Az indiai kormány adni akart egy hatalmas pofont a korrupciónak és az adóelkerülésnek, de egyelőre csak az ország gazdaságának sikerült beverni egy hatalmasat. A gazdasági kifehérítése végett ugyanis elég drasztikus megoldáshoz nyúltak: kivonták a két legnépszerűbb bankjegyet a forgalomból. Az emberek erre pánikba estek, a gazdaság behúzta a kéziféket, a helyzet már-már áruhiánnyal fenyeget. A dologban ennek ellenére mégis van logika, kérdés, hogy megéri-e pár hétre visszatérni a középkorba a szebb és korrupciómentesebb jövő amúgy elég ingatag reményében.
Vélhetően a modern világ legnevetségesebb gazdaságpolitikai ballépései között fogják majd emlegetni azt a kívülről tagadhatatlanul mulatságos, de gazdasági és társadalmi hatásait tekintve véresen komoly mizériát, ami jelenleg Indiában zajlik.
Az történt ugyanis, hogy Narendra Modi kormányfő a múlt héten a lakosság különösebb felkészítése nélkül nagy hirtelen közölte, hogy kivonják a forgalomból az ötszáz és ezerrúpiás bankjegyeket, szakszóval élve demonetizálják a papírosokat.
Amivel gyakorlatilag
Ha a két címlet vásárlóértékét nézzük, akkor nagyjából olyan ez, mintha Magyarországon egy huszárvágással bevonnák a frissen besárgított ötezrest és a tízezrest (nominális árfolyamon egyébként nagyjából kettő, illetve négyezer forintot ér az ötszáz, illetve az ezer rúpia).
Nem tudni, hogy az indiai kormány mégis mire számított, de a lépés eredménye a teljes fejetlenség lett. A helyzet egy hét alatt odáig fajult, hogy a pesszimista hangok szerint rövid távon már-már az áruellátás összeomlásával fenyeget.
A helyzetet jól jellemzi, hogy a hét elején még a pénzügyminisztérium irodaházában található bankautomatából sem lehetett készpénzt felvenni. Az ATM-ek körüli káosz rendezésére egy külön ügycsoportot kellett létrehozni, ugyanis az ezresek és ötszázasok bevonásával párhuzamosan piacra dobtak egy új, nagyobb, kétezres címletű bankjegyet, csakhogy a bankautomaták nem kompatibilisek az új címlettel, ezért csak százasokat tudnak kiadni.
A balul elsült lépés egyébként nemes célt akart szolgálni: a korrupció és a feketegazdaság elleni küzdelmet, ami Narendra Modi egyik fő kampányígérete volt. Indiában ugyanis becslések szerint a hivatalos GDP több mint ötödét teszi ki a feketegazdaság, aminek az egyik fő mozgatórugója az ötszázas és az ezres készpénz. Ez a két legnagyobb címlet Indiában, emiatt pedig jellemzően ezekben bonyolódnak az illegális üzletek, és persze ezekben pihen a nem bevallott vagyonok egy jelentős része is.
Az elképzelés tehát az volt, hogy a régi és egyébként is elavult biztonsági elemekkel bíró bankjegyek bevonásával fehérítenek a gazdaságon, kvázi előcsalogatják a napfényre az Indiába csak fekete pénznek nevezett összegeket. A terv szerint az indiaiaknak december 30-ig kell befizetniük a számlájukra vagy felváltaniuk kisebb címletekre a kivont pénzeket a postákon és a bankokban. Egy ember csak egyszer válthat pénzt, és ennek nyilvántartása végett mindenkit letörölhetetlen tintával jelölnek meg, aki már váltott. A fehérítés gyanánt pedig minden nagyobb tranzakcióról értesítik a hatóságokat. Eközben bevezetnek két új címletet, a jobb biztonsági elemekkel ellátott ötszáz, illetve kétezer rúpiást.
Azonban van néhány probléma, amivel látszólag nem számoltak a hatóságok.
De mégis miért volt szükség egy ilyen elképesztően drasztikus lépésre, már ha feltételezzük, hogy az indiai kormány nem őrült meg teljesen? Hát röviden azért, mert adózási-pénzügyi szempontból Indiában gyakorlatilag olyan állapotok uralkodnak, amihez képest a magyarországi 90-es évek a tisztességes, rendezett és jól szabályozott kapitalizmus mintapéldájának tűnhetnének. Talán a legjobban az szemlélteti a helyzetet, hogy
a teljes állami szja-bevétel pedig a GDP alig 2,4 százalékát teszi ki.
Indiában már kétszer is volt demonetizálás, először 1946-ban (másfél évvel a függetlenség előtt), másodszor 1978-ban. Utóbbi egyébként a mostanihoz hasonló okok, azaz a fekete pénz és a hamisítás elharapódzása miatt.
De szintén a feketegazdaság elleni harc jegyében vonták be az 500 euróst, bár annak nem voltak különösebb gazdasági hatásai, káoszt meg főleg nem kavart.
De az összes állami adóbevétel sem éri el a bruttó össztermék 15 százalékát, ami rendkívül alacsonynak számít: Európában jellemzően 40 százalék fölött van az állami újraelosztás mértéke, Magyarországon pedig meghaladja az 50 százalékot. Ez természetesen azt jelenti, hogy az indiai állam jóval kevesebb mindenre képes költeni emiatt. (Persze a képet árnyalja, hogy India szövetségi állam, és rengeteg közfeladatot az államon belüli államok látnak el, amelyek természetesen további adókat is szednek ehhez.)
Ez részben annak köszönhető, hogy az indiai közigazgatás gyenge, de ennél is nagyobb szerepe van az adóparadicsomi állapotok létrejöttében a feketegazdaság elburjánzásának. Ennek mértékét jól jelzi, hogy tíz indiaiból kilenc az informális szektorban dolgozik. (Az alacsony szja-bevételek harmadik oka, hogy az ország nagyon szegény: a legális gazdaságban dolgozó alkalmazottak nagy része kevesebbet keres a legalsó adókulcs jövedelemhatáránál.)
Egyes vélemények szerint a pénzbevonás valójában az adatgyűjtésről szól: a hatóságok a beváltásokon keresztül egy csomó információt szereznek az állampolgárok anyagi helyzetéről, és elvben így könnyebben tudnak majd utánamenni az adózatlan vagyonnak.
Ez pedig nemcsak a pénzbeszedés miatt fontos, hanem komoly gazdaságszerkezeti jelentősége is van. Jelenleg ugyanis jellemzően azok a szektorok adóznak Indiában, amelyek hatékonyan és jól működnek: a külföldre termelő informatika, az ott működő multik, a szolgáltatószektor felsőbb szegmensei stb.
Ők nem tudnak elbújni a törvények és a hatóságok elől, viszont máshonnan a kormány nem nagyon tud pénzt beszedni. Ezért pedig kénytelen a kelleténél keményebben adóztatni azokat a magas hozzáadott értékű szektorokat, amelyek további fejlődése jelentené India jövőjét. Azonban a túladóztatás pont hogy csökkenti a fejlődési lehetőségeket és a versenyképességet, így pedig az egész ország jövőbeli kilátásait is.
Cserébe az elmaradottabb, illetve a hivatalos gazdaságon kívül elhelyezkedő tevékenységekig nem ér el se az adóhatóság, se az állami szabályozó keze. Pedig ezeken a helyeken nem termel túl sok értéket a tőke, ezért több értelme lenne azt átcsoportosítani a termelékenységet javító területekre, például az oktatásra.
Röviden tehát arról van szó, hogy a jelen helyzetben
Ezért a kormány kénytelen azoktól a kevesektől pénzt beszedni, akiket elér, ami viszont nagyon nem hatékony módja egy adórendszer működtetésének. Ráadásul ezenfelül a rossz adómorál egy csomó közvetlen adót és szabályozást tesz szükségessé az állami feladatok finanszírozása érdekében.
A Magyar Nemzeti Bank adatai alapján Magyarországon érték szerint a legtöbb készpénz húszezresben van: 2474 milliárd forint, a teljes készpénzvagyon 56,8 százaléka tanyázik a boltosok számára jellemzően leküzdhetetlen felváltási kihívást jelentő címletben.
A második helyen a tízezres van (1610 milliárd forint, 37 százalék), a többi címletből viszont már sokkal kevesebb forog: az ötezresekben alig 137,5 milliárd, az ezresekben csak 65 milliárd tanyázik a zsebekben és tárcákban és fiókokban és táskákban és kasszákban és széfekben és ATM-ekben országszerte. Az ötszázasok által kitett 19,6 milliárd pedig még a fém kétszázasok összértékénél is alacsonyabb (utóbbi 24,8 milliárd).
Ettől függetlenül van pozitív hozadéka is a lépésnek. Mumbaiban például egyes helyeken 60 százalékos diszkonttal, azaz négyszáz rúpiáért veszik az ezreseket, ami azt jelzi, hogy végső soron mégiscsak sikerült megadóztatni a feketegazdaságot, még ha végül nem is úgy, ahogy azt elképzelték. (A diszkontért való váltás egyébként illegális.)
Másfelől a pénztelenség a remények szerint sok embert átterelhet a poszt-készpénzes fizetési módokra, azaz a mobilfizetésre, bankkártyára, online pénztárcákra és más megoldásokra, amelyek nemcsak egy fokkal modernebbek, de talán egyszerűbben is ellenőrizhetők.
Harmadrészt valóban javulhat az adózási morál, hiszen ha a feketegazdaságra nem is sikerült komolyabb csapást mérni, legalább jó pár kis halra eléggé ráijesztett a kormány. Egyes becslések például arról szólnak, hogy akár 45 milliárd dollár folyhat be gyorsan az államkasszába. Erre pedig elég nagy szükség lenne az oktatás, az egészségügy, az infrastruktúra, a lakhatás és kismillió egyéb dolog fejlesztése végett a világ lassan legnépesebb, de még mindig egyik legszegényebb országában.
Ahogy a bankszektor is jól járhat a dologgal. Ez persze elsőre nem valami jó populista szlogen, viszont Indiában tényleg szüksége lenne a rengeteg rossz hitellel és ebből fakadóan likviditási gondokkal küzdő pénzügyi szektornak egy kis friss pénzre. De a különböző innovatív fizetési módokat fejlesztő startupok is profitálhatnak a pénztelenségből.
Azonban közgazdászok szerint rövid távon hatalmas gazdasági károkat okozhat a demonetizálás. De igazából még közgazdasági diploma se kell ahhoz, hogy belássuk: ha valahol ötmillió teherautó-sofőr csak úgy fogja magát, és a kocsit hátrahagyva hazamegy a melóból, ott valami nagyon nincs rendben.
A döntés első hatása gyakorlatilag az volt, hogy egy csomó készpénz eltűnt a gazdaságból, ami miatt hirtelen megtört a piaci körforgás. Az emberek nem vásároltak, a boltok nem tudtak árut beszerezni, a szállítók nem szállítottak, a napszámosok nem dolgoztak. Ez erősen meg fog látszani a gazdasági adatokban, még ha a kezdeti sokk után hosszabb távon meg is szűnik majd a pénzhiány.
Másrészt kérdéses, hogy a drasztikus húzás eléri-e majd végső célját.
Viszont az informális szektorban dolgozó, de nem szándékosan adócsaló átlagember számára simán lehet, hogy pont az ellenkezője lesz a lépés tanulsága, mint ami a cél volt: mégpedig az, hogy ha az állam csak így önkényesen, az egyik napról a másikra elveheti az ember pénzért, akkor érdemes azt a pénzt még jobban eldugni az orra elől.
(Borítókép: 500 és 1000 rúpiás bankjegyeiket beváltani készülők állnak sorba Amritsar egyik bankjában 2016. november 10-én. Fotó: AFP / Narinder Nanu)