Angus Deaton, a Princeton Egyetem közgazdásza nyerte idén a közgazdasági Nobel-emlékdíjat a szegénység, a fogyasztás és a jólét területein folytatott kutatásaiért. Bár ezek a fogalmak elég megfoghatatlannak tűnnek első ránézésre, Deatonnak jó pár olyan kutatása volt, amivel a hétköznapi embernek is húsba vágó kérdésekben tudott újat mondani. Tényleg kicsinálják az unokák az nagyszülőket, ha együtt élnek? Boldogabbak a magas emberek, mint az alacsonyak? Többet árt, mint használ, ha a gazdag országok pénzt küldenek a szegényeknek? És a Világbank tényleg tévúton jár amikor a szegénységi küszöböt tologatja? Deatonnak mindegyik kérdésre volt válasza.
Angus Deaton három kutatási területén elért eredményeiért kapta meg a 2015-ös közgazdasági Nobel-díjat. Deaton olyasmikkel foglalkozott, hogy mi alapján döntik el az emberek, hogy mire költenek, hogy mennyit költenek el az emberek a jövedelmükből, és mennyit takarítanak meg, és hogy hogyan érdemes mérni a jólétet és a szegénységet?
A Harvard professzora, Amitabh Chandra szerint a kutatási területei alapján Deaton simán megérdemli, hogy a közgazdaságtan Obi Wan Kenobijának hívják.
Angus Deaton is the Obi-Wan Kenobi of Economics. Breathtaking range of work in poverty, health, healthcare, wellbeing, methods…
— Amitabh Chandra (@amitabhchandra2) October 12, 2015
Deatonnek ugyanakkor volt még egy csomó érdekes gondolata: ezekből szedtük össze a legérdekesebbeket.
Angus Deaton kutatása inspirálta annak a fiatal amerikai vezérigazgatónak a döntését, aki nemrég lemondott egymillió dolláros fizetéséről, hogy fokozatosan, három év alatt évi 70 ezer dollárra emelje a beosztottjai fizetését.
Dan Price azután döntött a fizetések radikális átalakítása mellett, hogy elolvasta Deaton és Daniel Kahnemann közös tanulmányát, amiből az derült ki, hogy az az USA-ban nagyjából 75 ezer dollár, vagyis úgy 21 millió forint körül van az az optimális éves fizetés, ami maximálja az emberek boldogságát: ha ennél kevesebbet keresnek, akkor még van rajtuk pénzügyi nyomás, ennél többtől viszont már nem lesznek annyival boldogabbak.
Az értékelésből kiderült: pozitívabban értékelték életüket, ha magasabbak voltak bevételeik. Az elégedettség kéz a kézben járt a magasabb fizetéssel, a boldogság azonban 75 ezer dollár felett nem fokozódott. „Arra következtetünk, hogy a pénzért elégedettséget kap az ember, de boldogságot nem” – írták a szakemberek.
Azt ugyanakkor nem állította, hogy a tehetősek nem örülnének annak, ha fizetésük 100 ezerről 150 ezer dollárra emelkedne. Csak arra utal, hogy egy bizonyos összeghatár felett a boldogságot más tényezők befolyásolják. A vizsgálat kimutatta: a szegények a váláshoz, a betegségekhez és a magányhoz hasonló kellemetlen élményeket rosszabban élik meg a tehetősebbeknél.
Deaton a szegénység nem számszerű mérése miatt kötött ki a jólét kutatásánál, és ezen a területen is elég érdekes eredményei vannak. Egy tanulmányban például kimutatta, hogy azok az idős emberek, akik 18 évnél fiatalabb emberekkel élnek együtt, sokkal idegesebbek és stresszesebbek, mint azok, akik nem élnek fiatalokkal közös háztartásban.
Egy másik tanulmányából pedig az derült ki, hogy a magasabb emberek boldogabbak, több pénzük van, és iskolázottabbak. A kutatás szerint ennek az az oka, hogy a fizikai és a kognitív képességek egymástól függően fejlődnek ki. Ha nem elég jók a fizikai képességek, akkor a kognitív képességek sem fejlődnek annyira, ami miatt az alacsonyabbak a kutatás szerint felnőtt korukra átlagosan kevesebbet keresnek és kevésbé elégedettek az életükkel.
A Vox cikke szerint Deaton eredetileg leginkább arra volt kíváncsi, hogy mi motiválja az embereket, amikor pénzt költenek, és végül így jutott el az egészség és a jólét kérdésköreihez. Az egészségünkre ugyanis teljesen máshogy költünk, mint sok minden másra. Ha például szeretünk kiállításra járni, akkor szívesen fizetünk egy kiállításért. Kórházba viszont nem szeretünk járni, sokkal inkább egészségesek akarunk lenni. Az egészségünket viszont sok minden befolyásolja: az, hogy mit eszünk, hogy mennyit mozgunk, vagy hogy mennyire vagyunk stresszesek, miközben sokszor olyan kórházi szolgáltatásokra költünk, amitől meg sem gyógyulunk végül.
Deaton az egészséggel kapcsolatos kiadásokat azért is kutatta, mert a gazdagabb országok vagyonokat költenek szegényebb országokban például a helyi egészségügy fejlesztésére, mert azt várják, hogy ettől az emberek egészségesebbek lesznek, ami végeredményben ahhoz fog hozzájárulni, hogy a gazdasági növekedés is beindul majd. Deaton indiai kutatásai során például arra jutott, hogy amikor az alultápláltsággal akarnak valamit kezdeni, akkor nem elég a kalóriákat számolni: arra is oda kell figyelni, hogy a szegénységcsökkentő programokban részt vevők pontosan hogyan táplálkoznak.
Nemcsak a kalóriákat kell növelni, hanem egészségesebbé kell tenni az embereket
– mondta erről Deaton a Bloombergnek.
A nemzetközi segélyezés egyébként régóta megosztja a közgazdászokat: vannak, akik szerint nemzetközi segély nélkül a szegény országok szegé„nyei sosem emelkedhetnek ki a nyomorból, mások szerint viszont a segély többet árt, mint használ. Utóbbiak közé tartozik Deaton is, aki szerint bár a segélyezés például pont az egészségügyben elég sokat segített, hosszú távon inkább csak árt a külföldi pénz.
„A legegyértelműbben ilyen a helyzet azokban az afrikai országokban, ahol a kormányok bevételeinek kifejezetten nagy részét adja ki a nemzetközi segély. Ezeknek a kormányoknak nincs szüksége arra, hogy kapcsolatot tartsanak az állampolgáraikkal, de igazából parlamentre és adóhivatalra sincs szükségük. Ha valakik elszámoltathatják őket, akkor azok a külföldi kormányok, akik a pénzt osztják nekik" – írta Deaton, aki szerint igazából az sem megoldás, ha a kormányok kihagyásával adnak segélyt a szegény országok szegény állampolgárainak.
A közgazdász szerint ugyanis
és a folyamatos külföldi beavatkozás rövid távon lehet, hogy javítja a helyzetet, de hosszabb távon csak megoldatlan problémákat hagy maga után.
A Világbank nemrég hozta ki a legújabb tanulmányát, amiből kiderül, hogy idén tíz százalék alá mehet a mélyszegények aránya a világ teljes népességén belül. Az erről szóló cikkünkben mi is megemlítettük, hogy sokat szokták kritizálni, hogy a Világbank módszertana szerint a napi 1,9 dollárnál kevesebből élők számítanak világszinten is mélyszegénynek (és ha máshol húzzuk meg határt, akkor még az is kijöhet, hogy nem csökkent, hanem még nőtt is a szegénység az utóbbi harminc évben).
És bár a Világbank idén emelte fel a küszöböt, Deaton szerint igazából a szegénységgel való matekozás nem vezet sehova. A közgazdász szerint ugyanis a szegénység egyáltalán nem csak a pénz hiányát jelenti, és Indiát emlegeti, mint rossz példát, ahol bár számszerűen kevesebb a szegény, az oktatás és az egészségügy még mindig pocsék. Deaton a Financial Timesnak azt nyilatkozta, leginkább az indiai Nobel-díjas közgazdásszal, Amartya Sennel ért egyet, aki szerint a szegénységet sokkal komplexebben fogja meg, és a pénzen kívül azzal is foglalkozik, hogy az emberek valójában mit tehetnek meg (például mennyire vehetnek részt a közéletben) és mit nem a pénzügyi helyzetüknél fogva.
Deaton egyébként sokat dolgozott a Világbanknak, és főleg azt kutatta, hogy olyan árindexeket hozzanak létre, amik által össze lehet hasonlítani az a világ szegényeinek életszínvonalát. Az ilyen összehasonlításokban ugyanis nemcsak az a nehéz, hogy 1 eurónyi pénz teljesen másra elég mondjuk Svájcban, mint Bangladesben. Bangladesben például Svájchoz képest valószínűleg arányaiban sokkal olcsóbb egy hajvágás, mint egy iPhone, mert az iPhone árát a világpiaci kereslet és kínálat is meghatározza, míg a hajvágás ára csak helyi szinten dől el. A közgazdászok ezért olyan termékeket és szolgáltatásokat próbálnak választani, amiknek az árát összehasonlítva nagyjából reális képet kapunk arról, hogy milyen az életszínvonal a világ egyes országaiban. Deaton munkája kiemelkedő volt ezen a területen.
És hogy merre tart Deaton szeirnt a világ? Hétfőn, a Nobel-díj átadásakor Deaton arról beszélt, hogy bár sokat javult a helyzet a világban a szegénység elleni harc ügyében, még mindig nagy munka vár a legszegényebb országokra. Deaton ugyanakkor nem pesszimista: azt mondta, arra számít, hogy tovább fog javulni a helyzet.
Az egyenlőtlenség kérdése a közgazdaságtani vitákba úgy istenigazából csak Thomas Piketty Tőkéjének 2013-as megjelenése után robbant be. Deatonnek viszont ugyanaebben az évben jelent meg a The Great Escape: Health, Wealth, and the Origins of Inequality című könyve, amiben Deaton Pikettyhez hasonlóan rendszerszerűen elemzi az egyenlőtlenség alakulását az elmúlt 250 évben és Piketty gondolataihoz eléggé hasonló ügyeket pedzeget.
Konkrétan arról ír, hogy a túlzott jövedelmi egyenlőtlenség olyan helyzetekhez vezethet, ahol a gazdagok képesek kilobbizni azoknak a közszolgáltatásoknak a gyengítését, amik a szegényebbeknek nagyon fontosak lehetnek, például a közoktatásnak vagy a közegészségügynek. Sőt, ez az egész folyamat magát a demokráciát is veszélyeztetheti. Mindezek ellenére Deaton szerint az egyenlőtlenség teljesen legitim lehet, ha az annak az eredménye, hogy egyesek jobban csinálnak bizonyos dolgokat másoknál. „Az egyenlőtlenség nagyon bonyolult dolog: egyszerre jó és rossz is” – mondta erről.