Sajnos nem attól lesz sikertörténet egy szabályozási húzás, ha rengetegen élnek vele. Az utóbbi években rengeteg csaló ukrán és orosz szerzett magyar állampolgárságot, hogy aztán szabadon utazhassanak a világban, kemény maffia épült a közvetítésre. Korrupt hivatalnokok, csaláshoz asszisztáló ügyvédek, dublőrök és rengeteg orosz: így működik az állampolgárság-biznisz.
Ha valaki az elmúlt években a budapesti Deák tér környékén ült be valami olcsóbb helyre, nem tudta nem észrevenni, hogy mennyire megszaporodtak az orosz beszélgetések az asztaloknál. Ha az ember jobban odafigyelt, megtudhatta, hogy a döntő többség egyetlen más nyelven se beszél, mert alig tudtak rendelni, úgyhogy rendszerint a könnyebben érthető kóla, vodka, sör, kávé négyesből válogattak.
Ugyanakkor nem tűntek turistáknak, kicsikét sem izgatta fel őket a közeli Gödör vagy a zsinagóga, nem fényképezték a söralátéteket, nem buzerálták a térképes appjukat, és nem kötődtek a szezonokhoz, egyszerűen mindig sokan voltak. A legjellemzőbb kép, ahogy egy 3-4 fős család kissé fáradtan vár egy-másfél órát pár másik oroszul beszélő figurára, akik ha megjönnek, akkor gyorsan befejezik az italukat, és elmennek velük.
Aztán tavaly, amikor valamelyikük tudott angolul, rákérdeztem, hogy miért nem turistáskodnak. Mire simán elmondták, hogy apu már magyar, középvezető volt Moszvákban, de forró lett a lába alatt a talaj, ezért 10 ezer euróért (nagyjából 3 millió forintért) vett egy magyar állampolgárságot, és gyorsan kiment Németországba. Most a család többi tagjánál várnak az eskütételre, pár órán belül mindenki magyar lesz, és mehetnek ők is utána.
Ha érdekel a dolog, akkor beszéljek az állampolgárság-brókereikkel, mindjárt jönnek, elmondják örömest, hogy megy ez a folyamat
– mondták.
Nos, ez egyáltalán nem volt igaz, az első pár kör után már a legkevésbé sem voltak készségesek, és nem szívesen beszéltek erről. De azért tőlük elindulva sok utánajárással, az üzletben érintett lótifutiktól a komolyabb szervezőkig rengeteg ebből élő szereplővel beszélve vagy épp az érintettek követésével össze lehetett szedni, hogy hogyan működnek az iparággá vált magyar állampolgárság-biznisz folyamatai. Az érintettek közül elképzelhető, hogy többen azt hitték, itt dolgozó szerb ügyfél, valakinek a zsebében lévő rendőr vagy épp egy új kollégájuk vagyok, de ez legyen az ő bajuk.
2004-ben merült fel először, amikor a Magyarok Világszövetsége kezdeményezett népszavazást az ügyben. Ezt a Fidesz némi húzódozás után végül taktikai okokból támogatta, mert esélyt láttak rá, hogy a kérdésben sarokba szorítsák az új szocialista miniszterelnököt, Gyurcsány Ferencet.
Ő pedig bele is sétált a csapdába, a kormány erős ellenkampányt folytatott, és eredménytelen lett a népszavazás. Mindenesetre a kormány védekezésre kényszerült, és továbbra is nagy támadási felület maradt a nyitott kérdés. A népszavazás után a kormány hiába könnyített a magyar származásúak honosításán, már senkit nem érdekelt.
2009-ben viszont már a lakosság döntő többsége támogatott valamiféle kettős állampolgárságot. Ezért a következményektől megrettent szocialisták indoklás nélkül változtattak a korábbi álláspontjukon, és már ők is a kettős állampolgárság mellé álltak, bármi is legyen az.
2010-ben végül teljes Fidesz-győzelemmel zárult a küzdelem, óriási többséggel megszavaztak egy kettős állampolgárságról szóló törvényt.
Külön vicces epizód volt még, hogy a Jobbik-elnök Vona Gábor, aki a „Marsra is elment volna, hogy ezt megszavazhassa”, a szavazógombig nem ment el, hogy meg is tegye, mert pont elfelejtette az egészet.
Az egészet távolabbról érdemes kezdeni: a kettős állampolgárság bevezetése nehezen alakulhatott volna szerencsétlenebbül. Már a 2004-es eredménytelen népszavazás közben is inkább érzelmi, mintsem észérveket próbáltak bevetni a nagyot taktikázó pártok.
Ennek is biztosan szerepe volt abban, amikor 2010-ben a Fidesz egyik első intézkedéseként rohamléptekben bevezette a kettős állampolgárságot. A lehető legnagyobb nyilvánossággal elrendezett döntéshozatalt végül több szinten szimbolikus lépésnek is szánhatták. Ha más nem, akkor erre utalt, hogy minden módosító javaslatot kérdés nélkül söpörtek le az asztalról, majd utána Sólyom Lászlónak sürgősséggel kellett kihirdetnie a törvényt. Olyannyira siettek, hogy még a párt vezetőségén belül is többféle álláspont volt arról, hogy tulajdonképpen mit is szavaznak meg. A végeredmény viszont nem sikerült igazán jól.
Az egyszerűsítési láz végén lényegében két feltételnek kellett csak megfelelni: kellett mutatni valami magyarnak tűnő őst, és minimálisan tudni kellett magyarul. A magyar ősről és a magyartudásról szóló nyilatkozatot le lehetett adni bármelyik magyar önkormányzatnál vagy anyakönyvvezetőnél.
Magyar állampolgárságot azok az egykor magyar állampolgársággal rendelkező emberek vagy az ő leszármazottaik kérhettek, akik 1920 előtt vagy 1940 és 1945 között magyar állampolgársággal rendelkeztek, beszélnek magyarul, és nincs kizáró közbiztonsági vagy nemzetbiztonsági ok, hogy megkaphassák az állampolgárságot.
A kárpátaljaiak nehéz helyzetbe kerültek, mert Ukrajna lényegében tiltotta, később már büntette is a kettős állampolgárságot. Okkal félhettek, az országot pár évvel ezelőtt is nehéz lett volna európai jogállamnak tartani, szinte bármit megtehet bárkivel a hatalom, szóval érdemes volt óvatosabbnak lenni. Ezért sokan úgy próbálták beadni a kérelmüket, hogy nem kértek vízumot a beutazáshoz, hanem jó pénzért, szervezőkön keresztül a kész anyagot elküldték egy magyar településre, ahol a szervezők ismerősei személyes jelenlét nélkül beadták azokat magyarországi önkormányzatnál.
Itt a szervezők megvették az önkormányzati vezetőket, akik cserébe a személyes jelenlét nélkül is igazolták a magyartudást, aztán beküldték a központba. A magyar állampolgárságra váróknak legközelebb csak az eskütételre kellett 4-6 hónap múlva megjelenni.
A szervezők mindennek megkérték az árát,
Ez gyakorlatilag csak egy komoly valódi költségtételt foglalt magában, az önkormányzati hivatalnok, jellemzően a polgármester, máshol a jegyző vagy az anyakönyvvezető megkenését. Hamar egész csapatok alakultak a szolgáltatás terjesztésére, mivel információs különbségek voltak, Ukrajnában simán el tudták adni, hogy ez egy bonyolultabb szolgáltatás, de velük biztosra lehet menni.
Az egyik kiugrott magyar állampolgárság-kereskedő ügynök (díler) szerint volt olyan, hogy egy Kisvárda melletti falu polgármesterének egyszerre kétszáz kérelmet vitt be. Ő megszámolta, hogy mindegyikért megkapta-e az ezer euróját, majd húsz perc alatt aláírta az összeset. Fél óra alatt több mint 60 millió forintot kaszált. Az árak nagyjából azonosak voltak a környéken, a hamis iratok tömkelege alapján sok falusi, kisvárosi hivatalnok keresett jól ezzel Szabolcsban és a Hajdúságban. Ha mondjuk csak átlagosan 7000 euróval számolunk kérelmenként, amiből 2000 megy el vesztegetésre és a beosztottak jutalékára, akkor egy ilyen akcióval rögtön 300 millió forintnál is többet keresett a csoport vezetője.
Mindez azt is eredményezte, hogy Ukrajnában az első perctől kezdve elterjedt, hogy jelen sem kell lenniük a kérelem beadásakor. Illetve, hogy tényleg működik a közvetítőhálózat, aki fizet nekik, az pár hónap alatt kap állampolgárságot. Ebből egyenesen következett, hogy már magyarul nem beszélő, de magyar felmenőkkel rendelkezők is folyamodtak egyszerűsített honosításért.
A szervezőcsoportok abban voltak érdekeltek, hogy minél gyorsabban minél több embert ki tudjanak szolgálni. Nekik szinte semmibe sem került, és a rendszer magyarországi része is végtelen kapacitásúnak tűnt: aláírni dolgokat ugyanis elég könnyű, ellenőrzés a beszámolók szerint gyakorlatilag soha nem volt. A bizniszbe korán belépők aztán saját csapatot alakítottak, és folyamatosan egyre több szervezőcsoport alakult, hiszen pár hónap alatt milliárdokat lehetett keresni nevetségesen könnyen elvégezhető munkával.
Így jött hamar a harmadik lépcsőfok, hogy a magyar felmenőkkel egyáltalán nem rendelkezőknek is elkezdték eladni az állampolgárságot. Ha volt pénzük, készítettek nekik hamis kárpátaljai magyar gyökereket, és azokat is beadogatták, ahol lehetett, jelenlét nélkül. Persze itt külön legomboltak pár ezer eurót a hamisításért, de az igények kiszolgálására egyre profibbá is váltak az ebben utazó csoportok. Az ügyesebbek magyar ügyvédi irodákat vontak be, hogy hitelesebb legyen a csalás, aztán hamar verőlegényeket is, hogy „megvédjék őket a versenytársaktól”.
Emellett természetesen rengeteg hamis ukrán dokumentumot, magyar önkormányzati pecsétet is hasznos volt begyűjteni, hogy a magyar gyökerek hamar elkészüljenek bárkinek. Több iparági érintett szerint
Nehéz ugyanis lenyomozni mondjuk egy 1915-ben született dédnagymamát, az ukrán hatóságok segítsége kell annak megállapításához is, hogy az illető tényleg létezett-e, ahhoz pedig pláne, hogy a kérelmező lehet-e a leszármazottja.
Az állampolgársági esküt pedig be lehet tanulni, mint egy verset, de meg is lehet kerülni dublőrrel. Az elmondások szerint alig hallottak olyanról, hogy valaki lebukott volna dublőrrel, egyáltalán nem számít a kinézet, ha korban nagyjából hasonló a magyarul tudó csereember.
Igazán drága luxusszolgáltatásként pedig korban nagyjából stimmelő kárpátaljai magyarok is néha végigcsinálták a honosítást, aztán a végső fényképet kicserélve eladják a megfelelő papírjaikat gazdagabb oroszoknak. Jevgenyijnek csak annyival kell ilyenkor megbarátkoznia, hogy onnantól hivatalosan Csabának hívják. Persze ez Ausztráliában vagy Floridában tökmindegy lesz.
Jellemzően ukránok, de még inkább az oroszok, bár ők is főleg gyorsan gyártott ukrán papírokkal. Egy magyarrá lett orosz kérésemre meg is mutatta, hogy az ukrán útlevelébe nem ugyanazok az adatok kerültek be, mint az oroszba, de tökmindegy volt. Meséltek fehéroroszokról, kazahokról vagy olyanokról, akik még a szovjet papírjaikkal voltak sikeresek. Nem a legszegényebbek, mert kevesen tudnak 40 ezer eurót csak arra szánni, hogy kihozzák a családjukat. Nagy részüknek még arról se volt fogalma, hogy nagyjából hol lehet Magyarország, csak az uniós állampolgárság volt a cél. EU-s és pláne magyar állampolgárként ugyanis szabadon utazhatnak, hozzáférhetnek az esetleg máshol tárolt pénzeikhez, vagy elmenekülhetnek valami kínosabb otthoni ügyük elől. Ennyi pénzért pedig messze a legolcsóbb, legkényelmesebb és leggyorsabb uniós állampolgárság volt a miénk. Az ukránok közül sokan az energetikában voltak érintettek, de meséltek Janukovics kegyvesztett vagy előrelátó embereiről, orosz banktisztviselőkről, még egy elég híres orosz színész fia is beadta a papírjait, bár ő mondjuk végül pont nem kapott állampolgárságot.
A dílerek szerint egyenként ezres nagyságrendű ilyen kérelem futott át rajtuk, egy csoportban pedig akár 5-6 díler is lehetett, aki szervezte az új ügyfeleket. Akiket elértünk, azok legalább négy ilyen kárpátaljai csoportról tudtak, tehát csak Ukrajnából több tízezres nagyságrendben is jöhettek a hamis papíros új magyar állampolgárok. És ezek csak azok a kárpátaljaiak, akik személyesen ismerték egymást, a többi ukrán vagy orosz ügynökség ehhez adódik hozzá.
Oroszországban ugyanis annyira rámentek az ukránosításra és aztán magyarításra, hogy külön legális cégek és ügyvédi irodák ajánlották nyíltan a szolgáltatást. Azt nehéz lenne felmérni, hogy ezeknek hány ügyfele lehetett, de biztosan jól mehetett, ha gombamód szaporodtak. Egy jelentős részük persze csak simán lehúzta a óvatlanabb ügyfeleket.
Eközben ugyanis rögtön megjelentek a dupla szélhámosok is, akik százasával, vagy akár ezresével vették át a kérelmeket, de azokat le sem adták. Ők jellemzően csak hamis magyar önkormányzati papírokat és pecséteket szereztek, de nem akartak lefizetni saját polgármestereket, eleve pitiánerebb gengszterek voltak vagy féltek a lebukás kis kockázatától is.
„Hónapokon át csak hordtuk-hordtuk az ügyfelenkénti pár ezer eurókat Zsoltinak. Szinte mindig a Pólus Center egyik kávézójában vette át a pénzt, és kitöltött érte egy ilyen magyar pecsétes érkeztetési okmányt az ügyfél adataival, azt vittem vissza nekik. Mindegy volt, hogy magyar vagy orosz akart volna állampolgárságot. Aztán amikor nem történt semmi, az ügyfelek tőlem akarták vissza a pénzt, miközben Zsolti is követelőzőbb lett, le kellett lépnem” – magyarázta egy sokadik, civilben kutyaidomár díler. „Szerintem csak megtudták Zsoltiék, hogy mennyien akarnak jönni, és vehettek valahol pár ezer ilyen kitöltetlen pecsétes okmányt, aztán ennyi volt.”
Egyszerűen elrakták a pénzt, és adtak valamiféle hamisított okmányt, hogy minden rendben van, csak várjon pár hónapot. Amikor az ügyfél pár hónap múlva reklamált, akkor jellemzően még egy kis pénzt kértek tőle, hogy meggyorsítsák az ügyintézést. Aztán amikor még pár hónapot vártak az átvert külföldiek, akkor megfenyegették őket, hogy kotródjanak, különben rögtön feljelentik őket, amiért hamis papírokkal próbálkoztak magyarrá lenni. Természetesen rengeteg valódi magyart is átejtettek, akik a korábban tárgyalt okok miatt nem ismerték elég jól a rendszert, viszont biztosra akartak menni.
Belső információk szerint ebben a pillanatban is legalább 5-10 ezer ilyen, azaz soha nem érkeztetett kérelmű átvert kérelmező van.
A saját nevemmel megkérdeztem az ügyben illetékes Alkotmányvédelmi Hivatalt, hogy ők hány hamis papíros állampolgársági beadványról tudnak, hogyan állnak az iparág magyarországi részéhez az ellenőrzésekkel és egyebekkel, de nem akartak válaszolni semmit.
A következő részben arról lesz szó, hogy hogyan megy minden korábbinál jobban felpörgött magyar állampolgárság-üzletág ma is, kik a legdurvább arcok Budapesten az iparágból, mi a helyzet Szerbiával, Romániával vagy Szlovákiával és hogy a valódi magyaroknak viszont a bűnözők miatt egyre nehezebb kettős állampolgársághoz jutni.
Cikkünket a Facebookon kommentelheti.