Sokan politikai nyomást láttak a KSH döntése mögött, amikor bejelentették, nem adják ki többet a létminimumról szóló kiadványt, mert igazából nincs túl sok értelme. Pedig a mutató felett tényleg kicsit eljárt az idő, és még ha kínos is lehetett a kormánynak azt hallani, hogy az ország több mint harmada a létminimum alatt él, a statisztika megszűnésével nem csak a szegénység nem tűnik el, a szegénységet mutató mérőszámok sem. Más statisztikák szerint pedig szintén elég pocsék a helyzet.
Kisebb botrányt kavart a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) bejelentése, miszerint többet nem adja ki a létminimumról szóló kiadványát mivel az nem ad elég jó képet a szegénységről. Az ellenzéki pártok és egyes kutatók a KSH függetlenségének megdőlését látták a lépés mögött, azt feltételezve, hogy a hivatal szakemberei a kormány nyomására hagyják el ezt a statisztikát.
A KSH azonban állítja, kizárólag szakmai szempontok szerint döntöttek úgy, hogy ebben a formában nem jelentetik meg többet a kiadványt. Az adat alkalmatlan arra, hogy szociálpolitikai döntések alapjául szolgáljon, más uniós országban nem is számolnak ilyet. A létminimum ugyanis valójában nem szegénységi küszöb, még ha sokan szerintük tévesen így is értelmezték.
Tavaly havi 253 ezer forint volt egy tipikus, két felnőttből és két gyermekből álló háztartás és közel 80 ezer forint egy egytagú nyugdíjas háztartás létminimumértéke. Az egy felnőttből és egy gyermekből álló háztartásnál ugyanez havi 144 ezer forint, az egy felnőttből és két gyerekből álló háztartásoknál pedig durván 190 ezer forint volt.
Elég rosszul hangzik, még akkor is, ha a KSH szerint a létminimum valójában inkább a tisztes, szerény megélhetés szintjét jelöli, mint a szegénységét.
A 2014-es, utolsó kiadvány bemutatóján a hivatal elnökhelyettese, Németh Zsolt is próbálta hangsúlyozni, Magyarország uniós viszonylatban szegénynek számít, nem ezt a tényt szeretnék elfedni. A problémájuk az, hogy a létminimumról szóló kiadvány nem igazán ezt mutatja be. Szívesebben használnának a létminimum helyett olyan mutatót, amely a valóban nélkülöző, legnehezebb helyzetben lévő rétegre koncentrál.
Na de ki a szegény egyáltalán, ha nem az, aki egyedülállóként havi 80-90 ezerből próbál meg kijönni? Az, aki a többségnél jóval kevesebbet keres? Aki kevesebbet engedhet meg magának, mint mások?
Vagy van a szegénységnek valami abszolút meghatározása? Külső szempontok, amelyek ha nem teljesülnek, valaki szegények közé tartozik? Vagy az a szegény, aki annak érzi magát?
Nem mennénk most bele a szegénység értelmezésének iskoláiba, maradjunk annyiban, hogy a szegénységnek nincs univerzális, mindenki által elfogadott definíciója, és az életszínvonal mérésére is számos mérőszámot használnak.
Vannak jövedelemalapú, anyagi deprivációs mutatók, a létminimumhoz, társadalmi minimumhoz kötődő mutatószámok, a kirekesztődés különböző területeit átfogó indikátorok, illetve a szegénység szubjektív vetületét előtérbe helyező megközelítések. A létminimum pedig a szegénység abszolút megközelítései közé tartozik, vagyis
A KSH 1991 óta évente közli a létminimum értékét. Ez a küszöbérték egy olyan összeg, amely a hivatal megfogalmazása szerint „a társadalom adott fejlettségi szintjén konvencionálisan megfelelőnek minősülő szükségletek kielégítését” biztosítja.
Kicsit leegyszerűsítve ez annyit jelent, hogy a statisztikusok megnéznek egy családot, amely az élelmiszer-tudomány által megállapított egészséges élelmiszert megfelelő mennyiségben meg tudja venni, majd hozzáadják azt az összeget, amelyet az ilyen családok szoktak lakásra, ruhára, rezsire, egyebekre költeni. Ebből az egészből pedig kijön egy összeg, amit létminimumként határoznak meg, értéke különböző összetételű háztartásoknál eltérő.
Amelyik család ezt a szintet nem engedheti meg magának, az a létminimum alatt él.
A magyarországi létminimum-számítás az élelmiszer-fogyasztás értékének meghatározására épül. Az élelmiszer-normatíva alapja az Országos Élelmiszer- és Táplálkozástudományi Intézet (OÉTI) által összeállított élelmiszerkosár, mely az egészséges táplálkozás jellemzői mellett figyelembe veszi az életkori sajátosságokat is.
A létminimum élelmiszerkosarának tartalma közepes fizikai igénybevétel mellett fedezi a megfelelő teljes tápanyag-, vitamin- és ásványianyag-szükségletet. (Többek között napi 81 g fehérjét, ezen belül 32 g állati fehérjét, 83 g zsírt, 356 g szénhidrátot, 800 mg kalciumot, 3500 mg káliumot, 13 mg vasat, 60 mg C-vitamint.)
2013-ban ez például így nézett ki egy felnőttnél.
A teljes összeg havonta 24 099 forint volt akkori árakon, a KSH pedig úgy számolt, hogy egy felnőttnek ennyi élelmiszer már elegendő egy szerény megélhetéshez. 14 éves kor alatt ez az érték 18 749 forint, a hatvan évnél idősebbeknél 21 255 forint.
Persze élelmiszeren kívül még egy sor egyéb dologra szükség van az élethez, ezeknek a kiadásoknak azonban a tételes számbavételére a KSH gyakorlati akadályok miatt nem tesz kísérletet. A létminimum értékét inkább úgy határozzák meg, hogy megnézik, hogy azok a családok, amelyek nagyjából annyit költenek élelmiszerre, mint az OÉTI által meghatározott normatíva, mennyit költenek más dolgokra.
Itt is kiszűrnek még olyanokat, akik torzítanák a mintát: például autót, lakást vettek a felmérés idején, nagyon alacsony vagy nagyon magas a jövedelmük, majd az egészből vonnak egy havi átlagot. Ez a módszertan talán nem tökéletes, de nem is légből kapott, arra épít, hogy az élelmiszer-fogyasztás és az egyéb kiadások között meghatározott összefüggés áll fenn.
Egy négytagú, kétgyermekes családban tehát a létminimum összege durván 63 ezer forintra jön ki havonta egy főre. Hívhatjuk ezt szegénység helyett „a szerény megélhetés szintjének” is, de az a tény, hogy a háztartások 35 százaléka ezt a szintet nem éri el, elkeserítő. Akkor is, ha ezek után majd nem mérik.
Azért nem kell igazán kétségbe esni, a létminimumérték kidobásával ugyanis nem a szegénységkutatás szűnik meg. Egy sor másik mutató van még, amely alkalmas arra, hogy megmutassa, hogyan alakulnak a magyar társadalmi viszonyok. És ezek többsége még nemzetközi összehasonlításokban is jobban használható.
Csak hogy az egyik legismertebbet említsük, az Európai Unió egy összetett mutatót dolgozott ki, amely a lehető legtágabban határozza meg a szegénységet. Ez három tényező együttes vizsgálatát foglalja magában, a jövedelemhiányon kívül, amelyet a hétköznapokban talán leggyakrabban azonosítanak a szegénységgel, számba veszik az anyagilag elérhető javak körét, és még a munkaerőpiaccal való kapcsolatot is.
A statisztikákban súlyos nélkülözésnek számít az, ha valakire az alábbi kilenc tételből legalább négy igaz: (1) nem tud időben lakbért vagy rezsit fizetni, (2) nem tud rendesen fűteni, (3) nincs pénze váratlan kiadásokra, (4) nem tud rendszeresen húst enni, (5) nincs pénze egy hét üdülésre (6), nincs autója, (7) nincs mosógépe (8) nincs tévéje, (9) nincs telefonja.
Az ilyen emberek aránya Magyarországon elég nagyot nőtt 2009 és 2013 között: 20,3 százalékról indult, 2013-ban már 26,8 százalék volt, 2014-re durván 24 százalékra csökkent. Összehasonlításul: az uniós átlag 2013-ban 9,6 százalék volt, de például a szomszédos Szlovákiában is csak 10,2 százalék, Lengyelországban 11,9 százalék.
Azok pedig, akikre azt mondják, hogy ki vannak téve „a szegénység vagy társadalmi kirekesztődés kockázatának”, a fenti három fő dimenzió közül legalább egyben érintettek.
Ez alacsonyabb, mint a 2013-as 33,5 százalék, de magasabb, mint a válság előtti 30 százalék. És amúgy már majdnem annyi, mint amennyi a létminimum alá szorult.
Azok pedig, akiket egyszerre érint mindhárom kategória, 461 ezren vannak.