Ha a meghívó alapján nem tudtam volna, hogy pontosan mit keresek a Király utcai Noir et l'or étteremben, a névtáblák alapján – amelyeken sorra ezek a nevek álltak: Feldman Zsolt agrárgazdaságért felelős helyettes államtitkár; Tóth Péter, a Mangalica Tenyésztők Országos Egyesületének és a Magyar Őshonos Génerőforrás Tanácsának elnöke; Torimo Macumoto tokiói japán anime-rajzoló; Kunihiko Jasuda japán kulturális attasé – biztos, hogy a világ kézzelfoghatóságába vetett hitem maradékát is elveszítem.
A dolog valószínűtlensége alapján azt gondolhattam volna, hogy Kurt Vonnegut Második Édenkertjébe csöppentem, ahol egy nagyjából hasonló összetételű társaság túléli a világvégét, és ebben a felállásban folytatja az emberi faj egymillió év alatt egészen megdöbbentő pályát befutó evolúcióját. Leszámítva, hogy sehol egy szinte lakhatatlan szigetcsoport egy óceánnal körülvéve, viszont.
Viszont az asztalon egy hatalmas varrt disznó fogad, az asztal mögött pedig egy disznócímer volt felfüggesztve. Amik alapján nyilván azért elbizonytalanodhattam volna afelől, hogy tényleg itt folytatódik az evolúciónk.
De pontosan tudtam, hogy hol vagyok, hiszen korábban már csodálattal vegyes érdeklődéssel olvastam a Vonnegut-regénynél nem sokkal kevésbé érdekes meghívót, amiben az állt, hogy itt bizony a Japánban is gourmet ételnek számító mangalicáról lesz szó.
Méghozzá azért, mert Torimo Macumoto, aki egyébként egy 27 éves japán nő és anime-rajzolással foglalkozik, a napokban először találkozott személyesen is a szőke, a vörös és a fecskehasú mangalicákkal. És bár a nagy megtekintések korában ez akár még elég is lenne egy sajtótájékoztatóhoz, ennél itt azért többről volt szó.
Nem másról, mint a manga – mangalica közös nyelvi gyökerek újraértelmezéséről!
A történet egyébként nem is Japánban és nem is Torimo Macumotóval kezdődik, hanem ott és azzal, hogy hogy Tóth Péter a kilenceves évek elején fiatal agrármérnökként rápörgött a mangalicákra. Annyira, hogy olyan mangalicagyűjtő- és népszerűsítő akciót hozott össze, ami által egyrészt megmentette az itthon őshonos fajt, másrészt pedig odáig fejlesztette a mangalicabizniszt, hogy manapság Japánban ma már nagyjából 500 étteremben – köztük az összes Michelin-csillagos helyen – lehet mangalicát kapni.
Tóth Péter eziránti elköteleződése egyébként nemcsak abból látszott, hogy az
majd a sajtótájékoztató után magától adta oda nekem a névjegykártyáját csak azért, mert volt egy kérdésem, hanem abból is, hogy olyan malacmintás nyakkendője van, amilyet én személy szerint már nagyon régóta tervezek beszerezni. A kérdésem egyébként hosszas várakozás után olyan őszinteséggel szakadt ki belőlem, mint Szanyi Tiborból egy Facebook-poszt bármelyik hétköznap este tíz és éjfél között. Nem hagyott ugyanis nyugodni a meghívó egy mondata:
A képregény, mely Tóth Péter agrármérnököt mutatja be, aki áldozatos munkájával küzd a védett, őshonos és veszélyeztetett mezőgazdasági állatfajta genetikai állományának megőrzéséért.
Azt persze már tudtam, hogy Macumoto végülis azért van itt, mert Palanovics Norbert, a Pick japán képviseleti irodájának vezetőjeként felfedezte, hogy a művész mangalicákról készített képregényeket, és így jött a képbe a magyar biznisznél. A genetikai állományért folytatott áldozatos munkát manga formájában azonban csak nagyon nehezen tudtam összerakni.
A kérdésemre viszont végül helyrekerültek a mangalicamanga-puzzle hiányzó részei: Matsumoto, aki a japán tévében látott először mangalicát, képregénysorozatot kezdett rajzolni, amelyben a mangalica egy japán csapos, aki a kocsmában különféle szerzetekkel találkozik. Az ő történeteikről szólnak a képregények.
Ilyen vendégként került képbe Tóth is, aki a mangalicák magyarországi védelemzőjeként számol be a disznók megmentéséről szóló történeteiről. Tóth egyébként csak Japánban tudta meg, hogy szerepel a képregényben: „kellőképpen meglepődtem, mégis csak egy bizarr ötletnek tűnt, de mégis mindent meg kell tenni az ügyét. Fontos, hogy fiatalokhoz is eljut a mangalica ideája, hiszen nem csak a húsa, hanem maga az állat is népszerű Japánban”.
A mangalicapromózás pedig oda jutott, hogy a Vidékfejlesztési Minisztérium is lát fantáziát a különleges disznóhúsban. Hamarosan 110 milliós szerződést fognak kötni a mangalicatenyésztőkkel, hogy kiállításokkal és más módokon reklámozzák a terméket a japán piacon. „Ha a sok szívügyünk közül kettőt ki kell emelni, akkor az egyik az őshonos állatok kérdése, a másik a prémiumtermékek területe. A mangalica egyszerre egy komoly magyar hagyományokkal rendelkező állatfajta, viszont nem csak itthon, hanem a nemzetközi piacon is meg tudja állni a helyét” – mondta Feldman államtitkár.
„Oké, helyben vagyunk, mindent értek” – gondoltam magamban, de aztán Macumoto és Jasuda kezdett beszélni, amitől egy Vonnegut-regény és a valóság után már hirtelen kicsit mangaszerűnek tűntek az események. Jasuda atassé először azt mondta, hogy eredetileg nem tudta, hogy Matsumoto mangalicamangát készített, de mivel
Aztán arról kezdett beszéli, hogy amíg Magyarországon van, nagyon sok mangalicát akar enni, mert Japánban csak nagyon drágán lehet hozzájutni.
„A sertés a világon mindenhol a jólét szimbóluma, én pedig egy olyan sertést kóstolhattam és rajzolhattam meg, amellyel nem akármelyik képregényrajzoló találkozik. Nagyon szeretem a mangalicát mint karaktert, és most hogy itt lehettem, úgy gondolom, hogy még finomabbnak kell rajzolnom” – mondta Matsumoto, és ezzel véget is ért az esemény.
A Király utcát már arra gondolva hagytam ott, hogy a kormány támogatása mellett folytatódnak a dolgok, miért ne kerülhetne rá sor, és hát, végülis: mi lenne ha Fazekas Sándor is a mangalica vendége lenne egy képzeletbeli tokiói éjszakán?