A sok napi hír, adat, statisztika mellett érdemes időnként egy lépést hátrébb lépni, hogy megnézzük, hogy is állnak a dolgaink. Az OECD most mindezt megtette helyettünk: százoldalas tanulmányt írtak Magyarországról, az évtizedes folyamatokat összevetve más közép-európai országokban zajló változásokkal.
Miért tart itt ez az ország? Hol tart egyáltalán? Kikhez képest tart hol? Az OECD alapos, több mint száz oldalas tanulmányt készített Magyarországról, hogy Közép-Európa más országaival összevesse a helyzetünket. Hosszú fejezeteken keresztül elemzik a gazdaság és társadalom trendjeit, egybevetve a lengyel, szlovák, cseh, osztrák, szlovén adatokkal.
Szó esik a bürokráciáról, a cégalapítás nehézségeiről, az átalakuló adórendszerről, költségvetésről, egyenlőtlenségről, társadalmi állapotokról. A nemzetközi szervezet konkrét javaslatokat nem tesz, a részletekbe menő összehasonlításból azonban enélkül is számos dolog kirajzolódik.
Általános tanulság nincs, de átböngészve a tanulmányt jól látszik, hogy
Néhol már látni a javulás jeleit, de akadnak olyan területek, ahol a környező országok jócskán elhúztak mellettünk.
A válság az egész régiót rosszul érintette, Magyarországot különösen. A recesszió második hullámának mélypontjáról azonban viszonylag gyorsan sikerült visszapattanni, a 2012 után megindult növekedés átmenetileg a régiós átlagot is meghaladta. A következő években viszont kisebb sebességre váltunk, a kelet-közép-európai átlagos növekedés alatt bővül majd a magyar gazdaság.
Miben teljesítettünk jobban, és miben rosszabbul mint mások?
Csak hogy egy-egy példát ragadjunk ki a tanulmányból:
Ha közmunkával is, a munkanélküliség leküzdésében sikerült eredményeket elérni, 2013 után már 10 százalék alá vittük a mutatót, a többi országnál meredekebben csökkent a munkanélküliség. Az OECD-átlagot még ugyan nem értük el, de jó hír, hogy a versenyszférának is egyre nagyobb szerep jut a munkahelyteremtésben.
És amiben romlott a helyzet: egyre nagyobb a szakadék a gazdagok és szegények között.
A Fidesz-kormány 2010 után induló hatalmas átalakításai, a 27 százalékos áfa, az egykulcsos adórendszer, az adójóváírások rendszerének kivezetése mind hozzájárult ahhoz, hogy az egyenlőtlenség nagyobb legyen. Az ennek mérésére használt GINI-index a régiós átlag fölé ugrott öt év alatt, holott 2010-ben még az egyik legegyenlőbb országnak számítottunk a környéken.
A nagy átalakítások szükségességét a kormány saját szempontjából sikerrel kommunikálta, illetve igyekezett minél indirektebb módon pénzt beszedni az emberektől, a kormányba vetett bizalom összességében még nőtt is a 2010 előtti időszakhoz képest. A politikai eladhatóság egyébként is fontos eleme volt az Orbán-kormány intézkedéseinek, gyakran előkerült, hogy az átalakítások, reformok végigvitele mellett mennyire fontosnak tartják a politikai stabilitás megőrzését, ami alatt rendszerint saját népszerűségük megőrzését értették.
És még egy érdekesség: a magyarok a 2013-as felméréskor nem csak a kormánnyal voltak elégedettebbek, de a rendőrség és igazságszolgáltatás megítélése is jobb, mint a régióban. A közlekedés minőségének megítélése pedig az OECD-átlag szintjén van.
Mire mennyi pénzt költünk a GDP-arányában? És mennyit költenek? Az alábbi grafikonon ezt látjuk. Drámai eltérések ugyan nincsenek, de a hangsúlyeltolódások érdekesek.
Ami például elsőre is szembetűnő, az a magyar oszlop magassága. Nálunk az állam nagyobbra hízott, mint a visegrádi országokban, a kiadások mértéke 48,7 százalék volt a tavalyi évben. Ez egy régi örökség, amellyel szinte mindegyik kormány szívesen szakítana, sok érdemi változás mindeddig azonban nem történt.
A másik látványos dolog, hogy általános közszolgáltatásokra sokkal többet költünk GDP-arányosan, mint mások: Kelet-Közép Európában átlagosan a GDP 5,7 százalékát fordítják erre, nálunk az arány 9 százalék.
Két, állandó átalakítások alatt lévő terület, itt is nagyívű reformjavaslatok sora került már elő és bukott el az utóbbi évtizedekben. Állandó a pénzhiány, állandóak a panaszok, mint két ábrával feljebb látszik, ezek azok a rendszerek, amelyekkel az ország lakossága régiós összevetésben is elégedetlenebb. Az OECD tanulmánya is külön fejezeteket szentel nekik, az alábbiakban ezeket mi is kicsit jobban részletezzük.
Bár az átlag alatt költünk oktatásra, ha a fenti, 2014-es ábrán az oktatásra fordított GDP-arányos költést nézzük, más országokkal összevetve, már javulni látszik a helyzet. Azt viszont, hogy milyen mélyről kell most felküzdenünk magunkat, jól mutatja a lenti ábra, ahol jól látszik, hogy 2011-ben egy általános iskolásra, vagy középiskolásra az egyik legkevesebbet költöttük a régióban.
Oktatásra igazán lenne értelme költeni, nincs még egy ország a környéken, ahol akkora pluszt jelent, ha valaki felsőfokú végzettséget szerez. Egy diplomás férfi fizetése átlagosan két és félszer akkora, mint egy nem diplomásé, a diplomás nők másfélszer annyit keresnek. Meglepő egyébként a nagy különbség a két nem között, hasonló mértékű eltérést nem találunk a környező országokban.
Természetesen azok helyzete a legrosszabb, akik még a középiskolát sem fejezik be, ők a középfokú végzettségűek fizetésének durván 80 százalékára számíthatnak. Ebben egyébként nem kiugró a magyar adat, sőt az átlagnál kicsit még jobb is, és itt nincs jelentős különbség férfiak és nők között sem.
És ahogyan az OECD alábbi ábráján is látszik, a felsőfokú végzettségű magyarokat a válság is sokkal inkább elkerülte, mint a képzetleneket. Míg 2008 után az alacsonyan képzettek közül rengetegen vesztették el az állásukat, addig a magasabban képzettek helyzete jobban alakult. Sőt, már eredetileg is sokkal jobb volt: 2012-ben a diplomás fiatalok alig több mint 5 százaléka volt munkanélküli, a képzetleneknél ez az arány jóval 25 százalék felett volt.
Az alacsonyan képzett fiatalok munkanélkülisége azóta is jelentős probléma Magyarországon, 2012-ben nálunk csak Csehországban és Szlovákiában volt rosszabb a helyzet, igaz, utóbbi országban sokkal rosszabb, 50 százalék feletti volt a munkanélküliek aránya ebben a körben.
Az OECD többször kiemeli, hogy Magyarország milyen keveset fordít oktatásra, nem csak GDP-arányosan, az egy főre eső összeg is alacsony, sőt még csökkent is az utóbbi tíz évben. Ennek megfelelően a magyarok elégedetlenebbek az oktatás színvonalával is, mint akár a régiós, akár az OECD-átlag, és pocsékul teljesítünk a PISA-teszteken is. Olvasás, tudomány, matematika? Mindegyik területen átlag alatti szintet hoztak az iskolások.
A tanulmányban nem győzik hangsúlyozni, hogy az oktatás hatására jobban keresnek az emberek, az életkörülményeik javulnak, nő az egész ország versenyképessége és a gazdaság teljesítménye.
Az már lerágott csont, hogy a jó oktatást a jó tanárok hozzák meg, a jó tanárokat pedig a jobb fizetés, az viszont talán ritkábban kerül szóba, hogy milyen lehangolóan alakult a helyzet az utóbbi tíz évben a környező országokhoz képest. Miközben a legtöbb helyen nőttek a bérek, addig nálunk egyre romlott a tanárok helyzete.
Az igazsághoz hozzátartozik, viszont az ábrán még nem látszik, hogy 2013-ban elindult némi javulás a tanári életpályamodellel. Ez azonban, mint a tanulmány is megjegyzi, legfeljebb arra lehet elég, hogy az olló kicsit záruljon és kicsit behozzuk a lemaradásunkat.
A fenti ábra csak a középiskolai tanárok fizetésének változását mutatja, de hasonló a trend az általános iskolai tanítóknál is, annyi különbséggel, hogy ott nem 35, hanem 30 százalékos volt a zuhanás 2005-höz képest.
És még siralmasabb a helyzet, ha nem a változást, hanem az összegeket nézzük. 2012-ben egy magyar középiskolai tanár tíz éves tapasztalattal a harmadával kevesebbet keresett annak, amit átlagosan egy közép-kelet európai tanár kapott, és 65 százalékkal kevesebbet mint az OECD-átlag. Egy magyarországi általános iskolai tanár 15 éves tapasztalattal 35 százalékkal kapott kevesebbet régiós kollégáinál, és 65 százalékkal kevesebbet, mint amennyit átlagosan az OECD országaiban fizetnek egy hasonló munkáért.
Hogy mennyire nem becsüljük meg anyagilag a tanárainkat, talán az is mutatja, hogy mennyivel keresnek kevesebbet más magyar diplomásoknál. 2012-ben egy általános iskolai tanár a diplomás átlagbér 53 százalékát kapta, egy középiskolai tanár az 59 százalékát, mindkettő alulmúlja a régiós átlagot. Persze a tanári bérek sehol nem vetekszenek a bankigazgatói fizetésekkel, de azért vannak országok, ahol a tanárság nem a szegénység szinonimája. Németországban például egy tanító a diplomás átlagfizetés 88 százalékát kapja, egy tanár a 105 százalékát.
Nem csak az oktatás terén van bőven tennivaló, az egészségügy sincs túl jó bőrben. A költségvetésben GDP-arányosan kevesebbet fordítunk rá, mint az átlag, és az egy főre eső egészségügyi kiadás is
Magyarország egyébként ezekkel az országokkal összevetve hagyományosan egészségtelen, a várható élettartam is évtizedek óta alacsonyabb. És hiába sikerült tizenöt év alatt 3,3 évvel feltornászni a magyarországi várható élettartamot, a többi országban is volt javulás, így a lemaradásunk nem sokat változott.
Meghökkentő, de miközben általában egészségügyre feleannyit költünk, mint az OECD-átlag, gyógyszerekre brutálisan sokat, nagyjából az összes egészségügyre költött pénz harmadát, 60 százalékkal többet az átlagnál. A gyógyszerkiadások ráadásul a válság alatt nálunk csak tovább nőttek, miközben más országokban inkább a stagnálás volt a jellemző.
Bár mint már említettük, a magyar egészségüggyel kicsit elégedetlenebbek az emberek, mint a régió más országaiban, összességében nem vagyunk sokkal rosszabb véleménnyel róla. Sőt, az OECD által idézett Gallup felmérés szerint az egészségügy megítélése még javult is 2007 és 2013 között, miközben a régióban nem sok minden változott.