Egyre több a film és egyre drágább a mozizás, de fogalmunk sincs róla, kik részesednek a jegypénztáraknál kicsengetett összegből. A magyarok szeretnek moziba járni, és még az Amerikában egy ideje hanyatlóban levő 3D is felfele megy itthon, a mozipiac szerkezete viszont kifejezetten torz. A szinte monopolhelyzetben lévő Cinema City multiplexóriás, a nagy forgalmazók és az állam hatalmasat kaszálnak rajtunk, a kis szereplők és a hazai gyártók viszont aligha élnének meg csak a piacról.
A mozizás drága mulatság: a teljes árú jegyet a manapság a fővárosban nem ússzuk meg 1500 forint alatt, de ez mozitól és előadástól függően felkúszhat 2300-ig is. És akkor popcornt még nem is vettünk, úgy meg azért nem az igazi. Az viszont már nem teljesen egyértelmű, hogy mi kerül ennyibe egy film levetítésén, és milyen tételekből áll össze egy jegy ára, ezért megpróbáltuk kinyomozni.
Az idén 85 éves, első moziját a mai Izrael területén megnyitó Cinema City a teljes közép-kelet-európai régió mozipiacát uralja. Magyarország mellett Lengyelországban, Csehországban, Szlovákiában, Romániában és Bulgáriában is jelen van, ezenkívül Nagy-Britanniában és Izraelben is a CC moziipar egyik főszereplője.
A cég történetének nagyobb részében csak Izraelen belül működött. Nemzetközi terjeszkedése 1997 óta tart, és éppen Magyarországon kezdődött, amikor a magyar leányvállalatuk megnyitotta első, azóta már bezárt multiplex moziját a Csepel plázában. Ezt követően röpke 8 év alatt ők lettek az ország legnagyobb moziüzemeltetői, majd a vetélytárs Palace Cinemas 2011-es megvásárlásával szinte egyeduralkodók a multiplexek között. Budapesten 7, más magyar városokban további 13 mozijuk, ezekben 176 moziterem van. Ezzel a piac nagyjából 80 százaléka az övék.
A Cinema City Internationalt 2014-ben megvásárolta a brit Cineworld, amelynek így a CC-t korábban vezető Moshe Greidinger lett az ügyvezető igazgatója.
A hazai mozipiac egyik sajátossága, hogy finoman szólva nem túl sokszereplős. A moziszékek legnagyobb részét a Cinema City (CC) nevű cég birtokolja, úgyhogy ha egy népszerű amerikai filmet indulunk el megnézni, akkor jó eséllyel az ő egyik vetítőtermükben találjuk magunkat. A másik jelentősebb, bár a CC-t méretben meg sem közelítő szereplő Budapest Film Zrt., amely az Artmozi-hálózat mellett (Művész, Toldi, Puskin, Tabán, Kino) a Corvint és részben az Urániát üzemelteti.
Budapesten rajtuk kívül csak néhány független művészmozi, mint például a Cirko-Gejzír, és a multiplexek mezőnyéből egy kisebb szeletet kihasító, külvárosi mozikat birtokló Mimozink (Lurdy Ház, Eurocenter), illetve a szintén eléggé kieső, független Pólus Center és Sugár vannak a képben. A helyzet vidéken is hasonló, a Cinema City 13 nagyobb városban tart fenn többtermes mozikat, a plázás mozikat egy-két város kivételével (pl. Békéscsaba és Kecskemét) ők üzemeltetik.
A cég 2011-ben jutott ebbe a kényelmes, már-már monopolhelyzetbe versenytársa, a szintén plázamozikat üzemeltető Palace Cinemas felvásárlásával. Ez nem ütközött versenytörvénybe, a GVH engedélyhez kötött összefonódásról ugyanis csak akkor beszélhetünk, ha az érintett cégek éves nettó árbevétele több mint 15 milliárd forint, ami az akvizíciókor nem volt meg.
Ettől függetlenül ez a manőver olyan helyzetet teremtett a moziüzemeltetés piacán, amelyben a CC mind a forgalmazókon, mind a mozizni vágyókon könnyen keresztülviheti az akaratát: az egyeduralom hatással lehet a jegyárakra és a jegybevételből a filmforgalmazóknak visszacsorgatott összegekre is. A kérdés az, mennyire akar korrekt lenni a mozióriás.
Azt, hogy mennyibe fog kerülni egy mozijegy, alapvetően a mozi fenntartója dönti el, de a hozzá befolyt összeg még több másik szereplőn is átfolyik és sokfelé oszlik. Az Artmozi-hálózatnál egységesen 1500 forint a teljes árú jegy, a Cinema Citynél viszont az árszabás mozinként eltér:
– valószínűleg azért, mert a budai közönség ezt is ki tudja fizetni, konkurencia pedig nincs. A 3D filmek ára szintén változó, a Westendben és másik öt budapesti moziban 1840, a Mammutban viszont 2290 egy előadás szemüveg nélkül. A kizárólag a Westendben található 4DX moziba 2590 a beugró, de itt cserébe szagokat, vizet, és egyéb extra effekteket is kapunk a pénzünkért. Az árviszonyok jól tükrözik, hogy az itthon kialakult mozipiaci helyzetben gyakorlatilag a legnagyobb szereplőn múlik, mennyiért mehetünk filmezni, és ahol lehet ott fel is húzzák szépen az áraikat.
Az alapvető képlet szerint a jegyáron ketten osztoznak: a mozit fenntartó cég, és az adott film forgalmazója. A forgalmazás és a moziüzemeltetés egymásra vannak utalva, de viszonyuk nem mindig zökkenőmentes. Még a bejáratott viszonyú nagy cégek között is előfordulnak csörték a osztozkodás körül, néhány évvel ezelőtt például nagy feltűnést keltett, hogy A majmok bolygója: Lázadást nem vetítették egyetlen Cinema City-moziban sem, valószínűleg azért, mert a forgalmazó InterCom nem tudott megállapodni a céggel.
Nem véletlen, hogy a magyar CC legszívesebben házi forgalmazójával, a Cinema City International leányvállalataként működő Forum Hungaryvel működik együtt, és a kisebb moziknál is előfordul, hogy saját forgalmazót működtetnek (pl. Cirko-Gejzír). A forgalmazók és mozik közti osztozás a bevételen eseti megállapodások alapján dől el, de általánosságban az a jellemző, hogy a bemutatáskor az áfa levonása után fennmaradó összeg nagyjából 50-50 százaléka folyik be mindkettőnek, majd ahogyan telik az idő,
Az arány filmenként és nagyjából hetente változik, így nem lehet semmi általánosat mondani, de az biztos, hogy az utolsó vetítési hetekben az arány 70 százalék környékére tolódik a mozi javára. Szóval ha inkább a forgalmazókat és a gyártókat szeretnénk támogatni filmezésünkkel, akkor siessünk a mozikba a premier környékén.
A forgalmazó százaléka aztán szintén egyedi megállapodások alapján oszlik tovább. Egy része természetesen megmarad magánál a forgalmazócégnél: ebből az összegből kell kigazdálkodniuk a működési költségüket, az egyes filmek hazai reklámkampányát, a jogdíjelőlegeket és a bemutatókhoz kapcsolódó költségeket.
Viszont a nagyobb, stúdiófilmeket forgalmazó cégek többnyire az amerikai stúdiók költségvetéséből és kockázatára működnek, nem történik tragédia, ha néhány esetben mellényúlnak például a marketingköltségek megállapításakor.
A kisebb, olcsóbban megvehető európai művészfilmek esetében a bemutatási költségek nagyobb tételeket is kitehetnek, mint a jogdíjelőlegek, mivel ezek köré a filmek köré érdemes lehet felhúzni olyan kulturális eseményeket, mint például egy beszélgetés a rendezővel. Ilyen esetekben a meghívottak úti- és tartózkodási költségeit is a forgalmazó állja. Nagy stúdiófilmek forgalmazóinál ez fel sem merül, nem igazán életszerű, hogy a Forum Hungary elhozza Magyarországra Sam Mendest a James Bond legújabb részének premierjére egy kedélyes csevegésre a mozilátogatókkal.
Ezenkívül a művészfilmeknél a bemutatás előtti kampányköltségek is tetemes összeget kitehetnek a végső bevételhez viszonyítva, mivel ezeknél a filmeknél kevesebb az „ingyenreklám”, jobban be kell őket vezetni, mint egy népszerű hollywoodi szuperhősös sorozat sokadik részét. A Star Wars legújabb felvonásával kapcsolatos legapróbb részletekről, újonnan kijövő előzetesekről folyamatosan buzgón beszámol a média és a rajongók is maguktól osztják a közösségi oldalakon, ezért valószínűleg ha egy fillért sem költenének reklámokra (persze azért nyilván jó sokat költenek), akkor is zsúfolásig megtelnének a mozitermek az első hetekben.
Egy, az Indexnek nyilatkozó kisebb forgalmazó azt mondta, a hozzájuk visszafolyó összegnek kb. a felét fordíthatják a saját fenntartására és költségekre, a másik felét odaadja a film jogdíjtulajdonosának. Ez magyar filmek esetében többnyire a producert jelenti, külföldi filmeknél pedig a nemzetközi értékesítőcéghez vándorol a pénz, aki szintén leveszi a maga százalékát, a többi pedig megy a készítőknek.
Hogy a készítői oldalon hogyan alakul a végső pénzosztás a stúdiók, producerek és rendezők között, az már tényleg teljesen eseti szerződéseken múlik, de a jegyárat alkotó elemekből a jogdíjtulajdonosoknak befolyó pénz minden esetben elég kis részt tesz ki: számításaink szerint filmtől és forgalmazótól függően
Persze ez nem jelenti, hogy a filmkészítők feltétlen rosszul járnának – ez meglepő is lenne a hollywoodi életszínvonal ismeretében. Egy filmet potenciálisan akárhány országban vetíthetnek és rengetegen megnézhetnek, a gyártók pedig minden mozizó után visszakapják a maguk részét. Maximum a kisebb, kevesebb országban vagy csak a saját országukon belül vetített filmek készítői szívhatják a fogukat emiatt.
Na de hova megy akkor pénz nagyobb része? Kezdjük az öreg mumussal, az állammal, ami egy szép szeletet kihasít a jegyárból a sokat szidott 27 százalékos áfa révén. Köztudott, hogy az áfakulcs a legtöbb termékre Magyarországon a világon a legmagasabb, az alapvető élelmiszerekre is ugyanannyit fizetünk belőle, mint például a műszaki cikkekre vagy a kulturális termékek többségére. Utóbbiak esetében kivételt képeznek a könyvek, melyeknek áfája témától és minőségtől függetlenül csak 5 százalék.
Nem lenne példa nélküli, ha az alacsonyabb áfakulcsos csoportba más kulturális termékeket is átraknának, Franciaországban például a mozijegy áfája 5,5 százalék. Emellett vannak ugyan járulékos moziadók, de az ezekből befolyó összegeket valamilyen módon visszaforgatják a mozizás és a filmipar támogatásába elsősorban művészfilm-oldalon, tehát a franciák a mozizással az államháztartáson kívül közvetlenül is támogatják a hazai filmgyártást.
És végül ott van a legnagyobb rész, amelyet a mozik tesznek el. Ez mozihálózattól függően az összes film teljes vetítési idejét átlagolva 40-45 százalék körüli összeg a teljes jegyárból, tehát ha mondjuk 1600 forintért ülünk be egy filmre, abból átlagban kb. 670 forint közvetlenül az üzemeltetőnél marad.
A mozik fő bevételi forrása a jegybevétel, a Cinema City esetében tavaly az értékesítésből származó összbevétel 58 százalékát tette ki, az Artmozit üzemeltető Budapest Filmnél pedig még többet, 68 százalékot. Ezek a számok egyébként brutális összegeket takarnak, főleg a masszívan nyereséges CC esetében, melynek 2014-es nettó árbevétele 13,5 milliárd forint volt.
Ez a pénzmennyiség a jegyeladáson kívül nagyrészt a mozibüfékből jön be, melyek forgalma 30 százalékát teszi ki a befolyt pénznek. A művészmoziknál nem ekkora biznisz a popcornárulás, a Budapest Filmnek csak az összes pénz 14 százalékát hozta a konyhára. A kis moziknak a fentieken kívül plusz bevételi forrást jelent a mozik bérbeadása magánrendezvényekre és a videotékázás, a kettő együtt kb. 8 százalékot tesz ki a saját bevételből. Esetükben bejön még még a bel- és külföldi támogatás is, amely az összbevételből majdnem 10 százalék. A reklámokból bejövő pénz mindkét mozitípus esetében szintén valamivel 10 százalék alatt van.
A mozik sikeressége egyébként nagyon változó. A kisebbek stagnálnak vagy stabilan veszteséget termelnek, a főváros tulajdonában lévő Budapest Film például 1500 forintos jegyár mellett egyáltalán nem képes kitermelni a saját működési költségeit, tavaly egészen pontosan 86 millió forintos mínuszban zártak.
Nem úgy a Cinema City, amelynek 1590-2290 forintos jegyek mellett adózás utáni eredménye, vagyis az összes kiadás és az adók levonása után
A busásan jövedelmező cég hazai megjelenése óta folyamatosan fejleszt és terjeszkedik itt és a másik nyolc ország piacán is, ahol jelen van: önerőből végrehajtotta a mozitermek digitalizálását (bár ezt utólag a VPF-díjon keresztül behajtja a forgalmazókon), sorra nyitja az újabb egységeket, amelyeket egyenként nem kevés pénzből, 4-7 millió euróból (1-2 milliárd forintból) lehet kihozni, és a már meglévő mozik felújításába is fektet.
A mozibevételek esetében érdekes még a CC bevételéből csak 2 százalékot kitevő VPF, vagy vászonhasználati díj, amelyre Andy Vajna közbenjárására a magyar filmek kedvezményt kaptak, de a külföldi filmek után a forgalmazók fizetik a moziknak. Na nem minden mozinak: az Artmozi-hálózat és a kisebb mozik nem szedik be, a nagyobb, nemzetközi mozihálózatoknál, így a magyar Cinema Citynél is viszont bevett gyakorlat.
A vászonhasználati díjat a mozik a 2010 utáni digitális átállás után vezették be, hogy ne egyedül viseljék a vetítőkészülékek modernizálásából adódó költségeket, amelyet a kisebb mozik jórészt fokozatosan összepályáztak az államtól. Egy moziterem digitalizálása a CC-nek 100 ezer eurójába, vagyis 30 millió forintjába került, ez csak Magyarországon több mint 5 milliárd forintos beruházást jelent.
Az ehhez való hozzájárulást termenként 500 euróban állapította meg a Cinema City, vagyis ha forgalmazók vagyunk, és a filmünket mondjuk egyszerre két teremben is vetíti egy mozi, akkor az adott mozi 1000 eurót, nagyjából 300 ezer forintot gombol le rólunk. Egy filmet persze nem egy helyszínen vetítenek, a VPF-díj pedig akár mozinként is lehet ennyi, tehát a CC-nek kifizetett összeg a végén tetemesre rúghat.
Ezt kompenzálja a digitális kópiák olcsósága a régi típusú, 35 mm-es filmre fényképezett kópiákhoz képest. 2010 előtt egy kópia előállítása 1500-2000 dollár körül mozgott, így a forgalmazóknak eléggé meg kellett gondolniuk, hogy hányat készítenek belőle, hogy behozzák az árukat. Ma egy digitális kópia 500 dollár körüli összegért előállítható, ez még a vászonhasználati díjjal együtt is jóval kevesebb, mint a 2010 előtti költségek.
Az ugyanakkor érdekes, hogy a Cinema City a digitális átállás 5 milliárd 280 milliós költségét a 35 200 VPF-beszedéssel teljesen vissza tudná nyerni még úgy is, ha a teljes költséget a forgalmazókra akarná hárítani. Ha pedig mondjuk csak a költségek felét, akkor csak 17 600-szor kellene elkérnie az 500 eurót – ennek ellenére forrásaink szerint itthon más országokkal, például az USA-val ellentétben
A VPF megítélése egyébként a forgalmazók között sem fekete-fehér. Egyrészről megnyomja a költségeket, ugyanakkor abból a szempontból hasznos is lehet, hogy így legalább nem akarja minden forgalmazó minden filmjét benyomni minden moziba. Filmből egyre több van, moziból és nézőből viszont nem, ennek eredménye az éleződő verseny a forgalmazók között a műsoridőért.
A kópiagyártás olcsóbbá válásával a forgalmazók abban motiváltak, hogy minél több helyre eljuttassák filmjüket, így viszont a nagy mozik válogathatnak, hogy a rengeteg lehetőség közül mit vetítenek, és szigorú nézőszámhatárt szabhatnak a műsoron tartáshoz. Ha egy film rosszul szerepel az első héten, akkor könnyen előfordulhat, hogy rögtön leveszik a műsorról, nem hagynak neki befutási időt.
Pedig pont a művészfilmek esetében a nézőszámok dinamikája nem úgy működik, mint a nagy blockbustereknél. Gyakran előfordul, hogy a kritikák megjelenése után bizonyos idővel indulnak el a mozi felé a nézők, és több héttel a premier után lesz a legnépszerűbb egy film. Vagy inkább csak lenne, mivel ez sokszor már ki sem derülhet: mire befutna, addigra már rég nincs műsoron központi mozikban, jó időpontban.
A VPF megszűnése akár rá is erősíthetne erre a trendre: ha egy film játszásának több moziban nem lenne semmilyen pluszköltsége, akkor a forgalmazók a mainál is sokkal több helyre eljuttathatnák a kópiáikat, a mozik pedig ebben a bőségben könnyen dönthetnének a gyengébben nyitó filmek leselejtezéséről. Ez még inkább a jól beharangozott, gyorsan nagy pénzt szakító, hollywoodi produkciók malmára hajtaná a vizet: hiába juthatnának el a kis filmek is könnyen sok moziba, ha egyszerűen nem lenne idejük kivárni, míg az emberek tudomást szereznek róluk.