Ugye ismerős az a helyzet, amikor egy barátunk óvatosan érdeklődik, hogy nem tudunk-e véletlenül valami ismerős szív-, térd-, nőgyógyász- vagy bármilyen egyéb specialista orvost a nyavalyájához? Csak simán begyalogolva ugyanis elég kockázatos és időrabló kipróbálni az állami egészségügyet, de a magánszolgáltatásokat sokan látatlanul is drágának vagy gyanúsnak tartják, protekciósan viszont azért a legtöbben előbb-utóbb meggyógyulnának, amíg még nem olyan nagy a bajuk.
A magyar egészségügy jelenlegi helyzetéről régóta elég rossz a véleményünk, de ha ez bárkit vigasztal, a fejlett világ legtöbb országában hasonlóan régóta divatos erről panaszkodni. Pedig átfogóan beszélni az egész egészségügyről nem érdemes, mert nem is lehet. Bele se gondolunk sokszor, hogy például fogorvoshoz menni azért elég tiszta sor nálunk is, de összességében annyi különböző eleme és formája van az egészségügyi ellátásnak, hogy szinte biztosan nincs olyan ember az országban, aki akár csak a jól elválasztható területeket alaposan átlátná.
Az egészségügy elég komplex iparág, sok nehezítő sajátossággal. Ott van rögtön az eltérő informáltság: a beteg elmondja az orvosnak, hogy hol fáj, de diagnózist és kezelési javaslatot már csak az orvos tud mondani, és a beteg azt sem tudja leellenőrizni, hogy az orvos tényleg a lehető leghatékonyabban akarja-e meggyógyítani, vagy a legjobb gyógyszert akarja-e felírni. Ugyanúgy elég nehezen tudja ezt megállapítani utólag a biztosítónk is, ami fizeti a kezelést. Magyarországon az egészségügyi biztosítónk döntően az állam – a társadalombiztosításon keresztül –, valamilyen szintű egészségügyi ellátást ugyanis jellemzően közfeladatnak érzünk.
Az intézményrendszer is összetett: elképesztően sokféle bajunk lehet, amiket mind másképp érdemes kezelni. Például egy élete legvégén járó idős ember más szolgáltatást használ, mint az, akinek balesetben szétment a gerince, vagy akinek egy rövid műtéttel csak le kell venni a szürkehályogot a szeméről. De különbözően lehet érdemes hatékonyan megszervezni a betegszállítást, a rehabilitációt, a különböző orvosi kutatásokat és még ezernyi részterületet.
De folyamatos értékválasztásra van szükség a színvonal ügyében is. Ahogy fejlődik az orvostudomány, egyre több mindent tudunk kezelni, az új megoldások viszont jellemzően nagyon drágák. Egy szélsőséges fiktív példával élve: ha egy ritka, halálos betegségben szenvedőt 80 ezer forintból meg tudunk gyógyítani, akkor könnyen rávágjuk, hogy persze, finanszírozzuk a közösből, azaz adjon rá pénzt a tb. De ha 100 millióból megy csak, akkor már lehet, hogy azt mondanánk, inkább több mást gyógyítsunk ennyi pénzből, és a nem dúsgazdag ilyen betegek bele fognak halni, pedig ott az orruk előtt a gyógymód. Ami persze drága.
Egy új gép, protézis vagy gyógyszer jellemzően drágább, mint a régiek, szóval nagy szerepe van annak, hogy mire ad pénzt az állam. Ugyanakkor másképp kell értelmezni a költséghatékonyságot is ebben az iparágban. Leginkább úgy lehet definiálni, hogy vállalható mértékű többletkiadásért veszünk meg plusz egy minőségi életévet a betegnek. A teljes minőségi életév gyakorlatilag az egészséges ember, minden más hátráltató tényezővel pedig lehet diszkontálni ezt, mint hogy sánta marad, ágyhoz kötött vagy bármi ilyesmi.
Egyszerűnek hangzik megállapítani egy küszöbértéket, és ami annál hatékonyabb, arra ad valamennyi pénz az állam, ami pedig nem hatékonyabb, azt nem erőlteti. Azonban az országok nem mindig szeretnek ilyet kiadni, mert egyrészt úgyis megszegnék. A beteg gyerekek kezelésénél például tipikusan kevésbé számítanak a hatékonysági szempontok szerte a világon.
Másfelől így a gyógyszercégek is tudnák, hogy hova kell még pont árazniuk a termékeiket a maximális bevételükhöz, ami az állam szempontjából nem célszerű. Harmadrészt egyes problémák sok embert érintenek, mások keveset, és van egy költségvetési korlátja is az egésznek. Ha pedig nincs több pénz, akkor egyszerűen az adott bajt a világ legköltséghatékonyabban gyógyító eljárására sincs. Pont ezek miatt inkább csak egy hasznos szempont marad a költséghatékonyság, sok egyéb mellett.
Egy új, tudományosan igazolt műtéti eljárásnál pedig jellemzően nem fog kötözködni az állam, hanem elterjed magától.
Van nettó költségmegtakarító eljárás is, az ilyesmivel nyilván érdemes élni, ilyen például a generikus, azaz a szabadalom által már nem védett gyógyszerek árversenyeztetése. Persze a valóságban ez a példa sem ilyen egyszerű, messze nem mindegy, hogy hogyan csináljuk jól, például úgy, hogy ne terelődjön át a forgalom a kevésbé versenyeztetett, drágább hatóanyagok felé. De a gyógyszerár-támogatási rendszer már egy másik külön téma.
Szóval ebben az egész rendszerben különösen nincs egyszerű helyzetben a szabályozó (állam, minisztérium, egészségbiztosító), ha jól akarja végezni a dolgát.
Legalábbis Éger István, a magyar Orvosi Kamara elnöke szerint nagyjából lyukas vödörbe öntjük jelenleg a pénzt, azaz az egész rendszer átalakítása nélkül biztosan újra fog termelődni az amúgy is komoly adósság. Velkey György, a Kórházszövetség vezetője szerint jelenleg a kórházszektor havonta 4-5 milliárdnyi lejárt adósságot termel, ami éves szinten már óriási pénz, nagyjából annyi, mint amennyit a Rogán-féle letelepedési kötvényen nyernek, vagy amennyit a MET-botrányból kaszálnak évente az állam által kiválasztott szerencsések.
Most elvileg újra lépni fog majd valami jelentősebbet az állam az egészségügyben, várhatóan főképp a kórházakat megbolygatva. Fontos tehát megnéznünk, hogy nagy vonalakban milyen környezetben, milyen történettel érkeztek idáig a magyar kórházak. Hozzátéve persze, hogy a magyar egészségügy messze nem csak a kórházakból áll, és az sem mindegy, hogy épp mit tekintünk kórháznak.
A legelső külső körülmény, hogy folyamatosan öregszik a magyar lakosság. Miután az idősebbeknek átlagosan több egészségügyi gondjuk van, mint a fiataloknak, ez önmagában folyamatosan növeli a keresletet. De emellé sokat dohányzunk és iszunk, Európában csúcskategóriásak vagyunk egy sereg betegségben, a daganatoktól a szív- és érrendszeri problémákon át az asztmáig vagy cukorbetegségig.
A várható élettartamunk pedig nagyon rossz az uniós országokhoz képest, az tehát legalább biztos, hogy eddig nem túl eredményesen tudtunk válaszolni ezekre kihívásokra. Bőven lenne mit tenni a kórházakon kívül is, de most koncentráljunk mi is arra, amire a kormány.
Az elmúlt egy-két évtizedből az látszik, hogy túl sok a kórházi ágykapacitás. Nemcsak nálunk, hanem a fejlett országokban szinte mindenhol. Ennek a legfőbb oka, hogy gyorsan fejlődött a technológia, egyre kevesebb beavatkozáshoz kell napokat eltölteni egy kórházban. „Elsősorban az egynapos beavatkozásokra érdemes itt gondolni, ezek sok országban akár a kórházi beavatkozások nagyobbik részét is kiteszik – mondja Kiss Norbert egészségügyi közgazdász, a Corvinus Egyetem oktatója. – De a hagyományos kórházi ellátásoknál is csökkent a szükséges átlagos tartózkodási idő.”
Az aktív kórházi ágyakban történő ellátással az a baj, hogy nagyon drága, ezért arra érdemes törekedni, hogy ahol biztonságosan meg lehet oldani, ott végezzék el a beavatkozást, aztán engedjék haza beteget, mert az mindenkinek jobb.
Lehetnek komoly különbségek az országok lakossága vagy éppen Magyarország régiói közt abban, hogy mennyire lehet mondjuk adott beavatkozás után nyugodt szívvel előbb hazaküldeni a betegeket, és ezzel megspórolni néhány kórházi ágyat (és ezzel pénzt).
Elég olyasmire gondolni, hogy mondjuk Borsodban várhatóan átlagosan kisebb eséllyel lesz egy frissen szült nőnek otthon is higiénikus környezete, felkészült és gondoskodó családja, jól képzett, barátságos és az első napokban sok otthoni segítséget nyújtani képes védőnője és hasonlók, mint mondjuk Sopron környékén. Vagy Dániában.
A minél kevesebb ágy a minőségi ellátás egyik mutatója lehet, ugyanakkor nem az oka – ha kevesebb az ágy, még a legkevésbé sem biztos, hogy jobb lesz az egészségügy.
Egy ideális világban lehetne csak azonnal nagy mértékben csökkenteni az aktív ágyak számát. A valóságban lázadás törne ki attól, ha valahol teljesen megszüntetnék a kórházat: hőbörögnének az orvosok, akik alól kiveszik a megszokott helyüket és pozíciójukat, a megijedt lakosság, mert azt hinnék, hogy nem látják el őket majd a pénzükért, és persze azonnal az utcán magukra hagyott sebesülteket vizionálhatna az ellenzék. Meg persze a kórházon kívüli ellátórendszernek is fel kellene készülnie a feladatra.
Azonban még ezt is fontos szétválasztani, különbséget kell tenni aktív és krónikus ágyak közt. Nagyon pongyolán fogalmazva: az aktív ágyban látnak el egyszeribb dolgokat, balesetet, egy komoly belgyógyászati problémát vagy épp egy rákos beteget, ezek egy-egy alkalommal rövid tartózkodással járnak, míg a krónikus ágyakban inkább az állapota fenntartásáért feküdhet a krónikus beteg, hosszabb ideig. A magyar statisztikákban a rehabilitációra igénybe vett ágyakat is a krónikusok közé számítják.
Nálunk azért is érdekes ezek megoszlása, mert amikor még Molnár Lajos minisztersége alatt alatt az utolsó nagy, nyílt ágyszámcsökkentés történt 2007-ben, akkor egyfajta menekülőútként egy sereg aktív ágyat átalakítottak krónikus ággyá. Az átalakítások megvalósíthatóságát ugyanis javítja, ha nem bezárni próbálnak kórházakat, hanem hagynak nekik egy ilyen menekülési útvonalat.
Olyasmit lehet inkább csinálni, hogy a drága aktív ágyakat lecserélik krónikusra, de megmarad egy kórháznak nevezett épület.
Az aktív ágyak csökkentése mellett pedig megerősített egynapos műtéti lehetőségekkel és járóbeteg-ellátással lehet felszerelni kórházat, és akkor a betegek jó esetben csak annyit vesznek észre, hogy a komolyabb bajaiakkal más kórházba utalják már őket. Ez a struktúraváltás egyébként már régóta halad(gat).
A krónikus ágyaknál pedig azt érdemes figyelembe venni, hogy itt is vannak olyan helyettesítő szolgáltatások, amik sokszor olcsóbb és jobb, nem kórházi ellátást takarnak, például leginkább az otthonápolás. Ehhez viszont ugyanúgy megfelelő körülményeket kellene teremteni, több pénzért fel kell állítani egy kiterjedtebb, magasabb színvonalú és ellenőrzöttebb otthonápolási szolgálatot.
Ehhez tartozik egy másik elég egyértelmű nemzetközi trend, a szociális segítséggel összekapcsolt, ronda nevű integrált ellátás, merthogy a krónikus betegek esetében nehéz megmondani, hogy hol van a határ az otthoni segítségnyújtás és az egészségi állapot miatt indokolt ápolás között. Úgy lehet ezt elképzelni, hogy ha mondjuk kimegy egy ápoló gondozni egy-egy nehezen mozgó beteget, akkor éppenséggel be is vásárolhat neki odafele, de a házi segítségnyújtó is elláthat egyszerű ápolási feladatokat. A hangsúly igazából a rászorulók szükségleteinek a jó megítélésén, a közös tervezésen és az erőforrások egyeztetett mozgósításán van. Ez nálunk még – mondhatni – elég kezdeti fázisban van. Pedig az elöregedéshez kapcsolódó problémákra alapvetően nem az intézményi fekvőbeteg-ellátáshoz kapcsolódó megoldásokat kellene majd használni.
Aminek eredményeképp pedig újra előjön az, hogy ha ez meg is van, a végén csak be kell csukni néhány krónikus osztályt.
A strukturális helyzethez tartozik még, hogy az akut ellátásoknál egyes speciálisabb, és legtöbbször elég drága ellátásokat eközben érdemes koncentrálni. Hatékonyabb, ha kevesebb, de jobban felszerelt, több tudást felhalmozó központokban végzik mondjuk a szívműtéteket vagy kezelik a daganatos betegeket. Ezeken a helyeken gyakorlottabb orvoscsoportok jobb gépekkel, jobb kihasználtsággal és korántsem mellékesen sokkal jobb gyógyítási eredményekkel kezelhetik a betegeket.
A finanszírozásnál érdemes figyelembe venni, hogy a kórházaknak nagyon magas a fix költségük, tehát nagyjából ugyanannyiba kerülnek, ha telt házzal, jó hatékonysággal működnek, mintha kevésbé veszik igénybe a betegek. Az épület fenntartása így is, úgy is ugyanannyi, és a személyzet se nagyon változik. A bérek a kórházi költségek nagyjából felét jelenhetik.
A kórházak finanszírozásnál a legnyilvánvalóbb jelenség, hogy erősen alulfinanszírozott az egész szektor a jelenlegi struktúrához. Egy hatékonyabb rendszerben elvileg kevesebből is ki lehetne hozni a kórházainkat, de egy most bevezetett bármilyen hatékonysági intézkedéscsomaggal leginkább csak annyit lehetne elérni, hogy valamivel kevesebbet kéne még a jövőben hozzátenni a jelenlegi büdzséhez az ellátási színvonal fenntartásához. Az átalakítás ugyanis biztosan nem fog egyik napról a másikra menni. Ha csökkentjük az ágyszámot, attól még rövid távon nem csökken a kórházak költsége, csak ha azonnal ki is rúgunk embereket. Ez pedig nem olyan jó ötlet, a mai rendszerben inkább munkaerőhiány van, de erről majd később.
Jelenleg a kórház-finanszírozás az aktív fekvőbetegeknél úgynevezett HBCS-alapon (homogén betegségcsoportok) megy, ahogy a fejlett országokban általában. Ez arra épül, hogy a rendkívül sokféle, több tízezernyi lehetséges kórházi szolgáltatást nagyjából 700, azaz jóval kezelhetőbb mennyiségű, statisztikai és finanszírozási szempontból is értelmezhető szolgáltatástípussá tömörítse össze. A rendszerben a különböző ellátásokat súlyozzák, elvileg az átlagos költségük alapján.
Tehát ha egy betegséget átlagosan kétszer annyi költségért kezelnek a hazai kórházakban, akkor elvileg kétszer akkora súlyszáma lesz. Az egységnyi HBCS-súlyszámhoz pedig rendelnek egy forintösszeget, nálunk ez most már jó ideje 150 ezer forintot. Egy-egy beteg, azaz „letermelt” HBCS után minden kórház ugyanazt a pénzt kapja, függetlenül attól, hogy az adott helyen éppen valójában mennyibe került a beteg kezelése.
A HBCS-alapú finanszírozás alapvetően hatékonyságra ösztönöz: ha hamarabb hazamegy a beteg, ha olcsóbban szerzik be a gyógyszert vagy a gázt, akkor alacsonyabb kórházi költség társul a központilag megállapított díjhoz. De az a megfigyelés is jött viszont szinte minden országból, hogy a kórházakból jelentett ellátások átlagos súlyossága is folyamatosan nőtt, és mivel a több beteg magasabb bevételt is jelent, ezért a felvett betegek számra is növekedett. Így van ez itthon is, de hogy ebből mi a valódi, és mi az, ami csak papíron jelenik meg, nem nagyon lehet leellenőrizni. Ha pedig hiányzik a HBCS-pontrendszer rendszeres, minél pontosabb beállítása, az általános alulfinanszírozottság mellett egy sereg más problémát is hoz.
Elég fontos lenne, hogy karbantartsák a súlyszámokat, azaz folyamatosan mérjék, hogy melyik ellátásnak hogyan változott meg a költségigénye. Ha megjelenik ugyanis egy új technológia, vagy a régit lehet ügyesebben csinálni, akkor változnak ezek a költségek.
Magyarországon viszont szisztematikus és folyamatos költségmérés már sok éve nincs. A vélemények megoszlanak arról, hogy azért nincs-e, mert fel se veszünk hiteles adatokat, vagy olyan nagy számok jönnének ki, hogy ezeknek a létezésétől is kirázna minden döntéshozót a hideg.
A karbantartás másik lehetősége, ha azt mondjuk, hogy az arányok nem változnak, de emelik az egy HBCS-ponthoz tartozó összeget. Nos, ez a 150 ezer forint elég régóta, hetedik éve nem változott, pedig már csak a nem meglepő módon az egészségügyben is jelen lévő infláció miatt is indokolt lenne. Most egyébként újra belengette az egészségügyi államtitkár, hogy talán 180 ezerre nőhet, de ezen elvileg épp most gondolkoznak.
Ha nincs karbantartva a HBCS-rendszer, az olyan torzításokhoz is vezet, hogy a túlárazott, „jól fizető” beavatkozásokra lesznek ösztönözve a kórházak, az alulárazottakra pedig kevésbé. Fontos hozzátenni, hogy optimális esetben persze a kórházakban dolgozó orvosok szeretnének minél több embert meggyógyítani a finanszírozástól függetlenül, de az intézményi költségkorlátokat nekik is be kell tartani előbb-utóbb.
A világ szinte minden fejlett országában próbálnak valamilyen felső határt szabni a kórházak költekezésének. Van, ahol a kevés orvosi kapacitás szab természetes határt, máshol meg a biztosítók szigora. Itt jött képbe a nálunk egy évtizede bevezetett és nemzetközi szinten sem példa nélküli teljesítményvolumen-korlát (TVK). Ezzel az állam megad egy szolgáltatásmennyiséget, amennyit az OEP megrendel az adott kórházaktól.
Ha egy kórház túllépi a TVK-keretét, az afeletti eljárások kifizetését csökkenő mértékben finanszírozzák.
De még így is megérheti a TVK fölött is szolgáltatni, mert a kórházak jellemzően csak a változó költségeiket nézik ilyenkor (tehát mondjuk a plusz egy beteg ellátásához szükséges gyógyszert, a személyzetnek ezért nem fognak többet fizetni), és ha annál nagyobb a kifizetés, akkor rövid távon megéri megcsinálni. Hosszú távú tervezésről a magyar kórházaknál pedig elég régóta hiába beszélnénk.
De lehetnek kivételként másképp finanszírozott esetek is, ahogy fenti módon túl is lehet lépni a volumenkorlátot, szóval ez sem jelent igazi felső plafont a finanszírozásban.
A TVK elosztását sikerült többé-kevésbé úgy űzni az elmúlt években, hogy egy ősrégi bázis időszaki gyógyítását vették alapul, és aztán folyamatosan, ilyen-olyan változások függvényében módosítgatták. Ez azért baj, mert ezáltal a TVK-rendszer soha nem tudott elszakadni attól, hogy hol miből mennyit szoktak csinálni. Holott az ésszerű az lenne, ha az adott régió szükségleteihez szabnák a TVK-t.
Ezt egy húzással nem lehetne megcsinálni, inkább csak közelíteni, mert az erőforrásokat is a régióhoz kéne igazítani párhuzamosan. Úgy nyilván nem túl célszerű többlet-TVK-t adni valahová, hogy orvos nincs hozzá, és a betegutak átalakulásához is kell egy kis idő.
És ez még csak az aktív ágyak finanszírozása, ami egyébként a legnagyobb részt ki is teszi a kórház-finanszírozásból. A rehabilitációnál és az ápolásnál annak típusától függően egyszerű napidíjat kapnak az OEP-től. De egy kórház jellemzően kaphat még pénz kutatásokból, klinikai vizsgálatokból, az orvosegyetemek az oktatásért is, de akadhat némi elenyésző saját „piaci” bevétel is, mondjuk külföldi betegek ellátásából vagy VIP-szolgáltatásokból.
Jó lenne tudni mérni azt is, hogy melyik kórház milyen minőségű szolgáltatást nyújt, de – az iparág jellege miatt – itt sajnos ismét korlátokba ütközünk: nem nagyon vannak erre elfogadott, a kórházi ellátások széles körére kiterjedő mutatók.
Lehet csinálni bizonyos típusú betegségek ellátására különböző mutatókat, mint mondjuk az infarktusok kezelésére, de nem mindenre. Azért is van ez így, mert az ellátórendszerben sokféle összefüggés lehet a szereplők tevékenysége közt, mire kijön a végén egy egészséges ember.
Még a jobban mérhető infarktusos esetek minőségmérésénél is elég arra gondolni, hogy számíthat a háziorvosi gondozás, a mentőszolgálat gyorsasága vagy a rehabilitáció minősége is, ráadásul az egyes kórházakba eltérő korú, nemű és állapotú betegek érkezhetnek, amik mind boríthatják a teljes összehasonlítást. Az infarktus ellátásakor még egész jól figyelembe vehetőek ezek a tényezők megfelelő statisztikai módszerekkel, de ez sok betegség esetében nem működik.
A minőség javításán nem kell feltétlenül mindig drága gépeket vagy sokkal több szakorvost érteni. A WHO például kifejlesztett egy műtéti ellenőrző listát. Ezen olyan egyszerű dolgok vannak, hogy műtét előtt meg kell győződni, tényleg arról a betegről van-e szó és tényleg olyan műtétre vár-e, mint az orvosok szerint, a műtét után meg például ellenőrizni kell, hogy megvan-e az összes szerszám.
Az eredménye viszont az lett, hogy fejlett és fejletlen országban egyaránt érezhetően csökkentette a műtét utáni szövődményeket, fertőzéseket és egyéb problémákat.
Ha a kimeneteket nem lehet megmérni, azaz a gyógyult beteg nem csak a kórháztól függ, akkor a működési folyamatokat lehet ellenőrizni, azaz akkreditálni. Ezt nagyjából úgy lehet elképzelni, mint más iparágakban az ISO-tanúsítványt, persze annál jóval bonyolultabb és egészségügyi intézményekre szabott. Ezekkel egyébként jellemzően komoly minőségjavulást lehet elérni.
A kevés hazai mérés olyasmit enged mondani a kórházak közti minőségkülönbségről, hogy a nagy, egyetemi kórházak sokkal hatékonyabban működnek a városiaknál, kisvárosiaknál. Vagy mondjuk a fővárosiak átlagosan jobbak lehetnek a vidékieknél. Persze ez még biztosan nem ad segítséget ahhoz, hogy melyik kórház mely osztálya lesz a legjobb az ember bajára (ha valakinek van igénye egyébként halálozási arányokat vagy átlagos ápolási időket nézegetni részletesen, itt megteheti, de ezek a táblázatok adminisztratív adatokat tartalmaznak, az egyes betegségek kezeléséről vagy a működési folyamatok megfelelőségéről nem mondanak semmit).
Amit biztosan lehet mondani, hogy mindenféle tervezett ágyszámcsökkentéssel együtt is
Itt viszont már felmerül az a szempont is, hogy ténylegesen mire vesszük őket igénybe. Őket ugyanis drága kiképezni, fenntartani, és nagyon könnyen el tudnak menni külföldre. Szóval nyilván nem mindegy, mennyi adminisztrációt végeznek, de e betegellátási folyamatban is van bőven olyan terület, ahol átvehetik a szerepüket a megfelelően képzett ápolók. Persze a gyakorlatban már most is delegálnak egy sor feladatot az ápolókra, ugyanakkor a felelősség így rajtuk marad. Az ilyesmi jó eséllyel nem javít a mai magyar kórházakban tapasztalható stresszesebb általános hangulaton.
Azt is tudhatjuk, hogy az orvosaink átlagosan jóval többet dolgoznak európai társaiknál, bár az orvosok másod-, harmadállásai nincsenek jól dokumentálva. Ez persze azt is jelenti, hogy meg sem próbáljuk betartani a hivatalos EU-s munkaidő-direktívát, mert akkor biztosan orvoshiány lenne. Ezért előbb-utóbb tehát muszáj lesz újraszervezni az orvosi és szakdolgozói feladatokat, persze nem egyszerű jól belőni azokat a feladatokat, amiket egy diplomás ápoló is felelősségteljesen el tud látni.
De jó példa lehet még az elöregedő háziorvosok rendszere is, amit jelenleg ilyen-olyan helyettesítésekkel és más trükkökkel megoldanak, de biztosan nem fenntartható. Viszont a jövőben biztosan sok feladatot át tudna venni megfelelő szakképesítésű tanácsadó, mint a gyógyszerész, egészségpszichológus, dietetikus, gyógytornász, ápoló, népegészségügyi szakértő és hasonlók.
Ha ez így lenne, az jó eséllyel hatékonyabban működő és fenntarthatóbb rendszer lehetne. Ugyanakkor a kialakítása is biztosan sok éves folyamat, a képzések átalakításától a praxisok és a finanszírozás átszabásáig. És az orvosok érzékenységét is sértheti, ha az addig általuk végzett tevékenységről egyszer csak kijelenti valaki, hogy azt tulajdonképpen más is meg tudja csinálni. Több évig tartott például, amíg a védőnők megkapták a jogot a méhnyakrákszűrések végrehajtására, persze itt a magánnőgyógyászok pénztárcája is érintett volt.
Ijesztő trend, hogy az orvostanhallgatók harmada külföldi munkavállalást fontolgat. Ez nagyon magas arány. Háromötödük úgy látja, hogy el fog fogadni hálapénzt, jelentős részük felső korlát nélkül, a Semmelweis Egyetem felmérése szerint.
A beteg-orvos viszonyt kétharmaduk látja alá-fölé rendeltnek, aminél az orvos aktuális jóakaratában bízhat leginkább a beteg. A hallgatók a szakmájukhoz kapcsolódó legfontosabb erkölcsi értéknek a felelősséget találták, és háromnegyedük gondolja úgy, hogy az orvosok megítélése nem mondható jónak nálunk.
Külön kényes téma Magyarországon a hálapénz. Illetve kényes téma a szabályozónak, mert a társadalom úgy tűnik, hogy mára teljesen belenyugodott ebbe: majdnem mindenki fizet, ha szorult helyzetbe kerül, elég ismertek az árfolyamok, nincsen tömeges tiltakozás ellene. Pedig azt se tudjuk mindig, hogy tényleg veszünk-e vele bármit is, hiszen nincs számon kérhető szerződés.
Ugyanakkor kétséges, hogy ha fizetős lenne a szabad orvosválasztás, az egyágyas szoba vagy bármi kiemelt ellátás, olyan dolgok tehát, amiket most hálapénzért remélnek megvenni a betegek, az nem okozna-e sokkal nagyobb felháborodást.
Pedig leginkább az adófizetők érdeke lenne, hogy az 5-15 ezres hálapénzes vizitdíjaktól az akár több százezres műtétekig tartó skála teljesen nyilvános, szabályozott és számon kérhető legyen.
Ha lenne olyan, aki esetleg mégis meg akarná szüntetni a hálapénzt, annak még azzal a problémával is meg kellene birkóznia, hogy ez a szürke orvosi jövedelem messze nem egyenlően oszlik meg. Nagyon sokan vannak, akiknek mondjuk nettó 200 ezer forintos béremelés tényleg igen komolyan segítene. Van egy szűkebb, jellemzően vezetői pozícióban lévő kisebbség, akik milliós összegeket keresnek havonta hálapénzzel, nekik borzasztó hír lenne, ha plusz kétszázezres legális bérért erről le kéne mondaniuk. Akkorát biztosan nem tudunk emelni, hogy nekik megérje.
Azt pedig sem a társadalmi beágyazódottságuk, sem az intézményrendszer működtetésében betöltött szerepük miatt nem igazán tudjuk elképzelni, hogy azonnal kirúgunk mindenkit, aki a béremelés után mégis arra célozna a bajban lévő betegnek, hogy 150 lepedő készpénzben talán megolajozhatja a dolgokat. Az se igazán működne, ha mondjuk nyugdíjba küldenénk minden idősebb orvost, és a helyükre fiatalokat hoznánk, az átmenet Kiss Norbert szerint
nagy valószínűséggel az m1 új Híradójára emlékeztetne.
„Az nyilvánvaló, hogy miközben nő az ellátások költsége, a finanszírozó állam ezt hosszú ideje nem veszi tudomásul, sőt, igyekszik nem is mérni, nehogy véletlenül kiderüljön. Emellé jön az, hogy ha lényegében változatlan struktúrában kell változatlan feladatmegosztásban változatlan feladattömeget ellátnia az egészségügynek, akkor egyre nagyobb mínuszokat fog termelni. Persze csak addig, amíg akad hozzá orvos és ápoló” – mondja Kiss.
Ha viszont egyre nagyobb a munkaerőhiány, és a képzési rendszerünkkel sem igyekszünk azt biztosítani, hogy minden szereplő az általa valósan elvégezhető feladatoknak megfelelő feladatot kapjon, akkor egyre többen maradhatnak ellátatlanul, leginkább a szegényebb és rosszabb egészségi állapotú társadalmi rétegek. Ennek megakadályozására különösen fontos az alapellátás fejlesztése, és ezt az egészségpolitika is kezdi felismerni.
„Az biztos nem megoldás, hogy jön egy egyszeri kórház-konszolidáció, majd az állam meglengeti a mutatóujját, hogy több adósságot aztán ne csináljatok. Az egészségügy annyira összetett és lassan mozduló rendszer, hogy egyszerűen nem reális, hogy most gyorsan megjavítjuk az egészet, és jövőre már nem lesz vele baj.”
Összességében biztos, hogy rengeteg hatékonysági tartalék van a sok, félig keresztülvitt egészségügyi reformunk által összetákolt rendszerünkben, de az is biztos, hogy ezt nem egy-két év alatt lehet megszüntetni. Ahogy az is, hogy muszáj lesz rá jóval többet költeni, mint most.