Adott egy konzervatív vezetésű és társadalmú ország, ahol csökken a születésszám, fogy a népesség és nem igazán muzsikál a gazdaság. Amire a konzervatív vezetés nem azzal reagál, hogy a nők szüljék tele az országot, inkább a nők egyenjogúságának és társadalmi szerepének támogatásával, munkaerő-piaci részvételük növelésével és a béregyenlőség elősegítésével van elfoglalva. Mi folyik Japánban, és miért kellene erre nekünk is odafigyelni?
Van egy ország, amely büszke több mint ezer éves múltjára; ahol máig a mindennapi élet fontos részei több száz éves hagyományok; ahol a gazdasági és technológiai fejlődés bár nagyon sok mindent átformált, rengeteg elvet és társadalmi berögződést szinte érintetlenül hagyott.
Így például az is domináns nézet tudott maradni, hogy a nők dolga a szülés és a háztartás vezetése, míg a vállalati munka, és különösképpen a döntéshozatal pedig a férfiaké. Meg az is, hogy az országot hosszú évek óta vezető kőkonzervatív férfiak megmondják a nőknek, hogy mit és hogy kellene csinálniuk.
Most például éppen azt mondogatják, hogy a nőknek egyre nagyobb számban kellene belépniük a munkaerőpiacra, a cégeknek meg minél jobb feltételeket és egyenlő bérezést kellene biztosítaniuk számukra.
És még mielőtt megijedne, hogy vajon Kövér László kapott-e ekkora napszúrást, tisztázzuk, hogy Japánról van szó.
Arról a Japánról, ahol felmérések szerint a lakosság nagyjából fele szerint a nőknek a konyhában a helye, és ahol a nevével ellentétben erősen konzervatív kormánypárt, a Liberális Demokrata Párt (LDP) egyik politikusa nemrég azzal utasította rendre egy női képviselőtársát, hogy “húzzon haza és házasodjon meg”.
Persze nem az történt, hogy egy csapásra progresszívvé vált volna az ország és politikai vezetése, inkább csak pragmatikusabbá. A konzervatív pálfordulás okát Arimura Haruko, a nők egyenjogúságának előmozdításával és társadalmi szerepük megerősítésével megbízott miniszter meglepő őszinteséggel foglalta össze:
Az LDP korábban a háztartásbeliek védelmezője volt, most viszont a dolgozók nők pártjára állt. A múltban a nők egyenjogúsága erkölcsi és emberi jogi kérdés volt, mára viszont a gazdasági növekedési program kulcsfontosságú része.
Magyarul: a japán társadalom rohamosan öregszik, a népesség csökken, munkára fogható férfi már alig van a szigetországban.
Az eddigi konzervatív ideológiai-politikai megoldáskísérletek ellenére a születések száma sem akar nőni, ami egyébként nem meglepő a munka melletti gyermekvállalást nem igazán támogató rendszer fényében. A bevándorlás szóba sem jöhet, ezt teljességgel elutasítja a társadalom. Úgyhogy az amúgy elég konzervatív, de a gazdasági növekedés beindítása érdekében maximális pragmatizmusra törekvő miniszterelnök, Abe Sinzó hallgatott az idők szavára, és a nőkhöz fordult. A kísérlet pedig ha nem is átütő siker, de érdekes tapasztalatokat szülhet.
Sőt: nálunk jóval alacsonyabb fejlettségi szint mellett fog majd elkezdeni fogyni a munkaképes korú lakosság, és a bevándorlás láthatóan ugyanolyan népszerűtlen alternatíva, mint Japánban. A születésszám növelését harsogó konzervatív családpolitikának meg ugyanúgy nincs semmi gyakorlati hatása, mint ahogy a szigetországban sem lett évtizedeken át.
A kormány tavaly törvényt nyújtott be a nők társadalmi és munkaerő-piaci szerepének megerősítése érdekében, amely idén április elsején lépett hatályba. Ennek értelmében a 301 főnél többet foglalkoztató vállalatoknak növelniük kell majd a nők arányát az új belépők és a menedzsment tagjai között. A kormány célja, hogy 2020-ra több mint kétszer annyi női vezető legyen Japánban, mint ma. Ez persze nem valami reális, de jelzi, hogy a terv a japán viszonyokhoz képest mindenképpen radikális.
A törvény azt is előírja, hogy a vállalatoknak jobb körülményeket és előmeneteli lehetőséget kell teremteniük a nők számára. Emellett pedig olyan, egyébként egyáltalán nem forradalmi lépéseket hoznak, mint például a bölcsödei helyek számának növelése, a férfi gyes bevezetése és a férfiak gyermeknevelésben való részvételének ösztönzése. Ami a fejlett világ többi részén már eléggé alap, Japánban viszont egyáltalán nem az.
Bár a törvény nem kifejezetten szigorú, már ez is nagy lépés egy olyan országban, ahol
Ráadásul a képzettségi statisztikák alapján is hatalmas pazarlás, hogy nem alkalmaznak több nőt: a munkaképes korú japán nők fele diplomás, a 25-34 éveseknek 61 százaléka. Ugyanakkor a diplomás nőknek csak 70 százaléka dolgozik, ami az egyik legalacsonyabb érték az OECD-ben Dél-Korea mellett. Így tehát elvben nem kellene, hogy problémát jelentsen a munkakeresés, főleg, hogy a szigetországban öt álláskeresőre átlagosan hat szabad állás jut.
Az első adatok bizonyos szempontból biztatóak: az utóbbi években nagyot nőtt a nők munkaerő-piaci részvétele. Ez egyébként a hivatalos statisztikák szerint eddig sem volt krónikusan alacsony, de a férfiakéhoz hasonlítva elég nagy szakadék volt: nagyjából 10 millióval több férfi áll alkalmazásban, mint nő. Mára a japán nők munkaerő-piaci részvétele megelőzte az európai uniós átlagot, a magyarról nem is beszélve. (A mutató nálunk is jelentősen nőtt az utóbbi években, de még mindig bőven az EU-átlag alatt van.)
Ráadásul Abe most éppen még egy lapáttal rátenne a dologra: azt akarja elérni, hogy a cégek legyenek szívesek és fizessenek azonos bért az azonos munkáért, függetlenül attól, hogy nő vagy férfi, teljes vagy részmunkaidős dolgozó végzi el a feladatot.
Persze emögött sem elsősorban a kormányfő esetleges szocialista hevülete áll, hanem az, hogy a defláció és stagnálás elleni harca részeként mindenképpen szeretné növelni a bukdácsoló lakossági fogyasztást. Ami sokkal könnyebb lenne, ha nőnének a bérek, mert jelenleg az a helyzet, hogy Japánban
Bár ehhez az is hozzátartozik, hogy azóta nem igazán volt áremelkedés, meg gazdasági növekedés sem. Viszont a japán cégek rettenetes mennyiségű pénzen ülnek (mára gyakorlatilag csak nekik maradt számottevő megtakarításuk az országban), ezt viszont pont azért nem akarják elkölteni, mert alacsony a belső fogyasztás és bukdácsol a gazdaság, így nem nagyon térülnének meg a belföldi befektetések.
Abe szerint a megoldás elég egyszerű lenne: fizessenek többet a dolgozóknak, akik ebből többet fogyasztanak, ami felpörgeti a gazdaságot, ami növeli a cégek bevételeit.
A részmunkaidősök védelme és a béregyenlőség bevezetése bár nemsemleges terv, sokkal nagyobb számban érinti a nőket, mint a férfiakat. Világszintű trend, és Japán ebben is élen jár, hogy egyre ritkább a teljes munkaidős állás, és egyre nő a részmunkaidős foglalkoztatás részaránya. Ahogy az is, hogy a részmunkaidős foglalkoztatottak döntő többsége nő. Japánban és a fejlett világban a nők aránya a részmunkaidősök között 70 százalék körül van, de Magyarországon is 62 százalék.
Az OECD adataiból pedig kiderül, hogy Japánban a nők ötöde nem önszántából részmunkaidőzik, és az országban eleve az egyik leggyengébb a részmunkaidősök munkajogi védelme a fejlett világot tömörítő szervezet tagországai között. A részmunkaidősök átlagos órabére a teljes munkaidősökének mindössze 56,8 százaléka. Ez európai összehasonlításban rendkívül alacsony: Franciaországban például 89, Németországban 79 százalék ez az arány.
Ez pedig az érem másik oldala: hiába nő jelentősen a női foglalkoztatottak száma, ha ők jellemzően rosszabbul fizetett és rosszabb munkakörülményeket biztosító részmunkaidős állásban tudnak csak elhelyezkedni.
A bérek szintbe hozásának azonban számos akadálya van. A legfőbb ezek közül a második világháború utáni fellendülés idején kialakult hagyományos japán foglalkoztatási rendszer, amely bár recseg-ropog az új idők szele alatt, de a mai napig áll. Sok helyen még mindig az élethosszig tartó, vagy legalábbis évtizedes foglalkoztatásban gondolkodnak, a bér pedig jellemzően a cégnél eltöltött idővel, nem pedig a teljesítménnyel, az elvégzett munka mennyiségével arányos.
Ez az oka annak is, hogy Reuters által megkérdezett japán cégek mindössze 9 százaléka tartotta reálisnak, hogy egyenlő béreket fizessen a két kaszt tagjainak.
Jellemző, hogy a japán cégek a frissdiplomásokat nem a havi vagy az éves kezdőfizetéssel csábítják, hanem 10 éves vagy még hosszabb távlatra mondanak egy összeget. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az első években elég alacsony fizetést kapnak, de az összeg folyamatosan emelkedik. Ugyanez azonban nincs meg a részmunkaidős foglalkoztatottak számára, de azoknak is szívás, akik szülés után, 30-40 éves koruk között vagy még később térnek vissza a munkaerőpiacra, és hasonló alapról kell indulniuk, mint a 10-20 évvel fiatalabbaknak. Már csak azért is, mert az előléptetések is a cégnél töltött időhöz vannak kötve, nem a teljesítményhez.
Nem kedvez a szép új jövőnek a legendásan hosszú japán munkaidő sem. Egy átlagos hivatalnok például havi 40-80 órát túlórázik, sok cégnél pedig addig nem szabad hazamenni a beosztottaknak, amíg a főnök bent van. Függetlenül attól, hogy van-e elvégzendő munkájuk, meg hogy éppen a főnök az asztalára borulva szunyókál-e este tízkor. Emiatt rengeteg időt töltenek a munkahelyükön, viszont ennek nagy részében nem igazán produktívak. A hosszú, de értelmetlen munkaidő viszont akadályozza a gyermekvállalást és a fogyasztást is.
A szkeptikusok szerint a kormány lépései bár üdvözlendők, igazából ennél sokkal nagyobb és radikálisabb változásokra van szükség. Ők úgy gondolják, a problémák mélyebben gyökereznek: a vállalati kultúra velejéig szexista és hímsoviniszta, a nőket pedig soha nem tartották döntés- és vezetőképes munkaerőnek. Sokan még mindig úgy tartják, hogy a nőknek a szülés a dolga, aki pedig nem vállal gyereket, az egyszerűen önző. És egyébként maguk a nők sem állnak teljes mértékben a változások mögött: 30 százalékuk továbbra is otthonülő háziasszony akar maradni.
Persze azért valami haladás a munkahelyi kultúrában is van. Ma például már nem tartanak kvázi szolgálólányokat a cégeknél, akik teát szolgálnak fel és fénymásolnak, és állítólag a szexista beszólások is egyre ritkábbak.
Kérdés persze, hogy a konzervatív vezetés meddig hajlandó elmenni egyenlőségpártiságában, illetve hogy egyáltalán meddig fog kitartani a lendület. Mert hiába hirdetik most, hogy a nők lehetnek a megmentők, azért a japán gazdaság problémái jóval összetettebbek ennél, és sok más tabut és beidegződést kell még ledönteni sok más területen ahhoz, hogy valóban gatyába rázzák a dolgokat.
Az viszont biztos, hogy érdemes odafigyelni arra, mi folyik Japánban. Ahogy az 1980-as években a technológiai fejlődésben, most az elöregedésben és a posztindusztriális leépülésben járnak egy-két lépéssel Európa előtt. Az ottani tapasztalatok tehát elég relevánsak lehetnek nálunk is.
(Borítókép: Koichi Kamoshida/Getty Images)