Nemrég jött ki a Világgazdasági Fórum legfrissebb jelentése, ami alapján soha nem látott mélypontra süllyedt az ország versenyképessége. Sőt, ha kicsit távolabbról nézzük, az látszik, hogy a régiós éllovas szerepünket 2000 óta rengeteg munkával és eszméletlen mennyiségű uniós pénzzel sikerült letornászni mára régiós sereghajtóvá. Ezzel a legfontosabb cél pont ellenkezőképp sült el az Új Széchenyi-tervnél.
Feltéve, hogy azzal most nem foglalkozunk, hogy esetleg ismét az IMF, a későn kelő brókerek, a buzilobbi, a brüsszeli bürokraták, a migránsok, netán Soros György és a háttérhatalom tört a kormány ellen, akkor nincs egyszerű válasz. A versenyképességi indexek eleve elég összetett mutatók, az intézményeink működésétől az oktatáson át például az adórendszert is beépítik, önmagukban ezért nehéz mit kezdeni velük.
Egyebek mellett olyasmit viszont tudunk csinálni, hogy megvizsgálunk egy-egy kormányzati programot, hogy azok hogyan sikerültek, értelmes volt-e egyáltalán a céljuk, azokat sikerült-e megvalósítani. És ha nem, akkor mit lehet belőle tanulni, hogy újra és újra ne csináljuk ugyanazt a hülyeséget.
2000-től épp Matolcsy György lett a gazdasági miniszter, aki rögtön nagyívű víziókkal látott munkához, az általa „megalkotott és irányított” Széchenyi-terv első nyilvános verziója márciusra meg is lett. Az első Széchenyi-terv hatéves országos fejlesztési terv volt, ahová nagyjából az összes akkori fejlesztési pénzt összegyűjtötték és átcímkézték.
Ebben a lakás- és autópálya-építési tervek mellett a gyógyfürdő-turizmus volt az egyik leghangsúlyosabb, „kitörési pontként” azonosított terület. Matolcsy Élő emlékeink című, 2002-es esszégyűjteményében külön fejezetet is szentelt a témának, amire így emlékezik: „A Széchenyi-terv első változatában az egyetlen részletesen kidolgozott mintaprogram a gyógy- és termálvízprogram volt.”
Ahogy az állami fejlesztési programjaink többségénél, a cél maga itt is értelmes volt: a gyógyfürdőkkel lehet valamit kezdeni, mert van köztük számos fejlődőképes. A kiindulóhelyzet sem volt rossz, voltak történelmi fürdőink, nem egy már régóta jelentős külföldi vendégkörrel. Igaz, a legtöbb fürdőnk viszonylag leamortizálódott infrastruktúrával bírt, és a fürdők szinte kizárólag önkormányzati tulajdonban voltak.
Ráadásul eleve inkább a ló túloldalán voltunk, besorolástól függően 300-400 termálfürdőnk volt már akkor is, Magyarországon ugyanis szinte akárhol fúrunk egy mélyebb lyukat, fel fog jönni valami meleg víz. A kisebb fürdők pedig jellemzően még szezonális nyitvatartással is komoly veszteséggel működtek, amíg bírta az önkormányzatuk. Nyereségesen csak pár nagyobb fürdő tudott működni, és a környékbeli országok nagy részében jellemzően elérhető volt színvonalasabb szolgáltatás is.
Ezért kezdettől elég jelentősen különböztek a fürdők igényei: valahol hirtelen gigantikus beruházással próbáltak volna a csőd elől menekülni, de olyan is volt, ahol már rég összerakta a menedzsment a fenntartható középtávú fejlesztési tervet. Vagy épp volt, ahol nem is volt még semmi, csak irigykedtek a szomszéd településre, ahol a fürdős németek márkával fizettek még a milánói sertésbordáért meg a Trabant-vezetésért is.
Azóta egyre kevésbé gyakori az ilyesmi, de eleinte még voltak mérhető eredménycélok a kormányzati programoknál. Mivel már bőven eltelt elég idő, így tudható, hogy a program mennyiben váltotta be a szándékot. Nagy vonalakban az volt a terv, hogy a nagy fejlesztési programmal tíz év alatt Európa vezető egészségturisztikai célpontjává váljunk.
Ez a főbb pontokban úgy néz ki, hogy 2010-re becéloztunk:
1. 40 nemzetközileg is mérvadó hazai gyógyfürdőközpontot. Azt nem tudni, hogy hányat tartottak Matolcsyék már 2000-ben is ilyennek. A kisebbekkel együtt összesen 160 fürdőt terveztek be.
2. A gyógyfürdőknél eltöltött vendégéjszakák számát 10,5 millióról 38 millióra akartuk növelni.
3. Az egészségügyi turisták költéseit napi 45 dollárról 85 dollárra vinnénk fel a fejlesztésekkel.
Nos, közel sem lettünk Európa legnépszerűbb egészségturisztikai központja. Azóta is nagyon hasonlóak a célok, például amikor az NGM 2011-ben megállapította, hogy „egyetlen hazai gyógyhely kínálata sem versenyképes a nyugat-európai és szomszédos országok (Ausztria, Szlovénia, Csehország) hasonló üdülőhelyeivel”, akkor gyorsan ki is tűzte 2020-ra az új határidőt, pontosan ugyanerre a célra.
Azt is tudjuk, hogy 2010-re sem költöttek a felfejlesztett szolgáltatásaink miatt 85 dollárt naponta a vendégek. Nincs meg külön, hogy a gyógyfürdőturisták mennyit költöttek, de azt tudjuk, hogy átlagosan 2010-ben a külföldi egészségügyi turisták 70 dollár körül költöttek naponta, később ez az arány érdemben csökkent is. A magyarok durván a felét költötték a külföldieknek, összességében átlagosan nagyon messze lehettünk itt is a céltól.
Ahogy 38 millió vendégéjszaka sem lett. Itt is kicsit suták a nyilvános adatok, de a KSH-tól tudhatjuk, hogy a fürdők 2010-ben összesen 29,5 millió jegyet adtak el. Ráadásul ide beleszámítják a sima strandokat, uszodákat, tanuszodákat, tehát valószínűleg durván, akár harmadával-felével is felülbecsüljük a tényleges gyógyfürdőzőket. Annál is inkább, mert az egész országban összesen 19,6 millió vendégéjszakát sikerült eladni, 2010-ben, 2015-re sem értük el a 26 milliót országosan.
Eddig ez nem olyan nagy titok, azt mindenki sejtheti, hogy egyelőre nem árasztották el Ceglédet vagy Nyírbátort a reumás spanyolok és a vígan lubickoló francia családok. Az igazi kérdés az, hogy mi és hol csúszott félre.
Azt Matolcsy korábban idézett könyvéből tudjuk, hogy az előkészítés úgy zajlott, hogy 2000 márciusában összerakott egy 22 emberből álló munkacsoportot, amelynek el kellett készítenie az egész turizmusfejlesztés mintaprogramjának szánt tervet.
Még abban a hónapban kész is volt a stratégia első nyilvános verziója, ami talán még a Google-nál is elég gyors kidolgozásnak számítana. Nemhogy egy olyan országos stratégiánál, ahol a sikerhez többek közt infrastruktúrát kell fejleszteni, át kell szabni a hosszú távú turisztikai marketing irányát, és közel sem utolsósorban a döglődő és elég bonyolult egészségügynél ki kell találni, hogy mégis mitől fognak az állami kereteken belül világszínvonalú szolgáltatásokat nyújtani a fürdőkben.
Matolcsy könyvbeli összefoglalójában leírja, hogyan zajlott a gyors felkészülés. Az „alapmű” egy 1975-ös ENSZ-jelentés volt a magyar termálvizek területi elhelyezkedéséről és fajtáiról, és az erre építhető idegenforgalmi fejlesztési lehetőségekről. Másrészt ott volt a 22 emberének a saját tudása, kértek fejlesztési terveket fürdőigazgatóktól, szert tettek nemzetközi konferenciaanyagokra és az Európai Gyógyfürdő Szövetség adataira, illetve megvalósult külföldi gyógyfürdős projektek tapasztalatairól is szereztek információkat.
A 25 éves alapműre építeni a stratégiát önmagában is megkérdőjelezhető választás egy komplex reformtervnél. Nemcsak azért, mert 70-es évekbeli ismereteinkhez képest minőségi előrelépés történt a közgazdasági tudásunkban, módszertanainkban és lehetőségeinkben. Hanem azért is, mert a világ és Magyarország is alapjaiban megváltozott azóta.
Úgy tűnik, hogy egy átgondolt stratégiai megközelítés helyett a sürgős előkészítés erősen elavult és vízfókuszú volt. Ezt támasztja alá maga a felületes Széchenyi-terv is, ahol az alprogram főbb elemeinél kizárólag csak a majdani építkezésekről van szó.
A legfontosabb problémákra, mint például az összehangoló szabályozás és intézmények, az újratervezendő marketing, a nem kapcsolódó egészségügy, vagy hogy nem igazán vannak hozzáértő szakembereink, annyi a válasz, hogy ezeket is majd kell oldani valahogy, akár helyben.
Még azt se tartották fontosnak, hogy a gigaprojekt előtt átfogóan felmérjék, mit fognak átalakítani: például hogy ténylegesen milyen állapotban vannak ezek a fürdők, a környékük, akár maga a gyógyvízkészlet vagy mondjuk tényleg fejlesztési pénzre van-e szüksége az adott fürdőnek, vagy teljesen másra.
Még az évben gyorsan beindultak a pályázatok is, és 2001 és 2003 közt 99 pályázatra adtunk költségvetési pénzt. Ebben az időszakban összesen 30,5 milliárd forintot költöttünk el az állam mostani adatai szerint. Azért 2003-ig, mert egy darabig az új kormány is továbbvitte az ötletet. Az turizmusra félretett összes pénzünk kétharmada-háromnegyede jutott a fürdőknek akkoriban.
Mindezzel a fürdők és az ország valaha volt legnagyobb egészségturisztikai programja zajlott le, a saját pénzünket költöttük egy egyébként bőven felívelő világgazdasági környezetben. Ebben ráadásul nincsenek benne a biztosan kisebb arányú, de ismeretlen mértékű, gyógyfürdőknél landoló uniós előcsatlakozási támogatások.
Csak az összehasonlítás kedvéért, de jól szemlélteti a mostani uniós pénzek bődületes mennyiségét, hogy most csak az új állami turisztikai szuperügynökség költhet el 217 milliárd uniós forintot öt év alatt. Amikhez még nem számoltuk a mellé gyógyfürdőként is simán megpályázható, vállalkozásfejlesztési, oktatási és számtalan egyéb fajta uniós támogatást.
A pályázatoknál kissé leegyszerűsítve a beruházások felét vissza nem térítendő támogatásban odaadta az állam, ha a pályázó vállalta, hogy 10 évig üzemelteti a fürdőt, és két év alatt végrehajtja a teljes beruházást. A beruházás valami gyógyfürdőhöz kapcsolódó építkezés lehetett, később egyre több minden más is. A legnagyobb felindulás rögtön 2001-ben volt. Itt egyből a pénz jó részét, 20,83 milliárdot odaadott a kormány 46 nyertes pályázattal 40 településnek. Ekkor még budapesti fürdő nem is pályázhatott, egy évre rá viszont valamiért már igen.
Akkori fürdővezetőkkel beszélgetve úgy tűnik, hogy a végrehajtás előtt szűkebb körű lehetett a helyzetfelmérés, inkább 2000-ben volt már csak néhány kampánykörút, ahol elmagyarázták, hogy hogyan lehet majd pályázni a pénzre. Több akkori cégvezető elmondása alapján a kezdetektől kicsit lazán ment a pályázatok elbírálása.„Az egyik előadása után oda is mentünk a terveinkkel a döntéshozóhoz, hogy erre gondoltunk. Aki ott megnézte, és azt mondta, hogy ez majd biztosan fog kapni támogatást, csak figyeljünk, hogy maximum egymilliárd forintot” – magyarázta az egyik akkori fürdőmenedzser.
Az utólagos számvevőszéki ellenőrzések szerint a támogatások odaítélésétől a szerződésig eltelhetett 3 hónap vagy másfél év is. A projektek jelentős részénél nyerhettek viszonylag amatőr pályázatokkal is, ahol inkább vágyaikat fogalmazhatták meg, mivel sokaknak még a saját pénzügyi erőforrásaik nagyságrendjét sem sikerült végül eltalálni. Az ilyesmi nem is csoda, hiszen a tulajdonos önkormányzatoknál jellemzően azoknak volt előre elkészített minőségibb fejlesztési terve, akiknek egyébként is jól ment már a fürdő. A többiek együtt kapkodhattak a kiíróval.
„Mondták, hogy ezzel a pályázattal majd nyerünk, hónapokat vártunk, aztán kiderült, hogy mégse. Végül megfúrták a környékbeli fürdők, tudtuk is, hogy melyik másik fürdő cégeinek volt a lobbistája az egyik bíráló" – mondta egy fürdővezető. A térségi fejlesztések sem voltak összehangolva, így joggal félhettek attól az egymás közelében lévő fürdők, hogy ha nem győzik le a másikat, nem növekednek most gyorsan nagyobbra, akkor bezárhatják a boltot.
Hévízen a város a szállodájához tartozó medencéiből és hévízkútjából csinált volna városi fürdőközpontot, le is adták a nagy pályázatot, aztán a következő évben szóltak nekik, hogy ez nem fog menni, mert a híres tó mellett mégse lehet egy másik fürdő is. „A bírálóbizottságban volt a megyénkből is ember, ő már csak szimpátiából is mellettünk állt” – mesélte egy pályázatról egy másik volt vezető.
Már akkoriban is sok látványos hibáról lehetett tudni. Máriakálnokon 32 milliárdos gigafürdőhöz tette le az alapkövet maga Matolcsy, a beruházó két másik cégével is nyert, de utóbbiaknál elfelejtették elkezdeni az építkezést, fel kellett bontani a szerződést és a gigafürdő se épült meg soha.
Borgáta biztosra ment, 13 különböző fejlesztési pályázatot adott be, nyertek is összesen 250 milliót, aminél hamar lemondtak százról, mert csak a bemondták az önerőt, nem volt rá pénzük. Az elbírálókon viszont minden átment. A lazaságba olyan is belefért, hogy Mosonmagyaróváron egy cég csak simán lenyúlta a 80 milliós állami előleget, aztán felszámolták.
Az eredményekből az mindenképp szembetűnő, hogy nem igazán egyértelmű, hogy mi volt itt a piaci hiba, ami miatt az általános pénzosztás indokolt lett volna. Azok a nagy fürdők jellemzően sok pénzt nyertek, akik amúgy is simán életképesek lettek volna. Az ÁSZ megjegyzi, hogy öt fürdő pályázatainál összesen 1,3 milliárddal kevesebbet adott volna az állam, különböző indokok alapján. Mire a fürdők megcsinálták lényegében ugyanazokat terveket, a hiányzó pénzt pedig egyesek simán saját forrásból ki tudták gazdálkodni, más hitelből betette.
Ahogy olyan önkormányzatok is voltak, amelyek bezsongtak a soha nem látott ingyenpénztől, és a megalapozatlan tervek mellé olyan nagy hitelt vettek fel az önrészhez, amibe szinte belerokkantak (mint mondjuk Barcson vagy Celldömölkön). Illetve pontosabban a beruházások nagy részénél nem sikerült jól tervezés, az építkezés során durván kicsúsztak a költségvetésből, és ehhez hamar pluszpénzre volt így szükség.
Emellett a monitoringrendszer hiánya miatt máig nem is lehet tudni, hogy a kiadott pénzek mekkora részét alakították a jellemzően veszteséges fürdők inkább működési költséggé.
2004-re mindenesetre a magyar fürdők összkapacitása 30 százalékkal nőtt, emellé a forgalom is 26 százalékkal bővült. Viszont növekedett a katyvasz, az új kormánynak már 2003-tól el kellett kezdeni vizsgálnia legproblémásabb eseteket, erre jött rá, hogy 2005-ben már az ÁSZ-szal kellett kibogoztatni a szálakat.
A program a kormányváltás után sem állt le, 2003-ban még bőven kiadtak a Széchenyi-terv keretében hatmilliárdot, 2004 után pedig elindultak egyre növekvő mértékben az EU-s támogatások. A program hatását azért is bonyolultabb megítélni, mert innentől kezdve elég nehezen követhetők, hogy pontosan mi ment ténylegesen adott város gyógyfürdőjéhez. Az viszont gyanús, hogy az elő háromévnyi támogatás sok cégnél
is kialakíthatott. Azaz aki rájött, hogy jó eséllyel nyerni fog a pályázatokon a többi gyógyfürdő ellen, az nagymértékben erre építhette fel a jövőbeli beruházási döntéseit is. Ha lehet számítani, hogy az államtól folyamatosan dőlni fog az ingyenpénz, akkor azok is erre fognak utazni, akik a piacról is megélnének.
Az is biztosnak látszik, hogy ha az állam csinál egy pályázatot, amiben tőkét oszt szét lényegében a saját vállalatai közt, akkor az a szocializmus fejlesztési módszereihez hasonlít. Ami még akkor is kevéssé hatékony, ha érdekel bárkit is, hogy mi lesz a vége.
Ha ezt akár csak egy állami bank csinálta volna egy célzott hitelprogrammal, elkerülhetőbb lett volna, hogy azok nyerjék a pénzeket, akiknek jobb pályázatíró csapatuk van. Persze Magyarországon tudhatjuk a legjobban, hogy ez sem bombabiztos.
Azt is tudjuk, hogy a gyógyfürdő egyik legfontosabb része, a gyógyászat lett a legjobban elhanyagolva az egész fejlesztés során. Pedig a tervek szerint ez adta volna a másolhatatlan versenyelőnyt a fürdőinknek, enélkül kis túlzással csak strandokról beszélünk, ahol a helyiek szerint érdemes lehet beleülni a meleg vízbe is.
A fürdőbeli gyógyszolgáltatások finanszírozása eleve katasztrofálisan indult, az ÁSZ szerint „kísérlet sem történt arra”, hogy az egyes egészségügyi szolgáltatások tényleges költségeit meghatározzák vagy az „ártárgyalásokat közgazdasági alapokra helyezzék”. Tehát az történt, hogy belőttek egy árat, aminek jellemzően egy nagyobb részét finanszírozta az állam, a saccolt ár maradékát pedig elkérték a betegtől.
Majd ezt a nem különösebben végiggondolt árat jellemzően évekig úgy hagyták, mivel az állam nem volt különösebben soha motivált, hogy egyre több pénzt költsön ilyesmire. Amikor pedig hamar veszteségesre fordult a gyógyászat a fürdőkben, azok nem akartak ebbe az irányba fejleszteni semmit, nehogy még több veszteséget kelljen a nyakukba venniük. Ezzel azóta se kezdtünk semmit, máig ez a helyzet.
Külön kellemetlen, hogy a jellemzően önkormányzati tulajdonban lévő fürdők nem csak a lehető legjobb piaci szolgáltatást akarják nyújtani, hanem a tulajdonos választásokat is akar nyerni.
Nem valószínű, de nem is teljesen egyértelmű a kérdés. Viszont több szempont is látszik, ami miatt hátrányos, ha az önkormányzat kezeli a település gyógyfürdőjét.
Egyrészt helyben ideális kifizetőhely, könnyen lehet üzleti titokra hivatkozni egészen egyértelmű eseteknél is. Másrészt a tulajdonos helyi politikusok arra vannak ösztönözve, hogy a helyieknek minél nagyobb kedvezményeket adjanak, a fürdő hosszú távú gazdálkodásának kárára. Arra is láttunk példát, hogy az önkormányzati fürdővel a kormány is tudja a választások előtt zsarolni a helyieket. Ahogy a tapasztalatok alapján az sem elhanyagolható, hogy az önkormányzatoknál jellemzően nincs meg a fürdőüzemeltetéshez szükséges menedzsmenttudás, és ezt sokszor nem is tudják megvenni.
Így politikai veszteségektől tartva a helyieknek sok helyen nem merték megemelni a gyógyszolgáltatások árait, amiért még nagyobb veszteség jött össze ezen a területen, még kevésbé akarták ide irányítani a vendégeket.
Külön érdekes, hogy még az egyszerűbben összehangolható marketing sem tűnt összefogottnak az általunk megkérdezett fürdővezetők szerint. „Nem tudom, mi alapján lehetett bekerülni a Turizmus Zrt. kiadványaiba vagy reklámjaiba, nekünk mindig azt mondták, hogy mi majd máskor. Aztán egy idő után nem erőltettük” – magyarázta egyikük.
Érdemes megnézni pár egyszerű összefüggést a támogatott nagyobb fürdővárosok, a támogatott kisebbek és nem támogatott, de fürdővel bíró települések kapcsán a válságig (részleteket ld. a módszertannál).
A településekre érkező turisták növekedési üteménél a 2000-es évet 100 százaléknak véve az látszik, hogy a kilövő kisebb fürdővárosok gyakorlatilag előtte is látványosan jobban növekedtek. Lényegében egyenlő ütem igaz többiekre is. Ami azt sugallja, hogy országos szinten azok kaptak pénzt, akiknek egyébként is ment a szekér, és jó eséllyel nem volt érdemi hatása hosszú távon az egésznek.
Ha lejjebb megvizsgáljuk az adott városban a külföldi vendégéjszakák számának növekedését, elég hasonló kép rajzolódik ki.
Ahogy ha megnézzük az éjszaka per vendég arányt, úgy tűnik, hogy egyre kevesebb időt maradtak a gyógyfürdős városainkban a turisták.
A külföldi per hazai vendégeknél az különösen látszik, hogy inkább a belföldiek kaptak rá még a Szép-kártya kényszerítő ereje előtt is az itthoni fürdőzésre.
Végül pedig azt is megnézhetjük, hogy mennyivel lettek gazdagabbak azok a települések, ahova ömlött a széchenyis vagy az uniós fürdőpénz. Ezt most a település összevont szja-alapjából lett becsülve.
Ez a lenormált (nulla és egy közé igazított) növekedési ábra is illeszkedik az eddigi képhez. Azaz eleve azok a városok kaphattak pluszpénzeket, ahol egyébként is jobban gazdagodtak az ott lakók. A rengeteg extra pénz viszont nem úgy tűnik, mintha valódi fejlődést, gyorsabb gazdagodást hozott volna az érintett településeknek. Valószínűleg ez korábban is máson múlt.
Összességében az látszik, hogy bár maga a gyógyfürdő-turizmus fejlesztése egy értelmezhető ötlet volt, az még nem egy átfogó stratégia, hogy elkezdünk pályázatokkal sok pénzt szórni medenceépítésre. A kitűzött célok nem is teljesültek, mivel igazából csak jelentős kapacitásfejlesztés történt, sok melléfogással. Az iparág pedig lényegében ugyanazokkal a problémákkal küzdött a nagy projekt után 2010 végére is, mint az induláskor.
Az ábrákhoz az NFM és KSH adatait használtuk fel. Meg kell jegyezni, hogy az NFM és a Miniszterelnökség adatai nem különösebben stimmelnek ugyanarról az időszakról. Az NFM anonimizált uniós támogatási adataiból viszont a fürdő, furdo, thermal, Termál, Spa és hasonló szavakra lehetett csak szűrni a kiválogatott, biztosan megvalósult fürdőkkel bíró városoknál. Ezek után pedig kézzel kellett kiszedni rossz találtatokat. Illetve maradtak benne kétértelmű leírások, nehéz eldönteni ilyenkor, hogy a fürdővárosban tartott elhízás elleni napra pályázott megnyert pár millió még ne tartozzon az adatbázisba, de mondjuk a családi nyaralási nap már igen.
A nagy fürdővárosok azok lettek, ahol már 2000-ben is évi 20 ezernél több vendégéjszakát tudtak felmutatni. Ez a választás teljesen önkényes. Támogatott város pedig, aki vizsgálat 2001-2008-as időszakban bármennyi azonosítható Széchenyi-terves vagy uniós fürdőfejlesztési pénzt kapott. 2008-2010 közt a válság sokkja torzította volna az ábrákat. Budapest nem szerepel, mivel a főváros érdemben más turisztikai jellemzőkkel bír a vidéki fürdővárosokhoz képest.
A cikk elkészítéséhez a Független Médiaközpont nyújtott támogatást „Az újságírás újraindítása – oknyomozó újságírás támogatása és inkubációs szolgáltatások a digitális médiában” című projekt keretében, amelyet a Nyílt Társadalom Intézet Alapítvány finanszíroz. A cikk tartalma a szerző kizárólagos felelőssége, az nem tükrözi a támogatók nézeteit. A támogatók semmilyen módon nem avatkoztak be a projekt során készülő anyagokba.
(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index )