Megjött a tél, újra előkerült az utcai hajléktalanság kérdése. A politikusok vissza-visszatérő mantrája, hogy az ellátórendszer gondjai lényegében megoldottak, aki ennek ellenére sem akar bevonulni, az ellen joggal lehet rendészeti eszközökkel fellépni. A tényleges számok ehhez képest merőben mást mutatnak, 30 ezer hajléktalanra jut nagyjából 10 ezer férőhely, ráadásul a hajléktalanságra fordított erőforrásoknál hatványozottan jelentkezik a budapesti vízfej problémája, holott több vidéki városban rosszabb a helyzet. A legnagyobb baj, hogy nincs út a hajléktalan-létből a bérlő-létbe, és ezt a lépcsőt egyelőre szinte kizárólag kicsi civil szervezetek próbálják megteremteni, míg a hasonló állami program drága és csak keveseknek szól, az uniós pályázatokból pedig pont a legalkalmasabb jelölteket zárnák ki.
Ahogy megjönnek az első hajnali fagyok, úgy jön el minden évben menetrendszerűen a hajléktalansággal foglalkozó nyilatkozatháború ideje: a kormányoldali politikusok megtartják szokásos sajtótájékoztatóikat arról, mennyi mindent tettek az ügy érdekében, az ellenzék és a civilek pedig felhívják a figyelmeket a hiányosságokra.
Idén az utcán alvó emberek kérdése még a főáramú kormányközeli médium, a Vajna-féle TV2 ingerküszöbét is átütötte, ahol hó elején egy empatikusnak nem nevezhető riportban dolgozták fel a józsefvárosi hajléktalanok kérdését. De bármilyen ízléstelen is volt maga a műsor, az általa felvetett probléma valós:
A közterület életvitelszerű használatát tiltó passzust először a szabálysértési törvénybe foglalták, de később azt az Alkotmánybíróság elkaszálta, ezért átírták magába az alaptörvénybe. Ezután röviddel megjelentek a különböző erről szóló helyi rendeletek.
A társadalom elég megosztott annak kérdésében, helyes-e ez a megközelítés, a Policy Agenda 2013-as mérésekor a budapestiek nagyjából fele-fele arányban támogatták és ellenezték az önkormányzatok hajléktalanokkal kapcsolatos tiltóintézkedéseit. A hatóságok változó intenzitással tartatják be a szabályt, a Város Mindenkié adatigényléseiből tudjuk, hogy az önkormányzati választások környékén például megugrik a büntetési statisztika, de jellemzően havi néhány esetnél megáll. 2015-ben és 2016 első felében egyetlen előállítás sem történt az adatbázis szerint.
Ennek alapján úgy tűnik, a rendőrség nem igazán lelkesedik a hajléktalanok vegzálásáért, és a kerületi vezetések is főleg választási időszakban tartják fontosnak a rendtartásnak ezt a formáját. A külön erre a célra létrehozott, szinte teljesen kihasználatlan Szabálysértési Pont irodájának fenntartása egyébként évi mintegy 20 millió forintba kerül - a folytatásból kiderül, hogy ezt az összeget értelmesebben is el lehetne költeni lakhatási fronton.
E tekintetben nem igazán hoztak változást az elmúlt évek, pedig a Fidesz kormányra kerülése után röviddel gyakorlatilag hadat üzent a hajléktalanság ezen formájának az “életvitelszerű tartózkodás közterületen” betiltásával.
A főváros és a kormány hajléktalanügyben a kezdetektől külön univerzumot alkot a civil szervezetekkel és jogvédőkkel, valamint a szociális szakma nagy részével. Utóbbi csoportok alapvetően hibásnak tartják a kérdés rendészeti megközelítését, a hajléktalan élethelyzet kriminalizációját, és úgy látják, a kormány előbbre rangsorolja, hogy az átlagpolgár lehetőleg ne találkozzon a problémával, mint hogy humánusan kezelje a helyzetet. Szintén folyamatos kritika tárgya a lakástámogatások célzása, a hajléktalanellátás rendszere, és az abból kivezető utak hiánya.
A döntéshozók viszont állítják, minden egyre jobban alakul, a rendészeti megoldásokon túl az ellátórendszerre is jut bőven a költségvetésből, egyre több a férőhely a szállókon, a probléma gyökerét jelentő lakhatási válságot pedig sikerült kezelni többek közt a devizahiteles-mentőcsomaggal, a nemzeti eszközkezelővel vagy éppen az ócsai szociális lakóparkkal.
November elején heti sajtótájékoztatóján Tarlós István immár sokadjára kijelentette:
Senkinek sem kell a fővárosban azért közterületen maradnia, mert nincs szabad férőhely a hajléktalanszállókon.
A főpolgármester ezen kívül sztereotípiának minősítette azt a hozzáállást, hogy az otthontalanok azért nem akarnak szállóra menni, mert őket ott atrocitás érné. Szerinte a Budapesten elérhető mintegy 7,5 ezer férőhelyet biztosító szállások 99 százaléka biztonságos, normális és tiszta, akár egy munkásszálló vagy egy kollégium, épp ezért nem indokolható, hogy bárki is aluljárókban húzza meg magát.
Tarlós azt is mondta, "rendészeti feladatok is szükségesek ahhoz, hogy a budapesti közterületek funkcionális használhatósága ne kerüljön veszélybe", ide sorolta a "27 kiemelt aluljárót" is. Rákérdeztünk a fővárosnál, hogy ezek közé melyek tartoznak, illetve, hogy valóban tervezik-e ezek éjszakai lezárását, de a kérdéseinkre nem kaptunk választ.
A hideg beálltával az Emberi Erőforrások Minisztériuma szintén tartott egy sajtótájékoztatót a témában. Czibere Károly szociális ügyekért felelős államtitkár a hajléktalanellátásban dolgozók béremelését hangsúlyozta, illetve elmondta, hogy a téli krízisidőszak megnövekedett feladatainak ellátására plusz 372 millió forintra pályázhattak a szervezetek. A hajléktalanság ügye nem sokkal később az Országgyűlésben is előkerült, Rétvári Bence, az EMMI államtitkára elmondta, hogy az éves költségvetésből mintegy 9 milliárd forint jut a hajléktalanellátásra (ehhez jön még plusz 430 millió a főváros részéről), aminek nagy része az országosan 9500 szálláshely fenntartására megy el. Krízisidőszakban megnyitnak további 1500 férőhelyet, és így már senkit nem kell helyhiány miatt visszafordítani a kapuból, mondta Rétvári.
Valamiért mégis sokan rendezkednek be közterületen ahelyett, hogy bevonulnának az ellátórendszerbe, ami azért felveti a gyanút, hogy nem olyan rózsás a helyzet, mint ahogy a politikusok lefestik.
Az otthontalanok számáról érthető okokból nem lehet pontos adatot, annyi azonban teljes bizonyossággal állítható, hogy
A különféle intézmények statisztikáiból ugyan sok minden látszik, de ezekből sem annyira a tényleges hajléktalanság mértékére, mint inkább a lakhatási válság nagyságára következtethetünk. A Város Mindenkié nevű civil szervezet közérdekű adatigényléssel kikérte 2015-re vonatkozóan a KENYSZI/TEVADMIN rendszer számait, amiből kiderül, hány különböző TAJ-számú embert regisztráltak az év folyamán valamely szolgáltatásban.
Az egyes intézménytípusokban regisztráltak között persze vannak átfedések, hiszen előfordul, hogy valaki például az éjszakát éjjeli menedékhelyen, a nappalt pedig egy nappali melegedőben tölti, illetve hogy az év során több különböző fajta intézményben vesz igénybe szolgáltatást. Arról viszont nincs adatunk, hány embernek segítettek 2015-ben utcai szociális munkások, mivel ezzel kapcsolatban csak az alkalmak számát jegyzi a rendszer, ez a tavalyi évben 10826 volt. Ahogy arról sincs, hányan vannak, akik semmilyen szolgáltatást nem használtak ki és utcai ellátásban sem részesültek. A rendelkezésre álló számok és tapasztalatok alapján mindenesetre a szakértők
És azok száma, akik egy tetszőleges évben megtapasztalnak valamilyen lakással kapcsolatos deprivációt, ennél is magasabb, pláne ha hozzávesszük a családok átmeneti otthonaiban elszállásolt embereket. Őket a hivatalos statisztika nem a hajléktalanügyhöz, hanem a gyermekvédelemhez sorolja, holott valójában az a probléma, hogy nincs hol lakniuk.
Mint a fenti ábrán is látszik, 2015-ben közel 9 ezer különböző ember lakott ilyen intézményekben, köztük sok gyerek. A Medián és a Menhely Alapítvány 2013-as felméréséből az is kiderül, hogy a felnőtt korú lakosság 7 százalékának van olyan ismerőse, rokona vagy családtagja, aki hajléktalan.
Ebben a helyzetben hatalmas túlzás azt állítani, hogy az 8-9 milliárd forintból fenntartott ellátórendszer kapacitása kielégítő a krízisidőszakban maximálisan 11 ezer férőhellyel, amelyek ráadásul országosan rendkívül egyenlőtlenül oszlanak el, nagy részük a fővárosban található, miközben a hajléktalanság kétharmada vidéki városokban koncentrálódik.
Az otthontalanokon belül kisebb csoportot képeznek a ténylegesen közterületen élők. A Tények által pellengérre állított, télen az aluljárókban, kapualjakban meghúzódó hajléktalanok több ezren vannak csak fővárosban. A BMSZKI Február Harmadika Munkacsoport idei országos felmérésén a válaszadók több mint 33 százaléka aludt az utcán vagy parkokban, ezt az arányt a 30 ezres összlétszámra vonatkoztatva kiderül, hogy mintegy
az ellátórendszer szolgáltatásait egyáltalán nem vagy csak esetileg, utcai szociális munka keretében veszik igénybe. A felmérésből az is látszik, hogy vidéken évek óta folyamatosan növekszik, Budapesten pedig enyhe növekedéssel hullámzik a fedél nélküliek száma.
A Február Harmadika Munkacsoportnak kicsit több mint 10 ezren válaszoltak idén, az adatfelvétel ugyanakkor nem létszámfelmérés: az itteni eredmények inkább trendeket képesek jelezni, a hajléktalanok számára nézve ebből annyi következtetés vonható le, hogy a felvétel időpontjában - február 3-án - alsó hangon mennyien voltak fedél nélkül az országban.
2017 január 1-jétől hatályosak a szociális törvény legújabb módosításai, néhány a hajléktalanságot érintő passzus is változik: konkretizálták a települési önkormányzatok feladatát életet, testi épséget veszélyeztető helyzetekben, módosították az átmeneti szállására vonatkozó szabályokat, valamint megszüntették az átmeneti ellátási formákat az éjjeli menedékhely és a hajléktalanszemélyek átmeneti szállása kivételével 2023-tól.
A hajléktalanellátásban dolgozók és a területen működő civilek nem kifejezetten elégedettek a változásokkal, ugyanis az EMMI és a szociális munkások bevonásával ezt megelőzően készült hajléktalanügyi koncepcióból alig került be valami, a bekerült néhány dolog is meglehetősen megosztó.
A veszélyeztetettség meghatározása például a gyakorlatban többek között az jelenti, hogy -10 fok alatt akarata ellenére is el lehet vinni a hajléktalanokat közterületről. Hogy erre mi szükség van, az kérdéses, ugyanis a mentők számára a jelenlegi szabályozás is lehetővé teszi, hogy életveszély esetén elvigyenek valakit, mostantól viszont ezt már a rendőrök vagy közteresek is megtehetik.
Pontosan ebből adódóan több nagyvárosban a budapesti átlagnál sokkal rosszabb a helyzet a ténylegesen fedél nélküliek arányát tekintve.
Dunaújvárosban, Kecskeméten, Debrecenben, Kaposváron, Veszprémben, Várpalotán, Miskolcon, Székesfehérváron, Tatabányán, Szegeden, Pécsen is az otthontalanok a budapestinél nagyobb része él intézményeken kívül, az utcán. Különösen súlyos a helyzet Szegeden és Pécsen, ahol több hajléktalan él közterületen (a megkérdezettek 53 illetve 66 százaléka), mint ahányan az ellátórendszerben helyet kapnak.
A túlterheltség ugyanakkor a hidegebb hónapokban a több intézménnyel rendelkező fővárosban is megmutatkozik. A legkevesebb beengedési feltétellel hozzáférhető Dankó utcai “fűtött utcán” például gyakran az elméleti befogadóképesség többszöröse tartózkodik egyszerre, beszámolók szerint gyakran nemhogy lefeküdni, de leülni sem lehet a tömegtől, ami persze még mindig jobb, mint a fagyhalál.
Az persze nem vitatható, hogy a hazai hajléktalanellátás még ebben a formában is fontos életmentő funkciót tölt be, ezt az Index kérdésére a Habitat for Humanity magyarországi szervezeténél dolgozó Szabó Andrea is hangsúlyozta.
A tűzoltás azonban csupán egy azok közül a célok közül, amelyeket egy jól működő rendszernek teljesítenie kéne: a másik két fontos pillér a hajléktalan élethelyzet megelőzése és az onnan való kilábalás lehetővé tétele, amelyek viszont fájóan hiányoznak Magyarországon. Igaz, ezeket már nem is feltétlen kellene a hajléktalan-ellátórendszer részeként definiálni, ezen a ponton ugyanis elérkeztünk a szociálpolitika és a lakáspolitika határterületére.
Bár lakáspolitikára jelentős, sőt az utóbbi két évben kiugróan nagy összeg jut, ennek elosztása rendkívül torz. Míg a rendszer hatalmas összeggel támogatja a jobb anyagi helyzetben lévőket, a szociális célú lakhatási támogatások ennek csak töredékét teszik ki. A lakhatási célú kiadások megoszlása a 2017-es költségvetésben például így néz ki:
Mindeközben tagadhatatlan, hogy a Rétvári Bence által felemlegetett lépések egy része valóban segített megoldani rengeteg ember lakhatásának közvetlen fenyegetettségét, vagyis a hajléktalanság megelőzésében van némi fejlődés.
A bajba jutott devizahiteleseknek az elmúlt években egymás után dobták az újabb és újabb mentőöveket (végtörlesztés, forintosítás, Nemzeti Eszközkezelő, magáncsőd), aminek eredményeképpen tízezrek maradhatnak a lakásaikban, de sajnos ezen a területen is jelentkezik a fenti probléma: egyik intézkedést sem a legrosszabb helyzetben levőkre célozták, ezért még mindig tízezrek vannak a szakadék szélén - egy részüknek segítene, ha a Bankszövetség ajánlását követve megtoldanák az eszközkezelő költségvetését és még 15 ezer lakást megvásárolnának a jövő év végéig.
Szerényebbek az eredmények a másik fontos láb, a hajléktalanságból való kilábalás terén, ahol a legtöbbet ma az államtól függetlenül működő civil szervezetek tudják felmutatni. Ideális esetben a hajléktalanellátó-rendszer arra szolgálna, hogy ideiglenes menedéket adjon a bajba jutottaknak, és közben fokozatosan hozzásegítse őket az önálló boldoguláshoz, a saját lakhatáshoz.
A valóságnak sajnos ehhez semmi köze, a hajléktalanok többsége ahelyett, hogy egyről a kettőre jutna, a különféle típusú és fenntartású intézmények között kering, miközben egy lépéssel sem kerül közelebb a saját lábra álláshoz - tudtuk meg a Város Mindenkié személyes tapasztalattal is rendelkező hajléktalan aktivistáitól, Németh Évától és Sándor Ferenctől egy háttérbeszélgetésen. És ebben a kiúttalanságban semmi meglepő nincs, amíg hiányzik az utolsó lépcsőfok, amire fel lehetne állni: például olcsón hozzáférhető szociális bérlakás és a hajléktalanokat ezekhez hozzásegítő program.
Pedig az a pénz, amit rászán az állam (egy átmeneti szállón lakó ember után adott intézményi normatíva havi 50-60 ezer forintra jön ki) másként elköltve akár elég lehetne ehhez is.
A vérszegény magyar szociális bérlakásrendszerről már többször írtunk, a fő problémák ezen a téren a következők:
Amíg ennek rendszerszintű kezelésére nem találnak ki valamit, addig hiába a hajléktalanellátásban alkalmazott kényszerű lépcsőzetes szemlélet, elenyésző lesz azok száma, akik valóban kiutat találnak. A többségnek pedig marad a három legnagyobb szervezet (Menhely Alapítvány, Máltaiak, BMSZKI) intézményei közti vándorlás, vagy az aluljáró.
A hajléktalanság problémájának létezik egy alternatív megközelítése is, amelyet a világ néhány helyén (például az amerikai Utah államban) már a központi szervek is próbálgatnak, itthon viszont egyelőre csak civil kezdeményezések alkalmazzák. Ez az ellátórendszerekben megszokott, itthon amúgy is gyatrán teljesítő lépcsőzetesség helyett azt mondja, mielőtt bármi mással próbálkoznánk,
Az “elsőként lakhatást” (az angol housing first kifejezésből) szemlélet képviselői szerint a hajléktalanság állapota még az ellátórendszerbe bevont emberek esetén is olyan súlyos hátrányokkal jár az élet alapvető területein, hogy irreális normális munkát vagy a rendezett családi, baráti kapcsolatokat elvárni az így élőktől.
Ezért első lépésként az embereket élhető és fenntartható lakhatáshoz kell segíteni, innen aztán tovább tudnak lépni. Klasszikus elsőként lakhatást projektekkel Magyarországon egyelőre a Habitat for Humanity nemzetközi szervezet hazai szárnya, és az Utcáról Lakásba Egyesület foglalkozik.
AZ ULE-nél két főállásű szociális munkás és két koordinátor van, emellett két projektkoordinátor és évente kb. 80 önkéntes is dolgozik nekik. Utóbbiak közül 10 rendszeresen segít, és vannak köztük olyanok is, akik a program korábbi hajléktalan kedvezményezettjei közül kerültek ki.
Az ULE elsősorban kisadományozók támogatásaiból, kisebb hazai pályázatokból működik, illetve bekerültek az uniós finanszírozású HomeLab projektbe, tavaly a Tesz Magyarországért Alapítvánnyal közösen létrehoztak egy lakásügynökséget is. Az egyesület együttműködik az erre nyitott önkormányzatokkal, az elmúlt két évben Kőbányán és Kispesten több mint tíz család jutott önkormányzati bérlakáshoz, a lakásügynökségen keresztül pedig további három család költözhetett piaci bérleménybe. Ez összesen több mint harminc ember, de sok olyan ügyfél is volt, akiknek a meglévő lakásuk felújításában segítettek.
Az egyesület eddigi bérlői közül egy családot veszített el, ők önként hagyták el azt az önkormányzati bérlakást, ahol tartozást kezdtek felhalmozni. Más bérlőknél is volt kisebb elmaradás már, de ezeket mindig sikerült a társasházon belüli adósságrendezés keretében megoldani, jelenleg nem tartozik senki.
A lakások fenntartása sokaknál jelent komoly erőfeszítést, de a többség számára rendkívül fontos, és erején felül is teljesít - többek közt pont azért, mert nagyon is jól látják, hogy ma igencsak kevés a kivezető út a hajléktalanságból, és aligha kapnának második esélyt valaha
- mondja Kovács Vera, az ULE egyik koordinátora.
A Habitat hasonló mintaprogramja 2015 elején indult, ők ezzel az évvel együtt összesen 16 hajléktalan embert segítenek kedvező árú lakáshoz jutni kerületi önkormányzatokkal együttműködésben. A program jellegéből adódóan aránylag sokáig, kb. fél évig tart, amíg egy új ügyfél beköltözhet a bérleményébe, aminek felújításában többnyire személyesen is részt vesz. Már a munkálatok alatt belép a folyamatba egy szociális munkás, aki lakásba költözést követően pedig még legalább egy évig tartja a bérlőkkel a kapcsolatot, igény esetén segít.
Az elsőként lakhatást módszertannal dolgozó szervezetek az állami rendszerből szinte teljesen hiányzó szegmenst töltenek be, ezért a hivatalos intézmények is örülnek a létüknek, Kovács Vera szerint jó partnerségeik vannak a nyitott önkormányzatokkal és az ellátórendszer többi részével.
"Mi ebben az űrben mozgunk, és a hajléktalan-létből a bérlő-létbe, a társadalomba vezetjük vissza az embereket, akikkel dolgozunk. A mai központi ellátórendszerrel mi nem versenyzünk sehol: van egy hatalmas légüres tér, ahová egy ember bezuhan, amikor a hajléktalanellátásból lakásba költözik, mert a családsegítők nem igazán tudnak belépni ezekbe a helyzetekbe, kevés a mozgásterük" - mondja.
Hogy állami-önkormányzati részről nem létezik önálló kezdeményezés a hajléktalan emberek bérlakáshoz juttatásához, az azért nem teljesen igaz: a józsefvárosi önkormányzat az EMMI 150 millió forintos támogatásával 2011 óta fenntart egy LÉLEK-Program névre keresztelt mintaprojektet, amely szintén ezt a célt tűzte ki, de nem elsőként lakhatást szemlélettel dolgoznak. A programban az elmúlt 4 évben 76 fő vehetett részt, decemberig összesen 12 lakásba költözhett be 15 fő. A program, melynek elemeit sikerrel adaptálta a IX. és a X. kerület is, a VIII. kerületnek évi közel 70 milió forintjába kerül.
A programban való részvétel feltétele, hogy a résztvevő hajléktalanságát megelőzően legalább 5 évig nyolcadik/tizedik/kilencedik kerületi lakos legyen. Aki ennek megfelel, annak is többszöri elbeszélgetésen kell részt vennie a kiválasztáshoz, előnyt élveznek azok, akiknek már ekkor van munkája. Akinek a jelentkezését elfogadják, első körben egy LÉLEK-Házba költözhet, ami a Józsefvárosban egy tucatnyi férőhelyes, az átlag szállónál jobb ellátást biztosító, ugyanakkor szigorú házirenddel rendelkező szállás.
A LÉLEK-Házban "elsősorban a közösségi együttélés szabályainak betartására, az ehhez szükséges készségek fejlesztésére, valamint az önálló életvitelre való felkészítésre" fókuszálnak, aki itt lehúz legalább egy évet, az továbbléphet a következő lépcsőt jelentő önkormányzati bérleményhez. A program honlapja szerint "a lakhatási program foglalkoztatásra épül", vagyis a lakás szolgálati jellegű. A munka az önkormányzat tájékoztatása szerint lehet akármilyen bejelentett állás a piacról, aki ilyet nem tud felmutatni, azt a városüzemeletetésben alkalmazzák minimálbérért. A beköltözéskor a lakók "előtakarékossági megállapodást" kötnek az önkormányzattal. A beköltözés követő egy évben - a határozott idejű szerződés lejártáig - szociális munkások utánkövetik az ügyfelet.
Az Európai Unió szociálpolitikai irányelvei újabban az elsőként lakhatást szemlélet irányába mutatnak, lehet is lehívni uniós forrást ilyen programokra. Pozitív fejlemény, hogy a közelmúltban a magyar kormány is meghirdetett a VEKOP keretében egy 300 millió forintos keretösszegű elsőként lakhatást-pályázatot, amelyen 30-100 millió vissza nem térítendő támogatásra lehet pályázni hajléktalanellátó szervezeteknek.
A kezdeményezés előremutató, csupán egy probléma van vele: a jelenlegi verzióban az indulási feltételek közt szerepel, hogy a pályázó szervezeteknek az 1993-as szociális törvény szerinti szolgáltatói nyilvántartásba vett intézményfenntartóknak kell lenniük. Ez egészen furcsa követelmény egy elsőként lakhatást-programnál, tekintve hogy az egész koncepció az intézményrendszer alternatíváját jelenti. Ha a feltételek nem változnak, akkor kizárják az indulásból a legnagyobb tapasztalattal rendelkező magyar szervezeteket, vagy abba az irányba terelik őket, hogy konzorciumi partnerként induljanak nagyobb intézményekkel, kiadva a kezükből az irányítást.
A pályázatot még nem írták ki, egyelőre véleményezési szakaszban van, az érintettek hozzászólásait december 5-ig várják a megadott email-címen.
A LÉLEK-program és az elsőként lakhatást között több szembetűnő különbség is akad, ami nem a véletlen műve: az állami-önkormányzati modell eszmei-szociálpolitikai gyökerei máshova nyúlnak vissza, mint az elsőként lakhatást-módszertané.
A LÉLEK-program nem meglepő módon nagy vonalakban inkább a konzervatív szemlélethez közel álló szegénygondozási modell felől indul. Ez nagyobb jelentőséget tulajdonít az egyéni felelősségnek a kialakult élethelyzetben, ugyanakkor a hajléktalanságból kimászás folyamatát szigorúan akarja kontrollálni. Kissé leegyszerűsítve ebben a megközelítésben vannak az "érdemes szegények", akikkel bár elbánt az élet, megtartották a méltóságukat, nem drogosok vagy piások, nem a káros szenvedélyeik viszik el a pénzüket, vagy ha mégis, akkor megvan bennük az elhatározás ennek feladására, és ezért készek teljes mértékben alárendelni magukat a gondoskodó állami szerveknek.
Aki a rendszerbe bekerül, az a házirend betartása mellett számíthat rá, hogy idővel révbe (vagyis bérlakásba) ér, más kérdés, hogy a folyamat körülményessége és a feltételrendszer szigorúsága miatt valójában csak a hajléktalanok szerencsésebbjeinek van esélye a részvételre. A hatékonysági mutatók ilyen körülmények között jók maradnak, az VIII. kerületi önkormányzat kérdésünkre közölte, hogy a program indulása óta még nem volt olyan, aki kiesett volna a rendszerből, azt azonban semmilyen statisztika nem mutatja, mennyien nem férnek be a programba különböző okok miatt.
Az elsőként lakhatást módszertan ezzel szemben más emberképből és szociálpolitikai irányból közelíti a problémát. A mögöttes feltételezés itt az, hogy a legtöbb esetben a kialakult élethelyzetben markánsabb szerepe van az olyan rendszerszintű tényezőknek, mint a fentebb részletezett lakhatási válság, és kevésbé az egyének felelőtlensége vezet a tömeges hajléktanasághoz.
Ugyanígy az elmélet része az is, hogy a sok hajléktalanra jellemző függőségek, mentális problémák nagyrészt az alaphelyzetből adódnak, vagyis abból, hogy ezeknek az embereknek nincs kielégítő lakhatásuk. Ezért ha fedél van valakinek a feje felett, akkor a többi kérdést is könnyebb lesz orvosolni, ezért nem szükséges eleve nehezen megugorható belépési küszöböt támasztani a programoknak.
A kétféle megközelítés eredményeinek összehasonlítása az eltelt rövid idő miatt egyelőre nem túl sokatmondó, bár egyelőre számok szintjén a civilek felé billen a mérleg. Az ULE és a Habitat az idei év végéig összesen több mint 45 embert segített bérlakáshoz az együttműködő önkormányzatok segítségével (és akkor a felújított lakásokat vagy a más módon támogatott embereket nem számoljuk), és tavaly kevesebb mint 4,5 millió forintot költöttek el. Ezzel párhuzamosan a Józsefvárosban a lassú kifutás miatt eddig csak 15 ember ért el a bérlő-létig kétszer annyi idő alatt, míg a program az összes fázis fenntartásával évente 70 millió forintba kerül, és az induláskor a minisztérium is beszállt 150 millióval.
(Borítókép: Mező András hajléktalan magához öleli a Periféria Egyesület munkatársaitól kapott paplant Nyíregyházán a Vay Ádám körúton. A nagy hideg miatt a szokottnál is nagyobb figyelmet fordítanak a fedél nélküliek ellátására. Fotó: Balázs Attila/MTI)