Elképesztő összegeket fordítottak új olajlelőhelyek feltárására és kiaknázására a világ vezető olajcégei az elmúlt években. Globális felmelegedés ide vagy oda, a cégvezetők saját részvényeseik és a szélesebb közvélemény nyomása ellenére is hülyék lennének más irányt diktálni, hiszen egy-egy ilyen beruházás levezényléséért több tízmillió dolláros jutalomban részesülnek. A Guardian megkérdezte a cégeket etikátlan jutalmazási rendszereikről, akik természetesen kitérő válaszokat adtak, de vajon elvárhatjuk-e bármelyik piaci szereplőtől, hogy saját vesztére önmérsékletet tanúsítson, ha egyébként nem kötelezi erre semmi? Sok múlhatna az idén decemberben esedékes párizsi klímakonferencián, de az eddigiekből kiindulva nem túl rózsásak a kilátások.
Az öt legnagyobb olajvállalat (név szerint a Shell, az ExxonMobil, a Bp, a Total és a Chevron) elképzelhetetlenül sok pénzt költött új olajmezők feltárására az elmúlt 9 év leforgása alatt.
A számok ráadásul évről évre nőnek. Míg 2004-ben összesen 70,8 milliárd dollárnyi pénz ment kitermeléssel kapcsolatos befektetésekre, ez az összeg 2013-ra már 165,3 milliárdra dagadt. A tavalyi, alacsonyabb olajárak miatt 2014-ben ugyanez „csak” 147,4 milliárd volt, de ez valójában nem a tendencia fordulása, csak a szektor reakcióját mutatja a váratlan árzuhanásra, az aktuális világpiaci árral számolva ugyanis bizonyos drága beruházásokat aktuálisan nem érte meg finanszírozni.
Összehasonlításképpen: az öt olajóriás 2014-es költései még a visszaeséssel együtt is 3,5-szeresét teszik ki annak az összegnek, amit a világ öt legnagyobb gyógyszeripari cége kutatás-fejlesztésre szánt tavaly. De ha az olajágazaton belül akarunk maradni, a 147,4 milliárd dollár ezzel a mércével mérve is brutális összeg, a cégek saját piaci összértékének 14 százaléka.
Ennek kapcsán a Guardian utánajárt, hogyan honorálják a cégek a nagy stratégiai beruházások beindítását. Kiderült, hogy a vezetők megdöbbentő összegű bónuszokat tesznek zsebre. Ez sokak szemét azért szúrja, mert általában környezeti szempontból katasztrofális projektek nyélbe ütéséről van szó.
Ennek alapján az az érdekes helyzet látszik kirajzolódni, hogy hiába esik annyi szó róla, a környezetvédelem ügye teljesen súlytalannak tűnik, és rossz pontokra fókuszál: az apró ügyeket a fejlett világban már mindenhol sikerült leszabályozni, de az igazán fajsúlyos kérdésekben tehetetlenek vagyunk. Kicsit kifacsart példával élve arról van szó, hogy ha véletlenül rálépünk egy szarvasbogárra, akkor tízezer forintra megbüntethetnek,
Sőt, azt sem, hogy az ezekért felelős emberek akkora összegű jutalmakat kapjanak, amennyi pénzről mások egy életen át álmodni sem mernek.
De kinek éri meg ezt a rengeteg pénzt gigaberuházásokba és magas vezetői bónuszokba pumpálni, és miért?
A világon a könnyen kitermelhető olaj egyre kevesebb. Ez nem jelenti azt, hogy ne rendelkeznénk még mindig hatalmas fosszilis energiakészlettel, csakhogy ennek felszínre hozása több szempontból is aggályos, és valószínűleg hosszútávon nem szolgálja az emberiség érdekét. A rövidtávú piaci logika korlátlan érvényesülése miatt azonban a cégek jelenleg előre menekülnek.
Az olajat nyilván akkor éri meg kitermelni, ha az eladásából származó profit meghaladja a beruházásra fordított összeget. Ez egyrészt a kitermelés költségitől, másrészt az olaj árától és az olaj iránti kereslettől függ. A költségekkel kapcsolatban egyvalami biztos: csökkenni már nem fognak. Elmúltak azok az idők, amikor Jockey Ewing bárhol belebökött a texasi földbe, előtört a kőolaj.
Ami maradt, azok főleg nehezen hozzáférhető, leggyakrabban mélytengeri vagy sarkvidéki lelőhelyek, amelyek kiaknázásához hatalmas technológiai és mérnöki bravúrok kellenek, viszont még így, a legdrágább technológiákat alkalmazva sem biztonságosak vagy ártalmatlanok ökológiai szempontból.
Az ártényező pedig lutri: az utóbbi időszak sokak számára meglepő árzuhanásának tükrében úgy fest, hogy korántsem tekinthetjük biztosan kalkulálhatónak az olaj árát, illetve annak folyamatosan növekedését. A napokban felröppent hírek szerint a közeljövőben az új kitermelési technikák térnyerése miatt újabb meredek olajárzuhanásra számíthatunk. Ennek ellenére a nagy cégek bizakodóak: a BP a Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) előrejelzései alapján úgy számol, hogy 2035-ig a világ energiaigénye 40 százalékkal nőni fog, és a fogyasztás 60 százalékát még mindig fosszilis tüzelőanyagok teszik majd ki, ezért szükség van ezekre a drága és környezetkárosító beruházásokra.
Az már egy másik kérdés, hogy miért kellene a befolyásunkon kívül eső, változtathatatlan természeti jelenségként tekintenünk az energiaigény növekedésére, amikor 2014-ben először sikerült elérni, hogy nőjön a világgazdaság, miközben a szén-dioxid kibocsájtásunk stagnált. Az IEA szerint ez Kína és az OECD-országok változóban lévő energiafogyasztási mintáival magyarázható - könnyen lehet, hogy megfelelő politikai ösztönzéssel ezt a folyamatot fel is gyorsíthatnánk.
Az államok leginkább a kitermelés költségeire tudnának hatni, például úgy, hogy a környezetkárosító beruházásokat vastagon megadóztatják, akár annyira, hogy egyáltalán ne érje meg őket kivitelezni. Ehhez azonban a mostaninál sokkal magasabb szintű együttműködésre és akaratra lenne szükség. A globális környezetpolitika néhány évtizeddel ezelőtt hatalmas lendülettel indult útjára, de a kezdeti részsikerek után sajnos csikorogva megállt. Az 1990-es évek világmegváltó hangulatából kibontakozó felbuzdulásban egy sor nemzetközi konferenciát tartottak a klímáról és a környezetről, amelyeken szép elveket és vállalásokat fogalmaztak meg a résztvevő országok (már amelyik hajlandó volt erre, az Egyesült Államok például nem írta alá a Kiotói jegyzőkönyvet).
Csak aztán sajnos hamar kiderült, hogy az ígéreteket szinte senki nem tartja be, a kétezres évekre pedig a nemzetközi környezetpolitika lendülete teljesen kifulladt. Ennek végső bizonyítéka a totális kudarccal záródó 2009-es Koppenhágai konferencia volt, amelyen végül semmi érdemlegesben nem sikerült megállapodni klímaügyben.
A következő hasonló esemény (COP21) idén decemberben lesz Párizsban, amelyen a tervek szerint végre tényleg aláírnak majd egy klímaegyezményt az országok vezetői. Sajnos az eddigiek alapján nem tűnik valószínűnek, hogy világrengető változásokra számíthatunk a párizsi találkozó után: ironikus módon a legutóbb pont az üzleti szektor fogalmazta meg kételyeit a megegyezéssel kapcsolatban a május végi, szintén Párizsban tartott Business and Climate konferencián. Az eseményen több, mint ezer vállalatvezető vett részt, akik szorosabb együttműködést sürgettek a kormányzati és az üzleti szféra között, mert Koppenhága óta
.
Pedig valamit most már tényleg lépni kellene, mivel nem sok jóra számíthatunk, ha a maradék rendelkezésre álló olajat is kitermeljük és elégetjük. A Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) már 2011-ben arra figyelmeztetett, hogy a világ fosszilis tüzelőanyag-készletének a kétharmadát nem szabad felhasználnunk, ha nem akarjuk, hogy visszafordíthatatlan, egymást erősítő változások induljanak meg a Föld éghajlatában.
Léteznek ugyan klímaszkeptikusok, akik vagy az egész éghajlatváltozást, vagy csak az emberi tevékenység ebben játszott szerepét kérdőjelezik meg (legutóbb az ausztrál miniszterelnök főtanácsadója égette magát ilyen kinyilatkoztatásokkal), a tudományos fősodorban azonban ma már mindkét dolgot tényként kezelik. Az ipari forradalom óta az üvegházhatásért jelentős részben felelős szén-dioxid légköri koncentrációja olyan nagy mértékben nőtt, amit már nem lehet mással magyarázni, és az elmúlt száz évben a világ átlaghőmérséklete is közel 1 Celsius-fokot emelkedett.
Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) szerint a 2100-ra átlagosan akár 6 fokkal is melegebb lehet a Földön: ehhez fogható hőmérséklet-növekedés legutóbb ötezer évre elnyújtva következett be, most viszont erre számíthatunk száz év leforgása alatt, és biztosak lehetünk benne, hogy ennek drasztikus következményei lesznek. Nagyon nem mindegy tehát, hogyan alakult az energiapiac mostanáig, és mi várható a következő években.
Ha az államok eddig meglehetősen tehetetlennek is bizonyultak környezeti ügyekben, a világ jövőjéért aggódó egyre szélesebb réteg civil ellenállására még mindig lehet számítani bizonyos mértékig. Érdekes fejlemény, hogy a nagy olajvállalatok egyes részvényescsoportjainál már fel-felmerül az igény, hogy beleszólhassanak a környezeti szempontból aggályos beruházásokba.
Az amerikai Értékpapír-kereskedelmi Bizottság márciusban utasította el az ExxonMobile részvényeseinek arra irányuló kérelmét, hogy beleszólhassanak, hogy a vállalat hajtson-e végre további kockázatos, a világot a klímakatasztrófa felé taszító beruházásokat. A döntés azért volt meglepő, mert nem sokkal korábban a Chevron egy részvényescsoportjának nagyon hasonló indítványának viszont zöld utat adtak. Persze ez önmagában még nem jelent sikert: a Chevron aktivistáinak előterjesztését, miszerint az új kitermelőhelyekbe fektetendő pénzt inkább csorgassák vissza a részvényeseknek, a cégvezetés lesöpörte a múlt szerdai éves találkozójukon. A vezetőség az ügy kapcsán szárazon ezt nyilatkozta:
Ez olyan, mintha azt kérnék, hogy a vállalat függessze fel a befektetést a saját üzletágában.
Ha őszinték akarunk lenni, igazából nem is hibáztathatjuk őket ezért, hiszen ha a szektorban elsőként vennének vissza, azzal olyan versenyhátrányt szenvednének, ami felérne egy öngyilkossággal. A helyzet tehát mégiscsak az, hogy központi szabályozás nélkül, amikor ugyanolyan feltételeket követel meg minden szereplőtől, az aktivizmus nem sokat ér.
A Guardian a biztonság kedvéért azért megkérdezte a cégeket, szerintük etikus-e egy olyan cégvezetői jutalmazási rendszer, amely az ökológiai válság elmélyítésében szerepet játszó fejlesztések alapján osztja ki ezeket a hatalmas bónuszokat. A Chevron és a Shell válaszukban persze kikerülték az egyértelmű állásfoglalást, szerintük a jutalmakat a vállalat és a részvényesek hosszútávú stratégiai érdekeinek képviseletéért adják, a többi cég pedig egyáltalán nem is válaszolt a megkeresésre. Ugyanakkor az egyre nagyobb nemzetközi nyomás hatására a BP és a Shell beleegyeztek, hogy jövőre részletesebb információkkal szolgálnak a nyilvánosságnak a jutalmazási rendszerük működéséről.
Nehéz elképzelni, de hamarosan talán nem is az lesz a legfontosabb, hogy a mostani piacvezetők miket lépnek: az utóbbi évek fejleménye, hogy olyan hatalmas, államilag pénzelt és irányított vállalatok szállnak be irdatlan összegekkel és beruházásokkal az olajbizniszbe, mint például a brazil Petrobras vagy a kínai PetroChina, de Irán, Venezuela, Oroszország, Szaúd-Arábia és Malajzia sem marad ki a buliból.
Ha ezek a szereplők is belelendülnek, akkor az öt nyugati óriáscég most hatalmasnak tűnő költségvetése valószínűleg el fog halványulni mellettük - a kérdés már csak az, hogy létrejöhet-e ennek ellenében olyan, hatékonyan betartatható nemzetközi keretegyezmény, amely képes az egyes országok és nagyvállalatok egyéni érdekeit háttérbe szorítva egy környezetbarátabb energiarendszer felé terelni a világot. Decemberben meglátjuk, a világ vezetőinek sikerül-e fölülmúlniuk a várakozásokat.