A családokkal és az idősekkel viszonylag bőkezű a magyar állam, de akkor miért fukar ennyire mindenki mással? Elmerültünk a segélyek, támogatások, járadékok, járandóságok, juttatások, pótlékok, díjak, ellátások, táppénzek, kompenzálások, kedvezmények és szolgáltatások világában. Mégis, mit mondanak a számok arról a kaotikus valamiről, amit magyar szociális ellátórendszernek neveznek?
Ha nem is biztos, hogy rögtön háromszázezer forintig emelné a kormány az anyasági támogatást – ahogyan azt a Magyar Nemzet újságírója hallani vélte –, az egyértelmű, hogy a magyar állam nagyon-nagyon lelkes a családtámogatás iránt.
Pedig úgy általában elég nagyok a gondok ahhoz, hogy ne csak egy, a gyerekvállalás ösztönzéséről szóló népesedéspolitikai program keretein belül legyen szó társadalompolitikáról. Ennek eredetileg az lenne a feladata, hogy mérsékelje azokat terheket, amik a társadalom különböző csoportjaira nehezednek (hogy aztán minél gyorsabban visszataláljanak a munkaerőpiacra vagy egy jobban fizető állásba, teszi hozzá gyorsan a legtöbb közgazdász). A válság óta különösen sokan kerültek olyan helyzetbe, ahonnan némi segítség nélkül nem tudnának kievickélni. De egyébként is jó lenne az egész gazdaságnak, ha több ember leszakadását sikerülne megállítani.
Hogyan reagált a válságra a magyar állam a 2008 óta eltelt években? Szinte semmivel. Ezt látni a következő ábrán:
Sajnos a szociális védelemről szóló statisztikák még csak 2011-ig, a kormányzati költésekről szólók pedig 2012-ig állnak rendelkezésre az Eurostat honlapján. Az adatok tehát nem a legfrissebbek, az előnyük viszont az, hogy összehasonlíthatóak a többi országgal. Az Eurostat rendszere egyébként az összes „háztartási terhek mérséklésére irányuló önzetlen beavatkozást” a szociális védelem részének tekinti, tehát nem csak a kormányzati vagy az önkormányzati kiadásokat, hanem a civil szervezetek és a munkáltatók (előírt) támogatásait is.
Jól látható, hogy 2007–2008-hoz képest mennyivel többen kerültek tarthatatlan helyzetbe különböző szempontok alapján. 2013-ban kétszer annyian mondták azt, hogy nem tudnak fizetni a hónap végén, mint öt évvel ezelőtt. Közel hatszázaléknyian kerestek kevesebbet, mint a magyar medián jövedelem 60 százaléka (ők azok, akiket a definíció szerint „szegénység és kirekesztés fenyeget”). A súlyos anyagi nélkülözők – akik az itt felsorolt kilenc alapvető dolog közül négyet nem engedhetnek meg maguknak – száma is vagy tíz százalékkal emelkedett.
Ezzel jó lenne tenni valamit, nem igaz?
Ehhez képest a magyar állam nem igazán növelte azokat a kiadásait, amikkel a gazdasági válság tüneteit enyhíthette volna, hiába vált a szegénység újra egyre aggasztóbbá. A szociális ellátórendszer GDP-hez viszonyított aránya gyakorlatilag ugyanakkora maradt. A költségvetésből és a kormányzati intézkedésekből előre tudhatjuk azt is, hogy 2012 óta sem emelkedett a szociális kiadások GDP-n belüli súlya.
Persze a kiadások visszafogása a válság idején már kényszer volt. Az okosabb kormányok már korán anticiklikus gazdaságpolitikát próbálnak csinálni: amikor minden jól megy, félretesznek, hogy aztán, amikor baj van, szabadabban költekezhessenek. Ez a válság idején az IMF-program, utána pedig a Brüsszel által diktált deficitcélok miatt nem mehetett az egyébként a költekezésre nagyon nyitott magyar kormányoknak.
Nem mindegy, hogy mire megy ez a szociális pénz. A magyar állam nagyjából 350 jogcímen oszt ki és ír elő különféle támogatásokat szociálisan alapon – írja a múlt héten kiadott összefoglalójában a KSH. Ezek sehol nincsenek összeszedve egy egységes nyilvántartásban, pedig a jogszabályok gyakran változnak, és elég nehéz követni, hogy melyik önkormányzat épp mit csinál.
Az Eurostat és a KSH adatai szerint mindenesetre ennyit költünk a különböző társadalmi hátrányok kompenzálására:
A legtöbb pénz természetesen a nyugdíjrendszer felé megy. A KSH szerint 3349,7 milliárd forint ment 2012-ben a nyugellátás keretében, ami összesen 2,89 millió emberhez jutott el. A jogosultak 70 százaléka öregségi nyugdíjas, többiek egyéb ellátást kaptak. A betegek, rokkantak ellátása és a családok segítése ehhez képest jóval kisebb súlyt képvisel a rendszerben, a munkanélküliségi, lakhatási és különösen az egyéb kirekesztettség címén osztható tehercsökkentések pedig annyira kis részt jelentenek a GDP-hez képest, hogy szabad szemmel alig láthatóak.
De hogyan jutottunk el ide? A következő ábrán azt látjuk, hogy hogyan változtak a szűken vett állami kiadások az utóbbi 12 évben a GDP arányában.
Hogy az idősekre miért fordítunk évről évre egyre több pénzt, az egyértelmű: az utóbbi évtizedben voltak infláció feletti és inflációt követő nyugdíjemelések, ráadásul egyre több a jogosult. Ennél érdekesebb, hogy hogyan tudott visszaesni úgy a GDP arányában az összes kiadás, hogy a nagyobb alkotóelem folyamatosan nőtt.
Természetesen úgy, hogy a döntéshozók a nagy elosztási rendszerek (egészségügy, nyugdíj) reformja helyett a könnyebben variálható szociális kiadásokon kezdtek lefaragni. Ezért minden másra valamivel kevesebbet költöttünk – éppen akkor, amikor a válság miatt rengetegen kerültek az utcára, és a reménytelenül leszakadók száma is kitartóan nőtt.
De hogy viszonyul mindez az európai átlaghoz? Ha a magyar állam költéseit kiigazítjuk az olcsóbb magyar árszinttel (tehát felszorozzuk a számokat nagyjából harminc százalékkal), és megnézzük az EU-28 átlag százalékában, ez jön ki:
Úgy tűnik, egyetlen dologban közelítjük meg az európai átlagot: a családok támogatásában. Erőn felül, hiszen a vásárlóparitáson az EU-s átlag 63 százalékán vagyunk. Az összes többi kategóriában ez alatt van a magyar szociális rendszer, amit ebből a szempontból nem lehet pazarlónak nevezni (más kérdés, hogy ezeknek milyen a hatékonysága).
Magyarországon tehát az összes szociális kiadás 12,4 százalékát kapják a családok. Ugyanennek az uniós átlaga 7,65 százalék, a jólétellenességgel nem vádolható Hollandiában 3,7 százalék. A családoknak járó támogatások egy főre jutó összege vásárlóerő-paritáson majdnem eléri az európai átlagot – ez, mint sok dimenzióban láthattuk, elég ritkán sikerül nekünk.
De, mint fenti grafikonból kiolvasható, az utóbbi években mégsem emelkedett a családoknak osztott pénz a GDP arányában, hanem kis mértékben csökkent. Részben a gyerekszám csökkenése miatt, részben viszont azért, mert az összegek alig változtak.
A családpénz nagy része – az összes családtámogatási kiadás 62 százaléka – továbbra is a családi pótlék, ami alanyi jogon jár. 2009-ben még 1,25 millió család kapta a pótlékát, 2013 végén viszont már csak 1,14 millió – ehhez képest az átlagos összeg ugyanúgy 24,5 ezer forint volt, mintha nem lett volna infláció. Visszaesett a gyest igénybe vevők száma is (2010 vége: 180 ezer, 2013 vége: 155 ezer), miközben az átlagos segély összege változatlanul 30 ezer forint.
Bár a gyedet kevesebben tudják megkapni – hiszen ahhoz az kell, hogy előtte állásunk legyen –, és a jogosultak száma még vissza is esett az utóbbi években (2010 eleje: 95 ezer, 2013 vége: 78 ezer), de legalább az átlagos összeg nőtt. Havi 79 ezer forintról 91 ezerre, a bérekkel nagyjából lépést tartva.
A válságban rengetegen vesztették el az állásukat, a munkanélküliség 7 százalékról 12 százalékra ugrott néhány év alatt. És a munkanélküliek támogatására fordított pénz? A GDP 0,7 százalékáról 0,5 százalékára esett. Persze Magyarországon 2005 óta nem is ismer a szociálpolitika munkanélkülieket, csak álláskeresőket, de az általuk kapott segítség durván visszaesett. Összegben csökkent, időtartamban harmadolódott az álláskeresési járadék.
A munkanélküliek támogatásának gyengesége nem korlátozódik Magyarországra: az EU volt keleti blokkbeli tagjainál általános ez. Nincs is olyan keleti EU-tag, ahol 4 százaléknál magasabb lenne a szociális kiadásokon belül a munkanélküliekre jutó rész, miközben Spanyolországban, Írországban és Belgiumban a tíz százalékot is meghaladja (és ezt csak Spanyolországban magyarázza az észveszejtően magas munkanélküliségi ráta).
Ennek megfelelően a munkanélküliek fele – 51 százaléka – semmire nem számíthat Magyarországon. Ezt láthatjuk ezen az ábrán megyékre bontva:
Az álláskeresési járadékot csak a munkanélküliek 11 százaléka kapta, ők a jobb gazdasági helyzetű megyékben vannak többen. Akik már kimerítették ezt a keretüket, vagy eleve nem is voltak jogosultak rá, azok legfeljebb – a jóval kisebb összegű – szociális ellátást kaphatják az önkormányzatuktól.
Az egyéb társadalmi kirekesztettség célpontjai a hajléktalanok és a szenvedélybetegek, legyen szó alkoholról vagy kábítószerről. De ide sorolják be az aprófalvakról gondoskodó falu- és tanyagondnok által támogatottakat. Velük aztán tényleg nem foglalkozik már az állam. A 2009-ben még a GDP 1,4 százalékát fordítottuk az egyéb kirekesztettségből eredő hátrányok enyhítésére, ez három év alatt a harmadára zuhant.
Pedig lenne helye a pénznek. A KSH kiadványa például megállapítja, hogy ahol van nappali hajléktalanmelegedő, azok többségében száz százalék feletti kihasználtsággal működnek.