Már tavaly december óta nem is termelt az a 322 ezer négyzetméteres gödi Samsung-üzem, a magyarországi Samsung SDI egyetlen gyára, ami a keddi hírek szerint végfelszámolás alá került. A gépek egy részét leselejtezték, a másik részét át is vitték a másik Samsung – a Samsung Electronics, a kormány stratégiai partnere – gyárába, a munkaerőt viszont már korábban leépítették. A gyár története sokat elmond arról, hogy milyen ma az elektronikai iparban dolgozni. És arról is, hogy milyen eredményekhez vezet az újraiparosítás.
Ha mondjuk megölök valakit, és a börtönbe kerülök, akkor annyi előnyöm van ehhez képest, hogy kinyitják nekem a kapukat. Itt viszont még az ajtókat is nekem kellett nyitogatnom! Egyébként ugyanaz a kettő.
– mondta valaki a pultot támasztva a gödi Samsung-gyárhoz legközelebbi italboltban. Arról volt szó, hogy milyen volt az autópályától kétutcányira lévő nagy hodályban dolgozni. Az italboltba látogatók szerint leginkább a rabszolgamunkára hasonlított a dolog, már amíg működött a gyár, mert ott igazából már december óta nem történik semmi.
És tényleg, a gyárban nagyjából féltucat autó állt, mint később megtudtam, mindegyik az irodai alkalmazottaké. A biztonsági őrök jelezték, ha nem megyünk el a gyár kapujából, akkor ki fog jönni a koreai főnök, és kiabálni fog. Inkább át is mentünk a kocsmához.
Gyorsan kiderült, hogy amikor maximumon pörgött a gyár, akkor nagyjából kétezren dolgoztak itt. Egész nap csak zúgtak itt a buszok, iszonyatos forgalom volt! – mutat a pultos a most elég elhagyatottnak tűnő útra. A nagy pörgés még a válság előtt, a kétezres évek közepén volt. A Samsung SDI – a koreai gigacég alkatrészgyártója – telepét 2001-ben alapították.
A gyár nem is olyan régi fénykorában még három különböző üzemi konyhát is vittek, egyet külön a koreai vezetőknek, hazai konyhával. Csak úgy ontotta az üzem a plazmatévé- és telefonalkatrészeket. Ami egyébként így nézett ki belülről.
A Samsung mellett két kisebb koreai cég, a Dongjin Sebes és a Sangjin Microin is megtelepedett a hatalmas tévégyár mellett. Ők javarészt a Samsungnak szállítottak be különböző nem túl bonyolult tévéalkatrészeket.
Pénzt viszont már a gyár jó éveiben sem kerestek sokat a dolgozók. A minimálbérnél csak kevesen vittek haza többet. Cserébe a munka olyan kemény volt, mint az elektronikai iparban bárhol. Feszes nyolcórás műszakok, tíz-húsz perces, szigorúan szabályozott pihenők. Sokan olyan karperecet hordtak, amelyek jelezték, mikor léphetnek el a gyártósor mellől. A vegyes, hetente változó műszakokra – tehát az egymást követő reggeli, délután és éjjeli műszakok váltakozására – sem kellemesen gondoltak vissza azok a környékbeliek, akikkel beszéltem.
A gyárban egyébként sem dolgozott túl sok gödi. A kocsmában azt mondják, csak azok jöttek ide, akiknek végképp, bármi áron muszáj volt pénzhez jutniuk. De érthető is, hogy az egész napos, kimerítő, romboló zakatolás helyett valaki inkább a munkanélküliséget válassza. Az üzem vonzáskörzetében viszont bőséggel találtak munkaerőt, rengeteg embert pedig Szlovákiából hoztak.
A szlovákoknak volt a legkevésbé jó dolguk: akik a határtól csak egy kicsivel is messzebbről jöttek, azoknak hajnali négykor kellett indulniuk, és örülhettek, ha este tízre hazajutottak. Sok más helyről hoztak dolgozókat Magyarországról is, jött busz Diósjenő és Szob irányából, de állítólag egészen Salgótarjánból is volt, aki bejárt. (Hiába van az autópálya mellett a gyár, a dolgozók a közúton döcögtek a munkaközvetítők buszain).
A koreai cégvezetők ugyan megpróbálkoztak azzal, hogy a dolgozókat munkásszállásokra telepítsék, de
ppff, majd ezek a ferdeszeműek mondják meg nekem, hogy hol lakjak? Soha.
– kommentálta ezt a próbálkozást egy beszélgetőpartnerem az italboltban.
A gyár a válság után és főleg a technológia változásával gyorsan lejtőre került. A három műszakból kettő lett, aztán egy. A dolgozókat folyamatosan küldték el, voltak, akiket egyenként, de voltak csoportos leépítések is. Mire tavaly decemberben végleg leállt a termelés, már csak száz körüli létszám volt a hatalmas gyártelepen.
A kirúgásokat megkönnyítette, hogy az általános gyakorlat szerint a mezei dolgozók nem is a Samsunggal, hanem különböző munkaközvetítőkkel szerződtek, sokszor csak féléves vagy még rövidebb határozott időre vonatkozó szerződéssel. A gyár környékén arról is beszéltek, hogy itt sem volt ritka, hogy a legegyszerűbb feladatokra három hónapos próbaidővel vettek fel alkalmazottakat, akiket aztán annak lejárta és a rendes szerződés megkötése nélkül elküldtek.
A Samsung lelépésével a Sangjin és a Dongjin is a távozás mellett döntött. Az italboltban azt pletykálták, hogy a koreai cégvezetők nem tudtak egymással megegyezni, hogy hogyan osszák újra a korábban közösen fizetett rezsiszámlát.
Objektíven nézve nem volt sok esélye a gyárnak. Nemcsak a válság meg a stagnáló európai kereslet volt a baj, hanem az is, hogy a tizenhárom éve indult üzem mára elavultnak számító technológiára állt rá. Leginkább tévéalkatrészeket gyártottak itt, hagyományos katódsugárcsöveket, és olyan plazmatévé-kijelzőket, amik helyett már rég a LED-es panelek uralkodnak az új készülékekben.
Talán nem is volt az a terv, hogy sokkal tovább életben maradjon ez a gyár. A technológiák egyre gyorsabban futnak ki, ez a ciklus most már végéhez közelített, új gyártósorokat idehozni pedig drága lett volna. Így inkább mérleget vontak, és a beruházással az évek alatt felhalmozott profit tudatában nyugodtan bezárhatják az eldobható gyárat. A munkaerőtől könnyen megválnak, nem is fektettek az itt dolgozókba annyit, hogy fájjon az elsüllyedt költség, a gépeket elviszik vagy eladják roncsnak, ennyi.
És mi lesz a most üresen álló, hatalmas gyárral? A helyiek szerint sok pletyka keringett már, volt, aki szerint a Bosch rendezhet majd be raktárat a hatalmas épületben, más pedig arról beszélt, hogy egy beruházó zseléakkumulátor-gyárat létesítene itt. Van, aki abban reménykedik, hogy talán majd a Samsung hoz ide vissza valamit. De miért tenné? A munkaerőt nem képezték különösebben, a gépek, gyártósorok közül pedig azt, amit nem selejteztek le, állítólag már át is szállították a jóval nagyobb Samsung-gyárba, Jászfényszarura.
Azoknak, akik a gödi gyárban dolgoztak, korábban megpendítették, hogy talán átveszi őket a nagyobb gyár jó néhány településsel keletre, de ez végül ígéret maradt. A gyár volt gödi dolgozóinak marad a közmunka, amit viszont az önkormányzatnak kellene finanszíroznia. Ez most jóval nehezebb lesz, hiszen milliárdos nagyságrendű iparűzési és építményadó-bevételektől esik el Göd a gyár felszámolásával.