Magyarországon egyre több család küzd lakhatási problémákkal. Az egyik lehetséges megoldás egy szociális bérlakáshálózat lehetne, de a hazai rendszer visszásságai miatt a lehetetlen helyzetbe hozott önkormányzatok inkább megszabadulni igyekeznek a tulajdonaiktól, mint ilyen formában felhasználni azokat, a szegényeket pedig igyekeznek a saját területükön kívülre tolni. Így a rászorulók egyre kijjebb szorulnak a városok peremére, ahonnan gyakran már nincs visszaút.
Július közepén egy csapat rendőr érkezett razziázni a ferencvárosi Vaskapu utca egyik lepusztult, önkormányzati tulajdonban lévő épületébe. Az itt élő családok egy részének még van érvényes szerződése, másoknak már lejárt, megint mások engedély nélkül költöztek be üresen álló lakásokba. A IX. kerületi önkormányzat erre a szociális problémára azt a megoldást találta ki, hogy minél rövidebb úton megpróbálja elüldözni a házból az itt élőket.
A júliusi razzián a ház több lakóját előállították önkényes beköltözés miatt, a rendőrökkel a helyszínre érkező önkormányzati alkalmazottak pedig egy trükkös jegyzőkönyvet írattak alá a szerződés nélküli lakókkal, miszerint másnap önként elhagyják a lakást. A dolog érdekessége, hogy ez a jegyzőkönyv jogilag semmilyen erővel nem bír, mivel a hatályos törvények szerint az önkényes lakásfoglalókat is megilleti a rendes bírósági eljárás, és csak jogerős végzéssel lehet őket kilakoltatni. Az önkormányzatnál azonban úgy gondolják, miért várnának erre, ha az alapvetően tájékozatlan, kiszolgáltatott családokat a hivatalos utat megkerülve, rendszeres hatósági zaklatás útján is elüldözhetik a házból. Vagy még jobb, ha a kerületből.
A rendszerváltás óta minden kormány alatt fel-fel merül, majd elhal a kérdés, hogy miért nincsen Magyarországon működő szociális bérlakásrendszer, ami megoldást nyújthatna az ilyen családok problémáira. Akik nincsenek is kevesen, becslések szerint a magyar háztartások nagyjából 15 százaléka komoly anyagi gondokkal küzd, lakbér-, rezsi- vagy hitelhátraléka van, és a háztartások ötöde a jövedelmének több mint 30 százalékát költi a lakhatásra.
és az arányok nem javulnak: az utóbbi évek hirtelen árrobbanása az ingatlanpiacon a rászorulók számára még nehezebbé teszi a helyzetet. Joggal merül fel a kérdés, hogy hogyan használhatná az állam a köztulajdonú lakásállományt az éleződő lakáspiaci helyzet tompítására és a bajba jutott családok támogatására.
A labda azonban nem az államnál pattog, mivel a rendszerváltás után a köztulajdonú ingatlanokat átruházták az önkormányzatokra, amelyek viszont a rendszer visszásságai miatt ellenérdekeltek egy szociális bérlakásrendszer fenntartásában.
Az önkormányzatoknak gazdaságilag és politikailag is öngyilkosság lenne ebbe az irányba lépni – mondja Hegedüs József, a Városkutatás Kft. ügyvezető igazgatója. De miért merülnek fel egyáltalán gazdaságossági szempontok egy szociális kérdésnél? A válasz az önkormányzatok feladatai és finanszírozása körül keresendő.
Egy bérlakásrendszer a szociális rendszer többi eleméhez hasonlóan újraelosztást valósítana meg, az ilyen típusú politikákat pedig központosítottan célszerű kivitelezni – mondja Hegedüs. Ezzel az általános elvvel megy szembe a magyar gyakorlat, amelyben az önkormányzatoknak területi szinten kellene kivitelezniük egyfajta újraelosztást a lakások terén, ehhez pedig sem a forrásaik, sem a lehetőségeik nem adottak. Az állam egyszerűen áttolt rájuk egy olyan feladatot, amelyet neki kellene elvégeznie. Így jobb híján amelyik csak teheti, azt a stratégiát választja, hogy a problémákat nem kezeli, hanem megpróbálja áttolni a saját területéről valahova máshova.
Itt nyer értelmet a Kocsis Máté (VIII. kerület) vagy Bácskai János (IX. kerület) által képviselt szegénységpolitika, amelynek hangsúlyos eleme a lakásgazdálkodás. Minden polgármester biztos szavazóbázist akar kiépíteni a kerületében, ennek legkifizetődőbb módszere a középosztály megnyerése, mivel a szegényebb rétegek hagyományosan nem túl aktívak politikailag. Képzeljük el azt a helyzetet, hogy egy rászorulókkal teli, de középosztályosodó kerületben szeretnénk megvetni a lábunkat politikusként: nyilvánvaló öngyilkosság lenne olyan politikát folytatni, amely a potenciális (és egyben problémamentes) szavazóinktól elvesz, és átcsoportosít a kevésbé tehetős rétegekhez (akikkel viszont csak a baj van az általános vélekedés szerint). A legjobb megoldás tehát az, ha nincsenek itt. Menjenek valahova máshová, oldja meg egy másik kerület, vagy oldja meg az állam. Ez a cél, az eszközökben pedig nem válogatósak, ahogyan azt a Vaskapu utcai példa is mutatja.
Háború folyik a szegények és az önkormányzatok között
– magyarázza a helyzetet Hegedüs.
A magyar köztulajdonú lakásállománnyal ezen kívül is bőven akadnak problémák. Az ilyen lakások aránya Nyugat-Európában 10-15 százalékra tehető, ehhez képest
Az önkormányzatok a rendszerváltás óta folyamatosan próbálnak megszabadulni a tulajdonukban álló lakásoktól, mivel olyan konstrukcióban örökölték meg őket, amelyben gyakorlatilag semmilyen állami támogatást nem kapnak a fenntartásukra, viszont egyszerre kellene érvényesíteniük a szociális és a vagyongazdálkodási szempontokat. Persze a kettő együtt nem igazán megy.
A mostanra még mindig önkormányzati bérleményekben lakók javarészt problémás, szegény családok, amelyek közül sokan rendelkeznek lakbérhátralékkal. A lakbérhátralék főleg nagyvárosi probléma: a legnagyobb hátralékokkal rendelkező települések élvonalában budapesti kerületeket találunk: Kőbányán 2013-ra 534 millió, Csepelen 349 millió forintnyi tartozás gyűlt fel, amely az önkormányzatok költségvetéséből hiányzik.
Ilyen mutatók mellett helyi szinten valóban jobb megoldásnak tűnt eladni a lakásokat. Már azokat, amelyeket el lehetett, mert még elfogadható állapotban voltak. Sokan jutottak így kedvező áron lakáshoz azok közül, akiknek volt miből. A privatizáció legnagyobb hulláma a kilencvenes években már lefutott, de azóta is folyamatosan zajlik. Az önkormányzatok honlapján elérhetőek az aktuálisan napirendre tűzött pályázatok (mint például ezek), a belső kerületekben még ma is intenzíven igyekeznek pénzzé tenni a megmaradt lakásvagyont. A folyamatot sűrűn kísérik áron alul értékesítés miatti korrupciós botrányok, mint például az erzsébetvárosi vagy a belvárosi ingatlanpanama esetében.
Mostanra persze már ritka az igazán jó fogás, ugyanis az önkormányzatoknál még megmaradt állomány javarészt leromlott állapotú, lakhatatlan lakásokból áll.
A VII. kerületben például a 2011-es népszámláláskor az önkormányzati lakások 10 százalékát, kb. 500 lakást hagytak így parlagon heverni, miközben rengeteg rászoruló családnak lenne igénye belső kerületi lakhatásra. A felújításhoz szükséges összegek azonban nem állnak rendelkezésre, és olyan átfogó koncepció sem létezik, amelyben a beköltözők esetleg fokozatosan felújíthatnák, majd lelakhatnák a munkálatok költségeit.
Kérdés, hogy szociális bérlakások hiányában hová mennek azok az emberek, akiket korábbi piaci vagy önkormányzati bérleményükből kilakoltatnak vagy más módon elüldöznek. Erre vonatkozóan nem léteznek megbízható adatok, de nagyon valószínű, hogy sok család ilyenkor a megfizethetőbb helyekre, falvakba, városoktól távol eső tanyákra, nagyvárosok peremkerületeinek úgynevezett zárt kertes övezeteibe marginalizálódik.
Ezekkel a helyekkel a gyakran nyomorúságos, komfort nélküli körülményen kívül az a fő probléma, hogy az itt lakás könnyen egy negatív spirált indít be a család gazdasági helyzetében. Minél távolabb kerülnek az emberek a szolgáltatásokat és munkát nyújtó központoktól, annál valószínűbb, hogy hosszú távon beleragadnak reménytelen helyzetükbe: a gyerekeknek nehezebb iskolába, a felnőtteknek munkába járni, a jövedelemszerzés, így a tanulás és a szociális élet területeiről egyaránt kiszorulhatnak.
Ma Magyarországon egyébként közel sem olyan nehéz ennyire szorult helyzetbe jutni, mint gondolnánk. A háztartások ötödét sújtó lakásszegénység a gyakorlatban azt jelenti, hogy a népesség jelentős része nagyon gyorsan, akár néhány szerencsétlen véletlen vagy rossz gazdasági döntés következtében elveszítheti a lakhatását. A lakáselosztási rendszer egyenlőtlenségei nem új keletű jelenségek, ezeket a szocializmusból örököltük – ami igazán súlyossá teszi a helyzetet, az a bizonytalanság, ami viszont régen nem volt jellemző. Az előző rendszerben, ha egyszer lakáshoz jutott valaki, akkor kvázi biztonságban volt, mostanra ez elmúlt – szinte bárki kerülhet rövid idő alatt nehéz helyzetbe.
„Az ingatlanpiaci ciklusok ingadozása sokkal nagyobb és gyorsabb, mint az emberek jövedelmének változása. Fejlettebb jóléti rendszerrel és kiforrott lakáspolitikával rendelkező országokban ezért a piaci hatásokat rugalmas lakbérkontrollal, célzott lakbértámogatással, illetve átfogó, államilag támogatott szociális bérlakásrendszerrel tompítják – ezeket az ügyeket még a liberális Egyesült Államokban is föderális szinten kezelik” – mondja Hegedüs József.
Itthon azonban nemhogy ebbe az irányba tartanánk, a legújabb Fidesz-kormány a szociális rendszer buzgó nyirbálása közben tavaly megszüntette a korábban 90 százalékban a kormány által finanszírozott lakásfenntartási támogatás központi jellegét. A lakhatási gondok orvoslására irányuló kormányzati intézkedésekből pedig a legszegényebbek kimaradtak: a szocpolt felváltó csok és a devizahitelesek megsegítése a tulajdonosi rétegeket érinti, és a rezsicsökkentés univerzális, tehát nem célzott jellege miatt ezzel a megmozdulással iszonyatosan nagy mennyiségű pénz adtak vissza olyanoknak (is), akik erre nem szorulnának rá.
Az önkormányzati tulajdonú ingatlanokból eleve túl kevés maradt, így az sem jelentene elégséges megoldást, ha ezeket mind bevonnák egy szociális bérlakásrendszerbe. A kérdés Hegedüs József szerint inkább az, hogy el lehet-e indítani más modelleket. Kiszámítható lakáspolitika, rugalmas lakbérkontroll, nagyobb intézményi szereplők (például a Nemzeti Eszközkezelő) bevonása a bérlakásrendszerbe egyelőre úgy tűnik, hogy nincs a láthatáron.
Addig is maradnak az egyedileg kivitelezett, alulról jövő és civil szervezetek által végigvitt projektek, amelyek segíthetnek néhány szerencsésebb családon, de átfogó megoldást nem jelentenek.