antal, a Fidesz frakcióvezetője – aki a jegybanki monetáris tanács tagjait jelölte – mondta azt, hogy ez csak
a szokásos januári forintingadozás. A normálistól eltérő ingadozás nincs. Nem látok olyan strukturális indokot, ami miatt a forint hosszú távon gyengülni tudna.
A gond csak az, hogy a magyar gazdaság helyzete hiába kedvezőbb a trendek szempontjából – tehát hogy az alacsony import és a relatíve magas export miatt megtakarítók vagyunk a nemzetközi gazdaságban –, a magas államadósság és a minimális növekedés miatt mégis iszonyatosan sebezhetőek vagyunk. Az államadósság kamatait fizetni kell, a hiteleket meg kell újítani, a magyar gazdaság viszont nagyon hervadtan növekszik csak.
A GDP 80 százalékát kitevő államadósság azt jelenti, hogy közel 7000 milliárd forintnyi hitelt kell idén továbbgörgetnünk, amiből 940 milliárd forint teljesen új hitel lesz. Ha a befektetők már nem fognak ráfanyalodni a magyar adósság finanszírozására, akkor nagy bajban leszünk. Eddig ezt megúsztuk, de ha eluralkodik a világban a kockázatkerülés, akkor lehet, hogy nem fogjuk sokáig. Erre a feltörekvő piaci problémákon kívül az amerikai monetáris politika jövője is okot adhat.
Az, hogy ennyire könnyen beijednek a befektetők, a leginkább azzal indokolható, mint szinte minden a globális pénz- és tőkepiacokon: Amerikával. Az Egyesült Államok jegybankja, a Federal Reserve decemberben és januárban is csökkentette eszközvásárlási (QE) programját, aminek keretében korábban havi 85 milliárd dollár értékben vett értékpapírokat a piacról.
Bár még így is pumpálnak a piacra havonta 65 milliárd dollárt, a gond a tendenciával van: ilyen ütemben év végére akár el is zárhatják a pénzcsapot. Márpedig a QE programnak a legnagyobb haszonélvezői az utóbbi években a feltörekvő országok voltak.
Ha a Fed leállítja a kötvényvásárlásokat, akkor emelkedni fognak az amerikai államkötvények, és úgy általában a biztonságosabb pénzügyi eszközök hozamai. Ha az ilyen kockázatmentes eszközök több pénzt hoznak, akkor hatalmas mennyiségű tőke áramolhat vissza a fejlett országokba a feltörekvő piacokról. Ezért aggódnak most sokan a feltörekvőkért: a gyors tőkekivonás nehezen kontrollálható egyensúlytalanságokhoz vezethet.
Törökország nincs egyedül a problémáival. A világ népességének és területének nagy részét lefedő országok küzdenek mély problémákkal, amik külön-külön még kezelhetőek lennének, de együtt már joggal ráncolják miattuk szemöldöküket azok, akinek ezt az egészet fizetniük kellene (a befektetők).
Ami közös, az az, hogy ha emelkednek a biztonságos amerikai hozamok, akkor nagyobb reálkamatra (tehát vagy alacsonyabb inflációra, vagy magasabb jegybanki kamatokra) van szükség a feltörekvő országokban hogy a befektetőiket megtartsák, különben zuhanni fognak a devizáik. Viszont a feltörekvő országok most már a világ gazdaságának több, mint a felét teszik ki – ha mind masszívan kamatot emelnek, akkor az már az egész globális növekedést is visszahúzhatja.
De lássuk a problémás helyeket külön-külön: