Oroszország és Szaúd-Arábia kezd kifogyni a pénzből, úgyhogy vasárnap Dohába összehívták az olajexportőr országokat, hogy kicsit megemeljék a legfontosabb nyersanyag árát. Az azonban korántsem biztos, hogy ez sikerülni fog, és ha sikerül, annak sem biztos, hogy sok hatása lesz. A piacok viszont tűkön ülve várják az ülés végkimenetelét, hogy hétfőn felrobbanhassanak. Ez az egész komoly hatással van arra, hogy mennyiért tankol, mennyi a tej és a kenyér, és általában véve hogy áll a világgazdaság szénája. A legfőbb elemzők kerek-perec bevallják, hogy nem értenek már semmit az olajpiacon. Ha aggódni akar a jövővel kapcsolatban, olvasson tovább!
Kína kicsit megbicsaklott, ezért Szaúd-Arábia megpróbálta megszívatni Amerikát (legfőbb szövetségesét), de végül egyelőre csak Oroszországot (Amerika legfőbb ellenségét) és saját magát sikerült, ráadásul közben Amerika lepaktált Iránnal (Szaúd-Arábia legfőbb ellenségével), ezért a szaúdiaknak most ki kellene békülniük az irániakkal, akikkel amúgy pár másik országban közvetve háborúban állnak, mert 1400 éve felmenőik összevesztek azon, hogy ki legyen Mohamed próféta utódja.
Ezért vasárnap Katarban összeül néhány diktatúra, hogy eldöntsék, ki mennyit és hogyan szívjon, amivel hatással lehetnek a norvég nyugdíjakra, arra, hogy Ön mennyiért tankol és lesz-e valaha Teslája, mennyi lesz a tej és a kenyér, meg úgy általában véve az egész világgazdaság helyzetére is. Az viszont korántsem biztos, hogy meg is tudnak állapodni, de lehet, hogy ez végül is mindegy is.
A katari találkozón ugyanis korunk emberi civilizációjának egyik alapjáról, az olajról lesz szó, egész pontosan arról, hogy ki mennyit termeljen belőle. Ami szorosan összefügg azzal, hogy ki mennyit kell, hogy fizessen érte. Ami pedig azzal, hogy mennyibe kerül minden más a világban, és miből mennyit lehet eladni.
Az utóbbi szűk két év tartósan alacsony olajára egyre komolyabb áldozatokat követel az olajexportőröktől, és ha nem is jutott mindegyikük a tönk szélére, mint például Venezuela, még az egész olajárháborús hazárdjátékot elindító Szaúd-Arábia is kezdi megérezni a dolgot.
Autoriter rezsimként ugyanis már eleve nehéz egyszerre pénzzel betömni a lakosság száját és relatíve értelmetlen háborúkat pénzelni regionális ideológiai ellenfeleinkkel szemben, de ha emellett még bevételeink is rohamosan csökkennek, akkor lehet, hogy át kell gondolni a stratégiát. Nem véletlen, hogy az utóbbi időben a nagyjából ugyanebből a kottából játszó Vlagyimir Putyin elkezdte puhítani a szaúdiakat egy kis áremelés végett, és úgy tűnik, lehet rá fogadókészség.
Vasárnap az oroszok és a szaúdiak vezetésével 18 olajexportőr - a világ kitermelésének 60 százaléka - ül asztalhoz Dohában, hogy kicsit behúzzák a féket és drágábbá tegyék a tankolását. A terv az, hogy az olajkitermelés szintjének befagyasztásával stabilizálják a világpiaci árakat, magyarul egy kicsit többet akarnak kapni árujukért. Ami a világgazdaság többi részének nem igazán lesz jó, bár a jelenlegi helyzet sem kifejezetten az, de erről később.
Számos elemző és befektető arról beszélt a héten, hogy a megállapodás esélye “50-50”. Ami valójában azt jelenti, hogy fogalmuk sincs róla, mi fog történni. Abban viszont igen nagy az egyetértés köztük, hogy bármi is történjen, az nagyot fog szólni a piacokon. Ez viszont annak a fényében még érdekesebben hangzik, hogy ugyanezen elemzők szerint egy esetleges megállapodásnak nem sok azonnali hatása lesz a kitermelésre.
Amiből egyenesen következik, hogy valami nagyon nincs rendben. Olyannyira nincs, hogy februárban a legfontosabb globális energiapiaci szervezet, a Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) kerek-perec bevallotta:
De hogy jutottunk el ide, hogy pár furcsán viselkedő olajdiktatúra így tökön szúrta magát? Hát röviden úgy, hogy megpróbálták legyőzni Amerikát.
Az egész valahol ott kezdődött, hogy Kína az előző évtizedben elkezdett eszméletlen módon építkezni, amihez rengeteg nyersanyag, elsősorban olaj kellett. Mivel az elérhető olaj véges, a kitermelés növelése pedig drága és időigényes, a kínálat sokáig nem tudott lépést tartani a megnövekedett kereslettel, ergo felment az olaj ára.
Az áremelkedés miatt az olajat és más nyersanyagokat termelő fejlődő országok is elkezdtek gazdagodni és fejlődni, és a fejlett világ is szépen növekedett, ami miatt tovább nőtt a kereslet, és tovább nőtt az ár is. Nem is kicsit: míg az 1990-es években 20 dollár körül mozgott egy hordó, 2008 közepén már a 150-et ostromolta.
Ezt a folyamatot a 2008-as válság valamelyest megakasztotta, de az olajár hamar helyreállt, Kína és a fejlődő világ ismét felhúzta magával 100 dollárig. Ez egészen 2014 nyaráig tartott, amikor hatalmas zuhanás kezdődött. Mára pedig olyan mélyre zuhant, hogy már a kalózoknak sem kell. Azt pedig azóta sem tudja senki, hogy akkor most merre fog menni.
A grafikon az EIA adatai alapján készült.
A zuhanás egyik oka, hogy Kína és általában véve a világgazdaság növekedése megakadt: Amerika so-so, a fejlődő világban egyre több a viharfelhő, sőt egyes országok kifejezetten kezdenek összeomlani, az eurózóna permanensen stagnál. Emiatt a korábbi keresletnövekedési ütem jócskán lelassult, és vélhetően egy ideig nem is fog visszatérni az előző évtized elképesztő olajéhsége. Ugyanakkor ez csak a kereteket adta a csatához, az ár bezuhanásának valódi oka az volt, hogy Szaúd-Arábia elhatározta: kinyírja az amerikai palaolaj-forradalmat.
A tartósan magas olajár ugyanis kisebb innovációs forradalmat indított el az Egyesült Államokban, miután egy sor olyan technológiai megoldást kifizetődővé tett, amit korábban egyáltalán nem érte volna meg alkalmazni. Így aztán Amerikában egyre több helyen kezdték el megpróbálni kinyerni a föld mélyén kőzetekben kisebb-nagyobb mennyiségben felgyülemlett, de egy hagyományos olajkúthoz képest rendkívül nehezen hozzáférhető olajat horizontális fúrással és hidraulikus repesztéssel. Az új technológia óriási beruházási lázat indított el az Egyesült Államokban, aminek következtében 2010 óta megduplázódott az amerikai olajkitermelés.
Ez pedig vészesen fenyegette Szaúd-Arábia féltve őrzött, világszinten 12-13 százalékos piaci részesedését. Így amikor 2014 közepén elkezdett esni az olajár, Rijád és az olajexportőr országok kartellje, az OPEC nem vágta vissza a termelését az ár stabilizálása érdekében. Sőt a szaúdiak az amerikai palaolaj-cégek bedöntése érdekében egyenesen tovább növelték a kitermelést, ami erősítette az áresést. Ez növelte a többi olajtermelő bevételkiesését, ezért aztán ők is növelni kényszerültek a kitermelést, ami tovább erősítette az árcsökkenést. Tehát végső soron lejátszódott a 2008 előtti folyamat ellentettje: a keresletnövekedés megtorpant, a kitermelés lázasan nőtt, mindenki háborúban állt mindenkivel a piacért.
A mindenki mindenki ellen pedig egy bizonyos ponton túl már csak azért is kezdett kényelmetlen lenni, mert az olajexportőrök az előző évtized aranykora alatt hozzászoktak, hogy az olajpénzekből dőzsöltek. Bár ma még mindig kétszer olyan magas az olajár, mint az 1990-es években volt, Putyin ebből nem tud egyszerre nyugdíjat fizetni és háborús kalandokat pénzelni, Venezuela meg igazából már semmit sem. Közben pedig az amerikai palaolaj-cégek meglepően jól bírták az áresést, sokáig képesek voltak hatékonyságjavítással ellenállni.
Valamit tehát tenni kellett, és bár Szaúd-Arábia decemberben még elutasította az alkut, februárban már sikerült előzetes megállapodásra jutnia Oroszországgal, Venezuelával és Katarral a kitermelés szinten tartásáról. Most ezt az egyezséget akarják kiterjeszteni.
Ami miatt a megállapodás tehát egyre valószínűbb, hogy a nagy olajtermelők egyszerűen kezdenek kifogyni a pénzből. A Dohában asztalhoz ülő 18 ország az utóbbi szűk másfél évben nagyjából 315 milliárd dollárnyi (azaz két és fél magyar GDP-nyi) devizatartalékot égetett el, egyedül Szaúd-Arábia 140-et. Ez nyilvánvalóan fenntarthatatlan, és egy bizonyos pontot túl elkezdenek majd csődbe menni.
De ha meg is állapodnak, kérdés, hogy be fogják-e tartani. Az OPEC legutóbb 2001-ben kötött paktumot Oroszországgal és más, a szervezeten kívüli országokkal, de akkor még fél évig sem tartott ki a megállapodás, egyedül Norvégia és Mexikó tett eleget a kialkudott kitermeléscsökkentésnek (Norvégia a most vasárnapi ankéton nem lesz ott).
Ahogy az sem teljesen világos, hogy egy esetleges kitermelési plafon bevezetésének milyen gyakorlati hatása lenne. Az IEA szerint rövid távon semmi. A szervezet a napokban kiadott legfrissebb jelentésében azt írta, hogy a két legfontosabb láncszem, Szaúd-Arábia és Oroszország már most is teljes kapacitáson termel, úgyhogy növelni amúgy se tudnák. Az OPEC egészét tekintve a kitermelés még esett is márciusban, bár ez nem volt szándékos, a biztonsági és infrastrukturális szempontból is meglehetősen rosszul álló Nigériában és Irakban előre nem tervezett leállások okoztak kieséseket.
A legfontosabb tényező azonban nem is ez, hanem hogy a szaúdi stratégia látszólag kezd beérni, még ha ez az eredeti várakozásoknál jóval hosszabb ideig is tartott. Az amerikai palagáz forradalom megtorpant: az utóbbi hónapokban jelentősen csökkent az új fúrások száma az Egyesült Államokban, és a kitermelés is elkezdett visszaesni. Általában véve pedig az OPEC-en kívüli termelés a várakozásoknál gyorsabban esik. Tehát úgy tűnik, a nem olajfüggő gazdaságokban az áresés végül tényleg visszafogta az olajipari befektetéseket, és egy bizonyos ponton túl még a rendkívül állhatatos és innovatív amerikai kiscégek sem tudtak alkalmazkodni az új helyzethez.
Az IEA összességében azzal számol, hogy az idei év második felében bezárul a kitermelés és a kereslet közti olló: a most még napi 1,5 millió hordós túlkínálat 200 ezerre szűkülhet. Ami természetesen azt jelenti, hogy jelentősen drágább is lesz az olaj, ezzel pedig az üzemanyag, így pedig minden más termék is.
Ugyanakkor bőven vannak olyan tényezők is, amelyek az áremelkedés ellenében hatnak. Ezek közül a legfontosabb Irán: miután az ország nagy nehezen megállapodott az Egyesült Államokkal és a nemzetközi közösséggel atomprogramjának korlátozásáról, feloldották a rá kivetett szankciókat, és hosszú évek után visszatérhetett az olajpiacra.
Teherán pedig gyorsan meg is próbálja behozni a lemaradást: az iráni kitermelés meredeken emelkedik, márciusban már másfélszer annyit exportáltak, mint egy hónappal korábban. Leállni pedig már csak azért sem fognak, mert az atomprogramról (és a szankciófeloldásról) szóló szerződés sem sziklaszilárd, és ha például egy republikánus nyerné az amerikai elnökválasztást, akkor biztosan meginogna. A vasárnapi találkozó előtt
Ez pedig igen kétségessé teszi, hogy valóban átfogó megállapodás szülessen.
A helyzetet pedig tovább bonyolítja, hogy Irán és Szaúd-Arábia ősellenségek. Az előbbi az iszlám síita, az utóbbi a szunnita ágának védnökeként szeret fellépni a térségben, aminek folytán a szíriai és a jemeni polgárháborúban az egymással szemben álló feleket támogatnak. Tehát a geopolitika is fontos szempont lesz a tárgyalóasztalnál, és a közel-keleti befolyási harc dinamikája nem kedvez a megállapodás esélyeinek.
Hasonlóan fontos tényező, hogy az olaj iránti kereslet üteme - a világgazdasági gondok folytán - továbbra is lassan növekszik. Az OPEC szerdai jelentésében például azt írta, hogy várhatóan jövőre még a korábbi, eleve mérsékelt várakozásoknál is kisebb lesz a piac bővülése.
Végül pedig a legfőbb érv egy nagyobb áremelkedéssel szemben a helyzet mélyen önellentmondásos mivolta: hiszen ha a nagy termelők felnyomják az olajárakat, akkor ismét kifizetődővé teszik az amerikai palaolaj-kitermelést, holott pont ennek ellehetetlenítése volt a cél. Számítások szerint 55 dolláros hordónként ár mellett már ismét növekedésnek indulna az új feltárások száma az Egyesült Államokban, ez esetben pedig az egész kezdődhetne elölről.
A fő kérdés persze, hogy mindez milyen hatással lesz a világgazdaságra, hiszen a különböző olajdiktatúrák sorsánál jóval fontosabb, hogy mennyiért tankolunk, az meg még inkább, hogy mennyiért tankolnak azok, akik az árukat előállítják és fuvarozzák. Az olcsóbb olaj pedig alapvetően jó az olajjal nem rendelkező országoknak és az ott működő cégeknek, hiszen így a cégek olcsóbban tudnak termelni, a fogyasztóknak pedig több pénz marad a zsebükben, többet költhetnek másra, a növekvő fogyasztás pedig pörgeti a gazdaságot. Elvileg legalábbis. Ugyanakkor az utóbbi másfél évben nem érződik, hogy rendkívül erős hatása lenne az alacsony olajárnak. Elemzők szerint ez részben annak tudható be, hogy a nyugati fogyasztók és cégek inkább megtakarításra, illetve a meglévő hiteleik leépítésére költötték a pluszpénzt, nem vásárlásra.
Ugyanakkor az alacsony árnak számos hátulütője is van. Az egyik ezek közül, hogy csökkenti a fogyasztói árakat, más szóval deflációt okoz. Ez bármilyen kecsegtetően is hangzik az átlagfogyasztó számára, hosszabb távon gazdaságilag káros. Ha valaki tudja, hogy holnap olcsóbb lesz egy adott termék, inkább halogatja a vásárlást, más szóval a defláció visszafogja a fogyasztást, ami visszafogja a beruházásokat, ezáltal pedig a termelést és a vállalatok bevételeit, amivel a béreket, a foglalkoztatást és végső soron a növekedést is gyengíti. Az áresés emellett a nyugati olajcégeket, és rajtuk keresztül a tőzsdeindexeket is megrengette, ami további negatív reálgazdasági hatásokat okozott.
Ráadásul paradox módon számos, az amúgy rendkívül környezetkárosító olaj leváltását célzó zöld technológiába pont akkor éri meg befektetni, ha drága az olaj. Legyen szó elektromos autókról vagy otthoni megújulóenergia-forrásokról és az azokat tároló akkumulátorokról, a magas energiaár mindig emeli a környezetkímélő megoldások megtérülését. A Tesla sosem kapott volna elég tőkét egy olyan világban, ahol 20 dollár az olaj hordója. Arról nem is beszélve, hogy ha 500 forint lenne a benzin, eleve jóval kevesebben ülnének pöfékelő autókba, ezzel is csökkentve a környezetterhelést.
Mindemellett az olajtermelő országok megrendülése sem tett jót a világgazdaságnak. Ma ugyanis a fejlődő államok a világgazdasági növekedés jóval nagyobb és fontosabb szeletét adják, mint a korábbi olajválságok idején, ezért bedőlésük is jóval nagyobb járulékos kárt okozhat. Afrikában például kisebb regionális válságot okozott az olaj- és általában véve a nyersanyagláz lecsengése, de a Közel-Keleten és Latin-Amerikában is egyre rosszabb a helyzet.
Végső soron azonban az olajáresés nem okozója, hanem tünete a világgazdaság gyengeségének, hiszen a kiindulópont pont az alacsony kereslet.
Ha ez nem lenne elég nyugtalanító, azt is érdemes tudni, hogy az elemzőknek fogalmuk sincs, hogyan működik az olajár. Legalábbis erre enged következtetni, hogy a múltban az összes, éppen aktuális és széles körben elfogadott előrejelzés hamisnak bizonyult. Egy közelmúltbeli kutatás szerint ennek az az oka, hogy a kereslet mindig is rapszodikus, a kínálatot gyakran alakítják nehezen előrejelezhető technológiai előrelépések és politikai válságok, és az előrejelzők gyakran abból indulnak ki, hogy a múltbéli okosságok a jövőben is érvényesek lesznek, pedig általában nem ez a helyzet.
Amiből következik, hogy most is nehéz lenne jóslatokba bocsátkozni. De azért páran megteszik: az IEA, amely ugyebár bevallotta, hogy nem érti, mi folyik, úgy számol, hogy a kínálat - bár csökkenő mértékben, de - még a 2020-as évekig meghaladja majd a keresletet, úgyhogy az olaj relatíve olcsó marad. Ezt látszik alátámasztani az is, hogy míg Szaúd-Arábia a termelés befagyasztásáról tárgyal, eszméletlen ütemben fúrja az új olajkutakat. Úgyhogy lehet, hogy a jóslat kivételesen bejön. Ha elemző lennék, azt írnám, az esélye "50-50".