A kormány az önkormányzati választás után komolyan nekiállhat néhány olyan terület átszabásának, ami régóta időszerű lenne. Sok ilyen van: örök téma az egészségügy, az oktatás, a közlekedés, az államigazgatás átfogó reformja, és hozzá lehetne nyúlni a szociális rendszerekhez is. A felsoroltakról viszont hivatalosan semmilyen konkrétumot nem tudunk, sajtóhírekből lehet csak sejteni, hogy ilyen-olyan terveket rejtegetnek egyes minisztériumi fiókok.
A dolog most mégis azért lett aktuális, mert Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter kikotyogott egy számot a költségvetési tervezésről, ami most is javában zajlik. Eszerint a kormány az államháztartási kiadásokat a mostani 50 százalékos GDP-arányos szintről 45-re szeretné levinni nagyjából a következő választásokig. Azt ugyan nem részletezte, hogy ezt hogyan érné el, de alapvetően két út létezik.
Amit a miniszter üzenni próbált, azt jelenti, hogy hiába lesz itt növekedés a következő években, senki ne számítson a mostanániál több állami támogatásra, a gyeplő elengedésére, mert a kiadási oldal a következő négy évben a lehető legkeményebben be lesz fagyasztva.
A 2014-es konvergenciaprogram alapján a kormány 2017-ig tartósan kettő százalék feletti éves növekedéssel számol, néhol hárommal. Ha ezek a számok pontosan megvalósulnak, és 2018-ban is 2,8 százalékkal növekszünk, akkor a célt elérjük kiadáscsökkentés nélkül is.
| Év | GDP-arányos gazdasági növekedési ütem | GDP-arányos költségvetési kiadási főösszeg-csökkenés |
| 2015 | 2,5 százalék | 48,8 százalék |
| 2016 | 2,1 százalék | 47,7 százalék |
| 2017 | 3,1 százalék | 46,3 százalék |
| 2018 | 2,8*százalék | 45 százalék |
| forrás: Konvergenciaprogram, *Index-becslés - ekkora növekedés kell a cél eléréshez | ||
Ezt kérdeztük Romhányi Balázs közgazdásztól, aki ugyan nem dolgozik a kormánynak, szóval a konkrétumokat ő sem tudja, de jól ért a költségvetések megtervezéséhez.
A rövid válasza az, hogy nem.
Pedig a dolog elméletileg szép és kerek, de több baj is van. Egyrészt szerinte nem látszik, hogyan fog növekedni a magyar gazdaság a kormányzati prognózisban szereplő számokkal. Szerinte 2018-ra akkor közelíthető meg a 45 százalékos költségvetési kiadási főösszeg (akár különösebb megszorítás nélkül is), ha 2015-18 között évente átlagosan 2,5 százalékkal növekszik a gazdaság, és közben a kiadások a mostani szintet minden évben legfeljebb csak a pénzromlással haladják meg, tehát reálértéken nem nőnek.
Azt mondja, hogy utóbbi például máris egy olyan faktor, amit magyar kormány eddig nemigen ért el. Ha a választásokig el is tart a szigor, 2018-ra biztosan elszáll a költségvetés, ahogy történt ez idén is és a korábbi választási években is. Ha a kormány a népszerűségvesztést is benyelve mégis tartaná magát a szigorhoz, a vártnál lassúbb növekedés akkor is keresztbe tehet a szép terveknek.
Tényleg örülhetünk annak, ami most van. Nézzük csak meg például hogy a tavalyi április és július közötti időszak óta eltelt egy évben milyen szépen nőtt a GDP. 2006 óta a leggyorsabban.
Igen ám, csak sok olyan egyszeri hatás húzta fel ezt a 3,9 százalékot, ami jövőre és utána már megszűnik. És egyelőre nem igazán látszik, hogy mi lépne be ezeknek a helyére.
Szóval a lényeg, hogy lehet szép növekedési pályákat felrajzolni, és az október végén benyújtott költségvetés biztosan meg is kísérli ezt, de a 2,5 százalékos növekedés már jövőre sem biztos, hogy összejön. Romhányi szerint, ha jövőre össze is hozzuk a 2 százalékos bővülést, utána már inkább csak 1 százalék körüli szám látható, de az optimistábbak sem mondanak 1-2 százaléknál többet.
és amit egyébként már a tavaszi konvergencia program is tartalmazott.
Akkor mi lesz? Mégiscsak valamilyen kiigazítás kell? Igen, persze ezt mindenféle politikai szempont útközben felülírhatja. Ez azt jelenti, hogy ki kellene nyitni a nagy reformkönyvet, amire vagy húsz éve várunk, kevés sikerrel.
Az, hogy az újraelosztás mértéke nálunk a régiós átlaghoz és a gazdaság fejlettségéhez viszonyítva nagyon magas, évek óta visszatérő téma minden Magyarországról szóló gazdasági jelentésben, uniós ajánlásban, és a bürokrácia csökkentése is slágertéma. Ezek azok a dolgok, amelyeket a magyar közgazdászok csak szerkezeti reformként emlegetnek, és sürgetnek, valahányszor szóba kerül, mit kellene csinálni a magyar gazdasággal.
Nagyon ritkán esik szó azonban arról, ez alatt pontosan ki mit ért, és hogyan gondolja végigvinni. Ahogy valaki valóban keményen nekiesne a költségvetés kiadási oldalának, már csak fűnyíróelvet, ötletszerű spórolást, kapkodást, átgondolatlan félmegoldásokat emlegetnek. És nem véletlenül, rendszerint valóban ide vezetett eddig csaknem minden ígéretesnek tűnő elképzelés.
Nagy tervekből ugyanis eddig sem volt hiány, elég csak legutóbbira, a 2011-es Széll Kálmán Tervre gondolni, amelyet - akárcsak a mostanit - nagy lelkesedéssel fogadott a piac. Hamar kiderült, úgy, ahogyan eltervezték, nem tudják végigvinni, inkább csak részeredményei voltak a programnak: számos helyen felpuhult, bizonyos elemek pedig egyáltalán nem valósultak meg. Ha pedig egy sok lábon álló, részleteiben végiggondolt, a rendszer egymással összefüggő elemeit érintő átalakítás csak egy-két kiragadott részletében valósul meg, az gyakran inkább csak újabb kezelendő problémákat szül, ahelyett, hogy átfogó megoldást nyújtana.
Elég csak rápillantani az alábbi grafikonra, hogy lássuk, hogyan követte visszaesés az átmeneti javulást.
Mindent egybevetve úgy tűnik, nem hozta meg a várt eredményeket. A környező országokhoz képest továbbra is lehangoló a helyzet.
Varga Mihály kedden arról is beszélt, hogy a régió országaihoz képest versenyhátrányt jelent, hogy az állami kiadásaink nagyjából a GDP ötven százalékát teszik ki. Az Eurostat adataiból az derül ki, hogy tavaly kicsivel voltunk az EU-átlag felett állami költések arányában, és a régió országai bőven 38-40 százalékos kiadással tényleg karcsúbb államot tartanak fenn.
Spórolni a költségvetésen viszont nem egyszerű dolog. Varga Mihály viszont a régió országaira hivatkozott, amikor beígérte a kiadások 45 százalék körülire faragását, így érdemes lehet ránézni, hogy az Eurostat adatai alapján pontosan mire költünk mi többet, mint a csehek, a lengyelek, vagy a szlovákok? Annyi biztos, hogy nem oktatásra, vagy egészségügyre.
A három terület, amelyre valójában GDP-arányosan többet költünk, mint a régiós országok:
A szociális kiadások tekintetében a magyar állam két csoporttal igazán bőkezű: a családokkal és a nyugdíjasokkal (arról, hogy milyen szociális kiadásai vannak a magyar államnak, bővebben itt írtunk).
Az ábrán is jól látható, hogy bár az európai átlagot nem érjük el, de erre a két területre a többihez képest kiemelkedően sokat költünk. És miközben a válságot megszenvedő csoportok kárainak enyhítésével a magyar kormány nem nagyon foglalkozott - a szegénység az utóbbi években kezdett aggasztó méreteket ölteni -, az említett két területet a kormány szent tehénként tisztelni, így ezekhez most aligha fognak majd hozzányúlni.
Az általános közszolgáltatásokon sem lesz egyszerű spórolni, főleg hogy ha még nonprofit közműszolgáltatókat is üzemeltet majd az állam. A gazdasági ügyek tétel a költségvetésben kicsit fura kategóriának tűnik, mert nagyjából minden beletartozik a vadászattól kezdve a kutatás-fejlesztésen át az NGM fenntartásáig, de mindenképp valamennyire összefüggésben van az állam gazdasági szerepvállalásával, tehát azzal is, hogy milyen cégeket vesz, vagy tart fenn a központi költségvetés.
Erről viszont az utóbbi években mindent el lehetetett mondani, csak az nem, hogy csökkent volna, így az sem túl valószínű, hogy pont ezen takarékoskodnak, majd főleg, ha Orbán Viktor nemrég még azt nehezményezte, hogy európai összehasonlításban kicsi a közvagyon aránya Magyarországon.