A Lázár János által jegyzett bürokráciacsökkentő előterjesztés a már megismert részletek mellett (érintett intézményi kör, várható létszámcsökkentés) rögzíti azokat az egységes alapelveket, amik mentén más intézményekbe olvasztanák a központi hivatalokat. A folyamat logikája a következő lenne: 

1. a megszűnő központi hivatalok hatósági jellegű elsőfokú feladatait, tehát például a nyilvántartások vezetését, hatósági ellenőrzéseket stb. a fővárosi és megyei kormányhivatalokra delegálnák;
2. a másodfokú feladataik pedig a minisztériumokhoz kerülnének. 

Ez azért lehet érdekes, mert nem mindegy, hogy júliustól milyen bajunkkal melyik intézményhez fordulhatunk. Illetve fontos az érintett dolgozóknak - akiknek nem mondanak fel - mert ők a feladatok szétválasztása mentén kerülnének új munkahelyeikre.

Az így, tehát jogutódlással megszűnt központi hivatalok nem hatósági feladatai azonban nem csak az eddig emlegetett minisztériumokhoz kerülhetnek. Lázár előterjesztése kiemelt betűkkel szedve rögzíti, hogy "a különböző kutatási, tudományos és módszertani" feladatok a közvetlen minisztériumi hatáskör helyett kerüljenek az egyetemekhez vagy a Magyar Tudományos Akadémiához. 

Tényleg jobb lesz? 

A tervezet talán legnagyobb hiányossága, hogy nem bíbelődik különösebben annak az alátámasztásával, hogy az új intézményi felállás miért lesz jobb, gyorsabb, hatékonyabb, mint a mostani. 

A nemzetközi nagyvállalatok tapasztalatai azt mutatják, hogy egy átfogó átszervezés, ami a feladatok újragondolásával is jár (ahogy ezt most Lázár ígéri), évekig is eltart. Nem csak a lebonyolítás, hanem már maga a tervezés is.

Ehhez képest a tervezet szerint a feladatok felülvizsgálata a megszüntetésekkel, beolvasztásokkal párhuzamos lesz, ami nagyjából önmagában elég ahhoz, hogy a nagy igyekezet értelme megkérdőjeleződjön. Előzetes hatástanulmányokról, külsős, külföldi államigazgatási vagy legalább a versenyszektor hasonló átszervezéseinél is tapasztalatokat szerzett tanácsadók bevonásáról pedig szintén nem lehet hallani.

A gond tehát nem a bürokráciacsökkentés maga - ez rég óta és sokak által sürgetett elképzelés -, hanem annak a módja. A pár hónap alatt előkészített, és szintén pár hónap alatt végigvitt nagyívű projekt ugyanis könnyedén félrecsúszhat, különösen akkor, ha végül mindenről a végső szót egy ember mondja ki. Egy ilyen helyzetben ugyanis a szubjektív benyomások, a lobbik vagy az esetleges félreértések, az információs aszimmetriák a projekt várt előnyeinél nagyobb károkat is okozhatnak. 

Persze lehet feltételezni, hogy a nagy akció valódi oka valamiféle politikai tisztogatás, befolyásszerzés, ahogy az is elképzelhető, hogy azért dönthet végül mindenről maga a miniszterelnök, mert a környezetében már egyetlen ütőképes figura sincs, aki alkalmas komplexebb szakmai döntésekre, és/vagy már Orbán maga sem bízik igazán senkiben.

Ezek mind együtt, vagy ezek közül valamelyik szempont nyilván ott lehet a döntéshozók fejében, biztosan semmit sem tudunk, csak azt, hogy a megfogalmazott célok a választott eszközökkel és a rettentően szűkre szabott határidőkkel nehezen érhetők el jó minőségben. 

Mások hogy csinálják?

Egy a napokban publikált BCG-tanulmány szerint a fejlett világ minden országában jó nagy nyomás nehezedik az államapparátusokra, így sok országban téma a hatékonyabb állam és ezzel párhuzamosan a bürokrácia csökkentése. A tanulmányból fontos tanulságokat lehet leszűrni:

• Egyrészt a helyi közvéleménynek mindenütt fokozott elvárásai vannak a közszolgáltatásokkal szemben, részben azért, mert ezek minőségét manapság sokkal könnyebb összehasonlítani. Gondoljunk csak az OECD Pisa-rangsorára vagy a Világbank Doing Business elnevezésű, minden évben publikált, alapos összehasonlító tanulmányára. Ez az országok, a kormányok között egyfajta versenyt generál, aminek a hazai közvélemény nyomása mellett nemzetközi versenyképességi hatásai is vannak.
• Másrészt a legtöbb országban a közösségi kiadásokkal igencsak spórolni kell. A gazdasági válság sok országban vezetett bürokráciacsökkentéshez, de úgy, hogy közben meg az állammal szembeni igények nőttek, mondjuk azért, mert a korábbinál jóval több embert érint a tartós munkanélküliség, vagy bármi hasonló. A nemzetközi tapasztalatok szerint a több feladathoz sokszor több állami alkalmazott kell azokon a területeken, ahol arra szükség van. 
• Az államigazgatás különböző területeit szintén eltérően érinti az ütemes technológiai fejlődés: vannak területek, ahol az online ügyintézés miatt például sokkal kevesebb emberre van szükség a korábbinál. És az OECD tapasztalatok alapján komoly gond az állami szférában dolgozók elöregedése is bizonyos területeken. 

A fentiekből is látszik, hogy az eltérő, nehezen összehasonlítható struktúrában működő, nagyon különböző logikák mentén szervezett és irányított intézmények fűnyírószerű, 10-20 százalékos feladat- és létszámcsökkentése túlságosan sematikus ahhoz, hogy az eredmény ténylegesen hatékonyabb, jobb állami szolgáltatásokat hozzon.

Lázárék bércsökkentésre vonatkozó tervei is érhetők. Az állami kiadások egyik legjelentősebb tételét mindenütt a bérköltségek jelentik: a fejlett országokban fizetésre megy a közkiadások 25 százaléka, a fejlődő országokban az átlag pedig inkább 30 százalék környékén van.  A munkaerőpiacra összességében is nagy hatása van az államnak: az OECD országokban a teljes munkaerő átlagosan 19,3 százalékát köti le az állam. 

A lényeg, hogy a különböző elvárásoknak egyszerre megfelelni nagyon komplex kihívás: vannak területek, ahol több, vannak területek, ahol a technológiai fejlődés vagy más miatt a korábbinál kevesebb munkavállaló kell. Vannak területek, amiket az öregedés arányaiban jobban érint, és a nemzetközi tapasztalatok szerint a legtöbb országban igaz, hogy a közszférának eleve nehéz dolga van a technológiai területen legtehetségesebb munkavállalók bevonzásával.

A nemzetközi tapasztalatok szerint ennyi párhuzamos kihívásra csak azok a kormányok képesek jó válaszokat adni, akik nagyon pontosan felmérik a helyzetüket, és lényegében korszerű hr-stratégiát dolgoznak ki.