Index Vakbarát Hírportál

Magyarország lett Kína kapuja, csak Kína nem tud róla

2017. február 8., szerda 13:12

A kormány elképesztő érzékkel lovagolta meg a világgazdaságban fújó keleti szeleket, aminek köszönhetően a legjobb időpontban, a Nyugat hanyatlásának hajnalán sikerült felkapaszkodnunk a robogó kínai gazdasági gyorsvonatra, a fedélzeten pedig befektetések és exportpiacok végeláthatatlan bősége várja, hogy felvirágoztassa Magyarországot. Vagy legalábbis ez lehet a benyomása annak, aki a magyar állam hivatalos kommunikációján keresztül próbálja átlátni a kínai–magyar gazdasági kapcsolatokat.

Ha nem is ilyen képzavaros formában, de a kínai nyitás mögött rejlő elképzelések elvi síkon helyesek. A világgazdaság súlypontja valóban keletre vándorol, ezért adja magát, hogy az üzleti lehetőségeket is egyre inkább arrafelé kell keresni. Keletre kacsingatni pedig már csak azért is fontos lenne, mert történelmileg úgy alakult, hogy a magyar gazdaság rendkívül erősen függ a bejövő közvetlen befektetésektől, azaz a külföldi cégek itteni gyárainak termelésétől, illetve az itt megtermelt áruk exportjától. Márpedig a tőke egyre inkább keleten koncentrálódik, ahogy a felvevőpiacok is arrafelé növekednek. Korábban hagyományosan nyugatról, leginkább Németországból jött ide a tőke, de a 2008-as válság erősen csökkentette a nyugati befektetési kedvet és képességet; a kilátásokat pedig tovább árnyalja az európai uniós piacok tartós stagnálása. Ezzel szemben Kínát felveti a pénz, olyannyira, hogy már szinte azt sem tudják, hova fektessék. Tehát a jelenlegi világgazdasági klímában első ránézésre kifejezetten bölcs dolog ráfeküdni a kínai kapcsolatok építésére. Retorikai szinten pedig már évek óta azt bizonygatja a magyar kormány, hogy a kapcsolatok építéséért mindent meg is tesz. Orbán Viktor a minap egy konferencián kínai vendégei előtt egyesen arról beszélt, hogy a „magyar gazdasági modell” integráns része a keleti nyitás, amely legalább olyan fontos az ország számára, mint a „politikai stabilitás és a szigorú fiskális politika”. Magyarul: a hivatalos magyar gazdaságpolitikának a kínai kereskedelem és a kínai befektetések bevonzása az egyik legalapvetőbb stratégiai célja. A baj csupán az, hogy hiába a nagy szavak, az amúgy egyáltalán nem alaptalan elképzelés gyakorlati megvalósítása egészen csapnivalóra sikerült. A kormány által közvetített retorikai optimizmus mögé nézve ugyanis lesújtó kép tárul az ember elé: valójában nincs kidolgozott stratégia, csak homályos és gyakran téves elképzelések, de még ezek megvalósításáért sem teszünk semmit. Amit súlyosbít, hogy ha valóban a kínai pénztől várjuk a fejlődést, akkor fel kellene kötni a gatyát. Ugyanis nemcsak mi, hanem a térség nagyjából összes többi országa is azt hirdeti, hogy ő akar Kína első számú gazdasági partnere, hídfőállása, kapuja, kelet-európai központja, regionális elosztója lenni. Magyarország pedig hiába volt eddig kivételezett helyzetben, egyre inkább veszít pozíciójából velük szemben. Teszi ezt pont akkor, amikor végre beindult az igazi kínai pénzszórás Európában, és Kína egyre nagyobb étvággyal fektet be a környékünkön. Sőt, az utóbbi években mintha direkt próbálnánk elgáncsolni saját magunkat. A kínai kapcsolatok építéséért felelős gazdaságdiplomáciai kart leépítik. Az a kevés projekt, amely eljut a tárgyalási fázisba, a hazai érdekcsoportharcok és az államigazgatás általános bénultsága miatt bukik meg. Ráadásul eleve nem sok az értelmes terv, amiben az is szerepet játszik, hogy az unortodoxiát Kínának sem lehet gazdaságpolitikaként eladni. Az is akadályozza a tőkebeáramlást, hogy a magyarországi korrupció már az e téren azért elég edzett kínaiaknak is vállalhatatlan. De Kína amúgy sem fektetne be annyit, ami nemzetgazdasági szinten vízválasztó lehet. Ennek ellenére papíron egyelőre még rózsás a helyzet, és hazánk valóban kitüntetett helyzetben van a kínaiak szemében, bár ehhez a keleti nyitásnak vajmi kevés köze van. Magyarországra az utóbbi tíz évben tényleg kiemelkedően sok kínai tőke érkezett más térségbeli országokhoz képest, de a sikereket, amelyeket e téren valóban elértünk – kapaszkodjon meg –, jóval inkább köszönhetjük Medgyessy Péternek, mint Szijjártó Péternek. De mégis hogyan és miért jutottunk ide, mi folyik a háttérben, egyáltalán van-e értelme ennek az egész kínai nyitásnak? Az alábbiakban ennek próbálunk utánajárni statisztikai adatok, tudományos elemzések, illetve a magyar–kínai gazdasági kapcsolatokra és gazdaságdiplomáciára rálátó forrásaink segítségével. Vélhetően kevesen emlékeznek már itthon Ven Csia-pao, akkori kínai kormányfő 2011-es budapesti látogatására, pedig annak idején tényleg úgy tűnt, kiemelkedő jelentősége lehet a vizitnek. Peking egymilliárd eurós hitelkeretet, befektetéseket, fejlesztéseket, kereskedelemélénkítést ígért, amire a bukdácsoló magyar gazdaságnak és a Nemzetközi Valutaalappal hadakozó kormánynak nagy szüksége lett volna. Hogy minden simán menjen, a korábban még a tibetiek, a sajtószabadság és az emberi jogok kínai elnyomása miatt ágáló Fidesz kormánya meggátolta a tibetiek tüntetését is. Aztán teltek-múltak az évek, és nem történt semmi. Volt szó nagy államkötvény-vásárlásról, Malév-eladásról, ferihegyi gyorsvasútról, budapesti vasúti körgyűrűről, gyárakról és a kínai export jelentette elképesztő lehetőségekről, de ezekből máig semmi nem valósult meg. Bár Orbán és Szijjártó néhány havonta előhozakodnak a nyitással, körbeudvarolják a kínaiakat, és kötnek egy-két stratégiai megállapodást is velük, a gyakorlatban ennek csak mérsékelt hozadéka van. Jelentősebb, új kínai beruházó gyakorlatilag a kormányváltás óta nem érkezett Magyarországra. Az export bővül ugyan, de a forgalom több mint 90 százalékát multinacionális vállalatok bonyolítják, az exportbővülés háromnegyedét külföldi tulajdonú autó- és gyógyszergyárak adják. Matura Tamásnak, a Corvinus Egyetem oktatójának elemzése szerint a magyar cégek részesedése a kínai exportból teljesen elenyésző, 6 százalék körül volt 2013-ban, és nagyságrendi változás vélhetően azóta sem történt. Az persze nem baj, hogy az itthon termelő multiknak jól megy, sőt; azonban ennek semmi köze a keleti nyitáshoz. A kormány által annak idején hirdetett kínai paradicsom tehát nem jött el, és ha a jelenlegi folyamatok iránymutatóak, nem is fog. Ami annak a fényében különösen érdekes, hogy 2011-ben még a térségbe érkező kínai tőke 89 százaléka landolt Magyarországon, és egész Európát tekintve is harmadik helyen voltunk e téren. Kínát ráadásul pont az idő tájt fogta el egy irtózatos befektetési láz, amikor mi meghirdettük a keleti nyitást, és retorikai és csúcsdiplomáciai szinten a kormány tényleg mindent meg is tett, hogy jóban legyen Kínával. Olyannyira, hogy ennek érdekében még az Európai Unióban is kész kvázi nyíltan képviselni Peking érdekeit. Mindezt pedig leplezetlenül annak a reményében teszi, hogy ezzel kínai befektetésekhez juthatunk. A dolog szépséghibája csupán annyi, hogy a hatalmas kínai nyitás közepette mégsem jutott hozzánk túl sok a pénzből. A 2011-es 89 százalék után tavaly Kína közép-kelet-európai befektetéseinek már csak 6,4 százaléka érkezett Magyarországra. Abszolút értéken mintegy 25 milliárd forintról van szó, ami a magyar gazdaság egészét tekintve teljesen elhanyagolható érték. Márpedig kínai befektetéshez jutni nem lenne olyan nehéz manapság, hiszen a keleti pénz magától is ömlik Európába. A globális terjeszkedés már 2001 óta szerepel célként a pekingi gazdaságpolitikai programokban, az ötéves tervekben. A nagy működőtőke-kiáramlás mindazonáltal 2008, azaz a világgazdasági válság környékén indult be igazán, de akkor valóban elképesztő ütemben: azóta éves szinten nagyjából megötszöröződött az értéke. A kínai cégek a válság előtt világviszonylatban, éves szinten a külföldi befektetések 1 százalékáért feleltek, mára ez 11-re nőtt, és folyamatosan emelkedik. Kínának jelenleg 6,4 ezer milliárd dollár értékű külföldi vagyona van, ami a várakozások szerint 2020-ra megtriplázódhat. Ahogy pedig Kína a világ második legnagyobb gazdasága lett, a célok is megváltoztak. Eleinte a fejlődő országokban fektettek be, ahol a nyersanyag-kitermelésre fókuszáltak, miután Kínában elképesztő fejlesztések zajlottak, amelyekhez rengeteg fa, érc, olaj és más alapanyag kellett. Később ugyanezekben az országokban elkezdték letarolni az árupiacot is, sok helyen kínai kontroll alá került szinte a teljes kiskereskedelem és a könnyűipar. Emiatt pedig sokan már a harmadik világ kínai újragyarmatosításáról beszélnek. A kínaiak viszont már rég nem ebben látják a jövőt: világszinten versenyképes vállalatokat és márkákat akarnak létrehozni, ezt pedig a legegyszerűbben úgy tudják elérni, ha felvásárolják a konkurenciát, illetve akár ráfizetéssel is, de megjelennek a fejlettebb piacokon. E tekintetben a válság komoly stratégiai lehetőséget jelentett, és ezáltal minőségi változást hozott a kínai befektetésekben. Számos nyugati cég megroggyant pénzügyileg, a kínaiak pedig kapva kaptak az alkalmon: egyre nagyobb étvággyal kezdtek vállalatokat venni a fejlett világban, hogy ezeken keresztül technológiákat, globális márkákat, know-how-t és piacokat szerezzenek. Emellett a zöldmezős beruházások is beindultak, a kínaiak megpróbálják hazai piacaikon is felvenni a versenyt az európai és amerikai cégekkel. Ezt a stratégiát pedig nagyban megkönnyíti, hogy tele vannak pénzzel, és megengedhetik maguknak, hogy néha mellényúlnak. Az Európába érkező kínai működőtőke-befektetések exponenciálisan növekednek: míg 2008-ban nagyjából egymilliárd euró jött, addig 2015-ben már 20 milliárd. Sok más mellett a Pirelli, két francia hotellánc és spanyol bankok kerültek kínai kézbe, de több száz zöldmezős beruházást is hoztak. Mára olyan rettentő méreteket öltött a kínai tőke kiáramlása, hogy a kormány szerint is kezd túllépni az egészséges kereteken. Kína abból a szempontból külön érdekesnek tartja a kelet-közép-európai térséget, hogy 2008 után befektetési vákuum alakult ki nálunk. Régiónk hagyományosan erősen függ a német és osztrák befektetésektől, amelyek elapadtak, a kínai cégek pedig stratégiai lehetőséget láttak ebben, és megpróbálták kihasználni, hogy Berlin éppen magával és a görögökkel van elfoglalva. Emellett pedig az is fontos szempont, hogy mi már EU-s piac vagyunk, tehát az itt megtermelt termékeken nincsen külső vám. Viszont a munkaerő költségei relatíve alacsonyak, azaz olcsón tudunk termelni a világ legnagyobb piacára. Azonban az adatokból az is látszik, hogy ennek ellenére azért messze nem olyan kedvelt befektetési célterület Kelet-Közép-Európa, mint a nyugati, nagy, fejlett gazdaságok, ahol a kínaiak által áhított technológiák és piacok vannak, vagy mint Dél-Európa, ahol a válság után hatalmas kiárusítás indult. Azt nehéz megítélni, hogy jelenleg pontosan mennyi kínai tőke van Magyarországon, mivel a statisztikák elég eklektikus képet mutatnak. Mást mondanak a magyar számok, megint mást a kínai és az uniós statisztikák, de különböznek az OECD és az ENSZ arra vonatkozó adatai is, hogy eddig mennyi pénzt hoztak ide a kínaiak, és összesen mekkora Kína magyarországi befektetési állománya. A Külgazdasági és Külügyminisztérium (KKM) kérdésünkre a Magyar Nemzeti Bank (MNB) számait idézte, ezek szerint 2014-ben a Kínából származó közvetlen tőkebefektetések állománya 245 millió dollár volt. A kínai kereskedelmi minisztérium 556 millió dolláros befektetési állományt tart számon. De ez a statisztika nem veszik figyelembe a kínai cégek más országokban alapított leányvállalatainak tranzakcióit, márpedig Magyarországra többségében utóbbiak hoznak pénzt. Az MNB szerint közvetlenül kínai cégek nagyjából 200 millió dollárt fektettek be eddig összesen Magyarországon, de leányvállalataikkal együtt egymilliárd dollárnyi működőtőkéjük van itt. A KKM egy ismeretlen szakértői becslésre hivatkozva azt közölte, hogy a valós szám nagyságrendekkel nagyobb, 2,5 milliárd dollár körül lehet. Az általunk megkérdezett szakértőktől ennél is nagyobb, 3 milliárd körüli számokat is hallottunk, de ez is csak becslés. Az American Enterprise Institute nevű amerikai konzervatív agytröszt, amely egyébként veszélyesnek látja és láttatja a kínai tőke globális terjedését, 6 milliárd dollárról ír, de ez teljesen irreális összeg, és sok olyan tételt tartalmaz, ami nem befektetés, illetve még nem is valósult meg. A német Mercator Alapítvány és az amerikai Rhodium befektetési tanácsadó átfogó elemzése pedig 2 milliárd eurót említ. Valószínűleg ez utóbbi a leghitelesebb közelítés, miután emögött legalább világos (ha nem is betonbiztos) módszertan áll. A Mercator–Rhodium-féle elemzésből az is kiderül, hogy Magyarországon regionális szinten kifejezetten sok a kínai tőke: lepipáljuk az összes közép-kelet-európai országot, de még Spanyolországot és Svédországot is. Ez alapján valóban úgy tűnhet: savanyú fanyalgónak kellene lenni ahhoz, hogy a keleti nyitást ekézze az ember. Ezzel érvel Szijjártó Péter külügyminiszter is, amikor arról beszél, hogy „ha valaki megnézi a számokat higgadtan, nem valamifajta politikai mozgatórugóval, akkor azt látja, hogy a kínai nagyvállalatok befektetéseinek egyik legfőbb európai hídfőállása Magyarország”. A látszat azonban eléggé csalóka, hiszen nem mindegy, hogy pontosan hogyan és miből jött ki ez a magas szám. Esetünkben pedig azt látjuk, hogy – bármiféle politikai mozgatórugó nélkül – a dolgok mögé nézve jóval összetettebb a helyzet; ráadásul a szép számok nem a jelenlegi kormány tevékenységét dicsérik. A magyarországi befektetések túlnyomó része két céghez, a Wanhua vegyipari konszernhez és a Huawei IT- és telekommunikációs vállalathoz tartozik, ám az ő történetük jóval a kormányváltás előtt kezdődött. Ahogy két nagy kínai állami cég, a Bank of China és a ZTE is itt volt már, mire nagy csinnadrattával megindult a keleti nyitás. Több forrásunk is Medgyessy Péter akkori miniszterelnök 2003-as pekingi útjától számítja a valódi „kínai nyitást”. Bár ezt nem kísérte különösebb hírverés, a diplomáciai közeledés farvizén mégis több nagyobb kínai cég érkezett hozzánk, részben állami noszogatásra. Az igazi keleti nyitás tehát több mint tíz éve indult, és azóta is az tartja életben a koncepciót, hogy az elmúltnyolcévben idetelepült kínai cégek növelték ráfordításaikat Magyarországon. Megkérdeztük a KKM-től is, hogy milyen kínai zöldmezős beruházások létesültek Magyarországon a kormányváltás óta, és azt a választ kaptuk, hogy az egyetlen ilyen a Borsodchem kazincbarcikai bővítése volt, amely 70 munkahelyet teremtett. Tehát az egyetlen valóban új kínai beruházást egy kvázi magyar cég vitte véghez, amelybe már a kormányváltás előtt bevásárolták magukat a kínaiak. Forrásaink egyébként egybehangzóan azt mondták, 2003-ban még valóban szükség volt rá, hogy politikai lökést adjunk a gazdasági kapcsolatoknak, és ezt a kínaiak is láthatóan értékelték. Hiszen akkor még jóval kisebb szereplők voltak a világgazdaságban, mint ma, ugyanakkor a gazdasági ügyekbe jóval nagyobb közvetlen és közvetett beleszólása volt a politikának. Mára a helyzet megváltozott: a befektetéseket alapvetően a piaci érdekek vezérlik, önmagában diplomáciai gesztusokkal nem sokat lehet elérni. A kínaiak nem barátokat akarnak keresni, hanem pénzt – fogalmazott egy forrásunk. A baj pedig az, hogy Magyarországon erre igen korlátozottak számukra a lehetőségek. Azért jóban kell lenni velük A Kínával való üzletelésnek vannak bizonyos politikai feltételei, amelyeket a mai napig véresen komolyan vesznek. Ilyen például a tibeti kérdés és az egyéb emberi jogi beszólogatás. Norvégia pária lett Peking szemében, miután Liu Hsziao-po bebörtönzött kínai emberi jogi aktivista Nobel-békedíjat kapott; a kínai vezetést az sem hatotta meg, hogy a díjhoz a norvég államnak semmi köze. De az utóbbi években a cseheknek is Canossát kellett járniuk Pekingben, amiért korábban kiálltak a tibetiek mellett. Mára odáig jutottak, hogy a cseh elnök egyetlen európaiként vett részt a győzelem napi pekingi díszszemlén, ami NATO-tagként különösen necces. Nem mellesleg belpolitikai téren is viszályokat okoz a kormány Kína-politikája. Még a cseheknél is mélyebbre hajoltak a britek, akik királyi pompával hódoltak be az odalátogató Hszi Csin-ping kínai elnöknek egy kis pénz reményében, és máshol is igyekszenek a kínaiak kedvébe járni. George Osborne pénzügyminiszter, a brit kínai nyitás kitalálója például elment Hszincsiangba, ahol jogvédők szerint módszeresen nyomják el az őslakosokat, hogy egy jót beszéljen a kereskedelem fontosságáról. A jogsérelmekről pedig valahogy elfeledkezett. A dolog olyannyira ciki volt, hogy még a brit közmédia, a BBC is kikezdte a hajbókolást. De szakértők is úgy vélik: a britek olyan messzire mentek a benyalásban, hogy azzal valójában csak saját gyengeségüket sikerült bizonyítaniuk. A veszélyeket az is jelzi, hogy miután a londoni kormány megingott egy nem túl jó befektetésnek tűnő, kínai társfinanszírozású atomerőmű-beruházást illetően, Peking rögtön jelezte: csak akkor lesznek barátok, ha a britek eleget tesznek nyomatékos kéréseiknek. Egy, a témára rálátó forrásunk szerint ettől függetlenül „jól vette ki magát” Pekingben, hogy az utóbbi években a magyar politikusok sokat utaztak Kínába; azt viszont ennek fényében különösen furcsállták a kínaiak, hogy a diplomáciai offenzívának miért nincsenek látványosabb gazdasági eredményei. Ez már csak azért is érdekes, mert számos ügyben a magyar fél volt a kezdeményező, csak jellemzően tök értelmetlen dolgokat próbáltunk a kínaiakra tukmálni. Ott volt például a Malév eladása: a már említett 2011-es miniszterelnöki látogatáson még arról volt szó, hogy a Hainan légitársaság megvenné a céget, és „európai kapujává” varázsolná Magyarországot. Aztán kiderült, hogy ez nem lenne kifizetődő, és nem lett belőle semmi. Hasonlóan alakult szintén 2011 derekán a nagy államkötvény-vásárlási terv. A magyar kormány éppen háborúzott az IMF-fel, az országnak viszont nagyon gyorsan pénz kellett. A terv az volt, hogy majd a kínaiaknak eladnak 5 milliárd dollárnyi magyar állampapírt, hogy ezzel stabilizálják a helyzetet. Ehhez képest egy, a tárgyalásokra közvetlenül rálátó forrásunk szerint amikor az illetékes magyar vezető előadta a dolgot a kínai félnek, az volt a válasz: ne tegyen egy lóra. Máig nem lett semmi a 2011-ben beígért egymilliárd eurós hitelkeretből, de nem világos az sem, hogyan fogunk részesülni abból a 10 milliárd dollárból, amelyet Peking 16 közép- és kelet-európai ország számára ajánlott fel 2013-ban. A KKM szerint ez utóbbiból a Budapest–Belgrád-vasútvonalat tervezik finanszírozni, de a részletek nem ismertek. A hitelkeretekkel forrásaink szerint az a baj, hogy jelenlegi formájukban nem EU-kompatibilisek, tiltott állami támogatásnak minősülne felhasználásuk. Ez inkább a kínaiak hibája, de egyúttal azt is jelzi, hogy messze nem vagyunk annyira különlegesek, mint amilyennek láttatni szeretnénk magunkat. Peking ugyanis nagyjából azt a finanszírozási konstrukciót hozta ide, amelyet Afrikában vagy Latin-Amerikában szokott alkalmazni, tehát velük vagyunk egy kalapban. Az is érdekes, hogy nem volt, aki szóljon a kínaiaknak: ez nem fog működni. A fenti történetekből kirajzolódik, hogy elég sok a baklövés a kínai kapcsolatkeresésben, ami annak fényében nem teljesen meglepő, hogy még senkivel sem találkoztunk, aki hallott volna róla, hogy Magyarország rendelkezne kidolgozott és egyértelmű Kína-stratégiával. Erről írt Matura Tamás is, aki szerint „keleti nyitás” valójában nem létezik, „legalábbis kimunkált, tudományos és szakmai alapokon nyugvó valódi stratégiai dokumentum máig nem született ezen a téren”. A KKM kérdésünkre azt írta, hogy „a magyar–kínai kétoldalú kapcsolatokra vonatkozó célokat és prioritásokat belső tervezési dokumentumai tartalmazzák”. Forrásaink szerint a kínai nyitás kezdetén – amint a bukott üzletekből is látszik – elsősorban a külső finanszírozás biztosítása volt a cél, de ez nem nagyon jött össze. Azóta nem látszik, hogy lenne különösebb irányvonal. Az viszont biztos, hogy elég furcsán pedálozunk a kínaiaknál. A csúcsdiplomácia terén tényleg látványosan próbálunk kapcsolatot építeni, ez azonban már korántsem jellemző az alsóbb szinteken, ahol az igazi munkát kellene elvégezni. Nagyon más műfaj ugyanis a „hagyományos”, politikai gesztusokról szóló csúcsdiplomácia, mint a pénz felhajtásáról szóló, kevésbé látványos, de még fontosabb és sokkal melósabb háttérmunka, azaz a gazdaságdiplomácia. Az előbbi a kezet rázásról, fotózkodásról, smúzolásról szól; az utóbbi pedig arról, hogy ebből a smúzolásból – vagy attól függetlenül is – pénz teremjen. A pénzteremtésben viszont nagyon nem vagyunk jók – dacára annak, hogy külgazdaságot pont azért vette át a külügy, hogy jobbak legyünk benne. Azt mindenki kiemelte, akivel beszéltünk, hogy hiába a gyakori magas szintű találkozók és a meghirdetett ambiciózus célok, amikor a megvalósításra kerülne sor, a projektek elakadnak. Ezért látszólag három dolog okolható: Egyrészt az államigazgatási gépezet általános nehézkessége. Miközben ugyanis a kormány felülről vezérelt keleti nyitással próbálkozik, az alsóbb szinteken rendkívüli fejetlenség és szakmaiatlanság uralkodik. Másrészt az is hátráltatja a nagy tervek beteljesítését, hogy a hatalom körüli különböző érdekcsoportok folyamatosan marakodnak minden forintért és jüanért, amit a kínai nyitásból ki lehetne sajtolni. A problémának a másik oldala, és végső soron az egész dolog rákfenéje, hogy a felülről vezérelt kínai nyitás nem a valós gazdasági igényekre épít, hanem maga próbálja meghatározni ezeket. Ez viszont láthatóan nem megy túl jól. Ideális esetben a külgazdaság-politika és a befektetésösztönzés ugyanis úgy működik, hogy felméri a piaci igényeket és lehetőségeket, és segíti a cégeket abban, hogy kiaknázzák ezeket a lehetőségeket. Ezzel szemben a magyar keleti nyitás inkább úgy néz ki, hogy valahol egy minisztériumban vagy annál magasabb politikai szinten kitalálják, hogy kellene csinálni vagy csináltatni valamit, mondjuk egy reptéri vasutat; utána megbeszélik a kínaiakkal, hogy ez tök jó lenne; aztán kiderül, hogy ez piaci alapon mégsem működne, és a projekt megreked. Ez a felülről vezérelt megközelítés már a névleg kommunista Kínában is ósdinak tűnik, hiszen néhány évtizeddel korábban ők is hasonlóval próbálkoztak a tervgazdaság címén, de mára már elég jól átlátják, hogy ez nem működik. Orbán odamegy, tárgyal, megállapodik, aztán nem történik semmi, a kínaiak meg nem értik – fogalmazott egy forrásunk. Az pedig, hogy nem történik semmi, komolyabb kormányzati és államigazgatási problémákkal van összefüggésben. Na meg azzal, hogy a korrupció olyannyira elharapódzott, hogy az már a kínaiak számára is taszító. Nagyban hátráltatja a nyitást, hogy a gazdaságdiplomáciát tapasztalatlan, forrásaink szerint szakmailag felkészületlen emberek viszik. A jelenlegi kínai nagykövetet ötéves diplomáciai tapasztalattal nevezték ki, ami nagyon kevésnek számít egy ilyen magas pozícióban. Az első beosztottnak és ideiglenes ügyvivőnek ez az első diplomáciai kiküldetése (azaz rögtön a pekingi nagykövetség vezetésével kezdte!). Több kínai nagyvárosban pedig harmincas éveik legelején járó főkonzulok próbálják egyengetni a gazdasági kapcsolatokat, látszólag nem sok sikerrel. Ami már csak azért sem feltétlenül meglepő, mert az elég konzervatív klímájú kínai üzleti életben egész egyszerűen nem veszik komolyan az ilyen fiatal embereket. Természetesen arra is találunk bőven példákat, hogy a fiatalon magas pozícióba került személyeket erős családi szálak fűzik a kormányzatban vagy akörül feltűnő, kevésbé ismert, de fontos háttéremberekhez. És a rossz nyelvek szerint Kína-főosztály is csak azért van a külügyben, mert Szijjártó így tudta megfelelő bérkategóriába rakni a bizalmasának számító Mészáros Mártát. Az évszázad bénázása A külügyi kar felkészületlensége tavalyelőtt egy hatalmas diplomáciai malőrt is szült. Az történt ugyanis, hogy Kína úgy döntött, létrehoz egy ázsiai beruházási bankot, amivel két legyet üthet egy csapásra: egyrészt meghitelezi, hogy kínai cégek hatalmas infrastrukturális projekteket építsenek a gyorsan fejlődő délkelet- és közép-ázsiai országokban; másrészt gyengíti a Japán és az Egyesült Államok által irányított Ázsiai Fejlesztési Bank befolyását. Arra talán még a kínaiak sem számítottak, hogy az első európai érdeklődő az Ázsiai Infrastruktúra-beruházási Bank (AIIB) éven futó projekt iránt az Egyesült Államok legfőbb szövetségese, Nagy-Britannia lesz, amely a Pekingnek való benyalási rohamában azonnal beszállt a buliba. Londont pedig sorban követte nagyjából mindenki, aki számít, Magyarország viszont nem jelentkezett a 2015. március 31-i határidőig. Aztán Orbán Viktor ellátogatott Kazahsztánba, és hirtelen bejelentette, hogy Magyarország csatlakozik az Ázsiai Fejlesztési Bankhoz, ami ugyebár az amerikai–japán szervezet. Ez így jött le az MTI-ben is, amely a helyszínről tudósított. Először a Reuters jött rá, hogy Orbán valószínűleg az AIIB-re gondolhatott, és végül a magyar külügyi kommunikációnak harmadjára sikerült eltalálnia, hogy mit akart mondani a miniszterelnök. Kár, hogy a bejelentés egy nappal a csatlakozási határidő után volt. Szijjártó később arra fogta a dolgot, hogy eleve nem alapító tagként akartunk jelentkezni, bár ennél sokkal valószínűbb magyarázat, hogy az ügy mögött a külügyben uralkodó fejetlenség és hozzá nem értés áll. A kinevezések urambátyámvilága azonban csak a jéghegy csúcsa. Diplomaták szerint a keleti nyitás hevében úgy megvonták a forrásokat a külképviseleteken, hogy szimpla protokollfunkciókra is alig van pénz. Eközben pedig milliárdok tűnnek el a kereskedelemfejlesztés végett létrehozott Magyar Nemzeti Kereskedőházban, amely láthatóan még amatőrebb munkát végez, mint a külügy. Az pedig kifejezetten meglepő volt, hogy a korrupciót mind a diplomáciai, mind az üzleti oldalról érkező forrásaink előhozták mint a kínai nyitást akadályozó tényezőt. Nem mintha Magyarországon ez önmagában furcsa lenne, de aki kicsit is foglalkozott Kínával, tudja, hogy a csúszópénzek világa egyáltalán nem idegen tőlük sem, sőt. Ugyanakkor a kínai érintettektől érkező visszajelzések alapján úgy tűnik, hogy ami Magyarországon folyik, az már nekik is sok. Hallottunk olyan történetről, miszerint több kínai cég is szívesen jött volna egy nagy magyar megyeszékhely melletti ipari parkba, de az üzlet végül megdőlt azon, hogy a helyi kiskirály 20 százalékos csúszópénzt kért. Állítólag olyan is történt, hogy magas szintű találkozón kerültek elő relatíve nevetséges összegek egy üzlet előfeltételeként, amit a kínai fél nem értett és kifejezetten sértőnek talált. Nem is az összegekkel van a baj, hanem a körítéssel és a módszerekkel, amelyek forrásaink szerint már a kínaiaknak is gázosak. Főleg annak fényében, hogy Kínában gőzerővel folyik a korrupcióellenes harc, ezért mostanában mindenki ügyel arra, hogy ne túl feltűnően tömje saját zsebeit. Mind az állami érdekcsoportharcra, mind a teljes szakmai inkompetenciára találunk ékes példákat az utóbbi évek kínai bizniszei körül. Előbbiek önmagukban egy elég jól elkülöníthető csoportot képeznek: a meg nem valósult vasúti projektekét. Ezeket egy forrásunk szerint a magyar fél találta ki, mert az EU-tól nem jött pénz az érintett vonalakra, ezért az volt az elképzelés, hogy majd kínai pénzből csinálják a fejlesztéseket. Erre a kínaiak is nyitottak. Az utóbbi években Kínában elképesztő vasútépítési láz tört ki: 2008 óta több nagy sebességű vasutat húztak fel, mint a világ többi része együttvéve, valaha. Azonban minden faluba mégsem lehet új vasutat felhúzni, így a belső beruházási szükséglet csökkent, a gyártókapacitások megmaradtak. Ezért most külföldön szeretnének vasutat építeni, hogy eltartsák az utóbbi években hatalmasra duzzadt szektort. Ehhez Magyarország célként és eszközként is jól funkcionál. Ezek nem nagy beruházások ugyan, egy-egy kínai cég fél fogára elegendőek, viszont belépést nyújthatnak nekik az EU-s piacra, és referenciaként szolgálhatnak az uniós terjeszkedésre. Viszont a látszólagos érdekegyezés ellenére a dolog nem jött be. Először a ferihegyi reptérre vezető gyorsvasút volt terítéken. Ennek már évek óta megvannak a kidolgozott tervei a kínaiaknál, de különböző okokból nem sikerült egyről a kettőre jutni. Az éppen aktuális megvalósíthatósági tanulmány alapján úgy tűnik, nem a kínaiaknak kedves terv fog megvalósulni. Hasonló a helyzet a V0-s budapesti vasúti elkerülővel. Ez a KKM szerint majd a 2011-ben kialkudott hitelkeretből fog megvalósulni, de jelenleg ez elég valószínűtlennek tűnik. A legalábbis kérdéses megalapozottságú projekt évek óta hánykolódik. A legújabb projekt pedig a Budapest–Belgrád-vasútvonal. Ez lenne minden idők legdrágább magyar vasúti beruházása – egy olyan vonalon, amit alig használunk. A tokkal-vonóval 700 milliárdos projekt a kínaiaknak azért is állna érdekükben, mert nemrég megvették a görögországi Pireusz kikötőjét, ahonnan szeretnének vasúton árut szállítani Nyugat-Európába, amihez ki kellene építeni a Balkánon és nálunk a délkelet–északnyugat irányú összeköttetéseket. Azonban a pireuszi kínai terjeszkedésből mi csak akkor tudnánk hasznot húzni, ha Magyarországon telepítenének a vonal mellé valamiféle ipari tevékenységet is. Ilyen tervekről viszont nem tudni, pusztán a tranzitdíjakból pedig a Figyelő korábbi cikke szerint 2400 évbe telne, mire megtérülnének az elképesztően magas beruházási költségek. A három vasúti ügy kapcsán több részmagyarázatot is hallottunk arra vonatkozóan, hogy miért akadoznak, és ezekben elég sok a közös pont. Az egész biztosan közös tulajdonságuk, hogy nem érik meg: nagyon rosszak a megtérülési mutatóik. Másrészt hazai szakmai körökben fúrják a projekteket, ódzkodnak a kínai beruházótól és az alkalmazandó technológiától. Harmadrészt a kínaiak azt akarják, hogy saját cégeik építsék, a magyar kormány meg azt akarja, hogy a hatalomhoz közel álló magyar cégek. Ez a legneuralgikusabb pont: a kínaiak érdeke az, hogy cégeik munkához jussanak, ugyanakkor Magyarországon az infrastrukturális beruházások hagyományosan a legnagyobb politikai kifizetőhelyek, a kettőt pedig nehéz összeegyeztetni. A negyedik problémás pont a finanszírozás: a magyar kormány ingyenpénzt szeretne, a kínaiak viszont piaci feltételek mellett nyújtanának hitelt. A fenti két probléma összekapcsolódik. Ezt közvetetten Szijjártó is elismerte, amikor úgy nyilatkozott, hogy „minél magasabb lesz a magyar vállalati részvétel, annál magasabb hitelkamatot tudunk kigazdálkodni, és ugyanez igaz fordítva is, vagyis egy alacsonyabb részesedésnél, kisebb kamatot bír el a beruházás”. Más szóval a magyar részvételt az állam gyakorlatilag a hitel kamatán keresztül fizetné meg a kínaiaknak. Ehhez jön még a források EU-kompatibilitása. Ez kiskapukkal megoldható, és a Budapest–Belgrád-vasútvonal esetében meg is oldották, de mire sikerült megtalálni a megfelelő konstrukciót, eltelt bő egy év, és az egész projekt még egy fokkal bonyolultabb lett. De egyelőre még az sem biztos, hogy sikerül kicselezni az EU-t. Az Európai Bizottság ugyanis – az ár fényében nem meglepő módon – korrupció gyanúja miatt kötelezettségszegési eljárást indított a vonal miatt Magyarországgal szemben. Tehát könnyen lehet, hogy a kínai nyitás ékkövének szánt projektből a korrupció és érdekcsoportharc miatt a végén semmi sem lesz. A fentiektől függetlenül tény, hogy itthon regionális összevetésben kiemelkedően magas a kínai tőkeállomány. Azonban ennek több mint felét egyetlen tranzakció teszi ki, amelynek összege soha nem látott magyar zsebet, ezért túlzás lenne a magyar gazdaságba irányuló közvetlen befektetésként kezelni. A Borsodchem eladásáról van szó: a céget 1,2 milliárd euróért vette meg a kínai Wanhua holland leányvállalata egy brit és egy osztrák befektetési alaptól. (Az osztrák extulaj egyébként az a Vienna Capital Partners, amely a Népszabadság kiadóját is birtokolta, mielőtt októberben eladta azt egy, Mészáros Lőrinchez köthető magyar cégnek.) A kínaiak viszont már évekkel az üzlet 2011. februári végleges lezárása előtt szemet vetettek a cégre: 2009-ben kezdték el komolyan bevásárolni magukat, és 2010 februárjában (tehát a választások előtt néhány hónappal) már egyértelmű vevők voltak. Az eladás pedig nem azon múlt, hogy mennyire vagyunk jóban Kínával, hanem azon, hogy a Wanhua európai érdekeltséget akart venni: piacot, logisztikai és kapcsolati hálót, menedzsment know-how-t. És ebben a kivételes esetben pont itt, Magyarországon talált ilyet. A magyar gazdaság persze jól járt a Borsodchem eladásával: a cég a tulajváltás előtt súlyos adóssággal küzdött (ezért is tudta gyorsan bevásárolni magát a Wanhua), és hosszabb távon átszervezés és elbocsátások vártak volna rá. Ehhez képest a Wanhua további százmillió eurós nagyságrendű befektetéseket és új munkahelyeket hozott. Az üzlet mérlege tehát mindenképpen pozitív, azonban számszerűsítve jóval kisebb, mint amit az 1,2 milliárd eurós árcédula sejtet. Mindenesetre a cég a jelenlegi kormánnyal is megtalálta a közös hangot, sőt. A Borsodchem a felvásárlás óta nagyságrendileg százmillió euró értékben kapott finanszírozást az Eximbanktól, a Wanhua egyik vezére, Simon Mu pedig társtulajdonosa annak az offshore cégnek, amely magyar letelepedési kötvényeket árul Kínában. Egy forrásunk szerint egyébként az egész letelepedési kötvényes biznisz a kínaiak ötlete volt, és Mu elég jól is keresett rajta, hiszen a kiadott kötvények döntő többségét kínaiak vették meg az ő cégétől. (Mu egyébként tagja a Vienna Capital Partners nemzetközi tanácsadó testületének is.) A másik jelentős magyarországi kínai befektető a Huawei, amely 2005-ben érkezett ide, és 2009 óta működteti nálunk európai logisztikai központját. Jelenleg ez a cég második legnagyobb elosztója a világon, 55 országot szolgálnak ki Biatorbágyról. Komáromban és Pátyon összeszerelő üzeme is van a cégnek, de ezek mind kiszervezett konstrukcióban működnek: a biatorbágyi telepet a német DHL, az üzemeket a tajvani Foxconn, illetve az amerikai Flex (a korábbi Flextronics) működteti. Utóbbival dolgoztat itthon a szintén kínai Lenovo is, amely az IBM PC-üzletágának felvásárlásával lett globális tényező. A Huawei közvetlenül 330 embert foglalkoztat Magyarországon, kiszervezett tevékenységeivel együtt nagyságrendileg kétezer főnek ad munkát, teljes tőkeállománya 200 millió euró körül van. A Lenovo jelenléte ennél jóval kisebb. A Wanhuához hasonlóan a Huawei is jól érzi magát itt. A céggel 2013-ban stratégiai megállapodást kötött a kormány, és ők lesznek az állami mobilhálózat eszközbeszállítói is, korábban pedig a Telenor 4G-hálózatát is ők csinálták meg. A stratégiai megállapodásban a kormány szerette volna, ha a Huawei létrehoz egy kutatás-fejlesztési központot is, de ebből végül csupán egy kisebb innovációs csoport lett, amely IPTV-s alkalmazásokat fejleszt, az ő munkájuk a Telekom TV Go szolgáltatása is. És bár a TV Go vélhetően sok felhasználónak okoz örömöt, az azért ebből a példából is látszik, hogy a keleti nyitás során nagy dérrel-dúrral beharangozott stratégiai megállapodásoknak gyakran igen szerény eredményei vannak. Emellett számos közepes és kisebb méretű kínai befektetés is van hazánkban. A Sevenstar nevű cég elektronikai alkatrészeket gyárt. A Comlink más kínai cégek beszállítójaként van itt. Kínai kézben van a Budapest Metropolitan Egyetem (a korábbi BKF) is. Nemrég jelentették be, hogy a Yanfeng nevű autóipari beszállító 7,4 milliárdos beruházással bővíti pápai gyárát. Ez esetben regionális terjeszkedésről van szó, a cég egy csehországi beruházást is megkezdett, és Szlovákiában is jelen van. Szijjártó tavaly márciusban egy másik autóipari beruházást is bejelentett, bár ennek részleteiről még nem tudni. Viszont a Magnus Aircraft kecskeméti repülőgyára kínai pénzből épül. És hiába működik takaréklángon a keleti nyitás, 2017 elején a kormány aláírt egy sor újabb stratégiai megállapodást is a kínaiakkal. Így például megkönnyítik a kínai tőke hazánkba áramlását, a Magyar Nemzeti Bank pedig beszáll a kínai államkötvénypiacba is. Ezek az alkuk azonban, a korábbiakhoz hasonlóan annyit érnek, amennyit majd megvalósítanak belőlük, és ezzel kapcsolatban van ok szkepticizmusra. Már csak annak fényében is, hogy bőven vannak a kínai nyitásban kevésbé sikeres történetek is. Ilyen például a Szolnokon évek óta tervezett citromsavgyár, amelynek építése valamiért sosem akar beindulni, pedig 2015 decemberében még kamu alapkőletételt is rendeztek. Kalandosan alakul a BYD itthoni jelenléte is. A kínai óriáscég 2015-ben nyert egy BKV-tendert elektromos várbuszok leszállítására, és azt is belengette, hogy Komáromba telepíti „európai hídfőállását”. Azonban nem sokkal később a főváros elvette tőlük a bizniszt, és a Matolcsy György unokatestvérének, Szemerey Tamásnak az érdekeltségébe tartozó magyar Mabi-Bust bízta meg az üzlettel. Ezen a BYD megsértődött, Szijjártónak és Orbánnak is levelet írt, azzal fenyegetett, hogy lőttek a komáromi hídfőállásnak. Úgy értesültünk, a várbéli fiaskó után tényleg máshová akarták vinni gyárukat, viszont hiába néztek körbe több országban, végül arra jutottak, mégiscsak Komáromban éri meg a legjobban a dolog. Ez a történet jó példa arra, hogy hiába a keleti nyitás, ha olyan szelek fújnak, a kormány nyugodt szívvel tesz keresztbe a kínaiaknak – még ha amellett jogosan is lehet érvelni, hogy jobb, ha a magyar cégeket támogatja. Másfelől viszont arra is rávilágít, hogy ha tőkevonzásról van szó, a kormányzati hajbókolásnál sokkal fontosabbak a piaci viszonyok. Jól mutatnak tehát a 2-3 milliárd eurós-dolláros becslések, de ha erről lefejtjük a sallangot, akkor azt látjuk, hogy a Wanhua és a Huawei fejenként nagyságrendileg 100-200 millió euró körül fektetett be itthon, és ketten együtt nagyjából ötezer embert foglalkoztatnak közvetve és közvetlenül. A többi kínai érdekeltség ennél jóval kevesebbet költött és kevesebb embernek ad munkát. Bár a KKM szerint a kínai cégek összesen 10 ezer embert foglalkoztatnak itthon, az nem világos, hogy ebbe pontosan mi tartozik bele, az ezt firtató kérdésünkre pedig nem kaptunk választ. Kérdés például, hogy benne vannak-e az olyan kereskedelmi központok, mint az Ázsia Center és a China Mart, valamint a rengeteg kínai kisbolt és étterem. Ez utóbbiak ugyanis nem kifejezetten azt a fajta tőkebefektetést képviselik, amelyről a keleti nyitás szól, és az adóhatóságnak is sok pluszmunkát adnak. Nemzetgazdasági szinten azonban végül is lényegtelen, hogy fél-, egy- vagy kétmilliárd euró kínai tőke van itt. Hiszen a teljes magyarországi külföldi működőtőke-állomány az MNB adatai szerint valamivel több mint 70 milliárd euró, ehhez képest tehát eltörpülnek ezek a számok. De még az ázsiai országok között sem kiemelkedő a kínai részarány: Japán 1,7, Dél-Korea 0,9 milliárd eurót fektetett be Magyarországon, és ezek döntő része zöldmezős termelőkapacitás. A kínai 10 ezres számmal szemben a Japán Külkereskedelmi Szervezet, a JETRO adatai szerint a szigetországi cégek több mint 30 ezer embert foglalkoztatnak Magyarországon, 86 százalékukat a kormánynak oly kedves gyártószektorban. Ehhez pedig nem kellett semmiféle japán nyitás, sőt a japánok annak dacára is itt vannak és maradnak, hogy a kormány nagyon látványosan dörgölőzik legnagyobb ellenségükhöz. Azt szinte mindenki kiemelte, akivel beszéltünk, hogy a kínai befektetésekre nem lehet megoldásként vagy megváltásként tekinteni, és bármennyire is szeretnénk, nem leszünk Kína európai hídfőállása sem. Természetesen jó, ha minél több befektetés jön Kínából, de annyi sosem fog, hogy megoldja minden gondunkat. A kínai tőke becsábításában pedig növekszik a konkurencia, mivel egyre több térségbeli ország áll sorban Kínánál a pénzért. A méretbeli különbségek miatt Peking az utóbbi években egy egységként kezdte el kezelni Közép- és Kelet-Európát, 16 térségbeli országot ültetett egy asztalhoz, hogy dolgozzanak ki valamiféle regionális kínai fejlesztési stratégiát. És bár Peking kissé naiv módon azt szeretné, ha a térségbeli országok egymással együttműködve állnának elő egy egységes koncepcióval, valójában a tizenhatok egymással versenyt futva és egymást fúrva akarnak kínai befektetésekhez jutni. Azt pedig nemcsak mi hangoztatjuk közülük, hogy Kína európai kapuja, hídfőállása akarunk lenni, hanem mindenki más is. Ezzel viszont az a baj, hogy Kínának egyáltalán nincs szüksége kapura, hiszen már ezer bejárata van Európába. És ha lenne, akkor sem feltétlenül egy tengerpart nélküli országocska kellene neki a keleti végeken. Kína kapuja ugyanis a rotterdami és a hamburgi kikötő, illetve most már Pireusz is, és köszöni szépen, ezek nagyon jól működnek. A hídfőállás-szerepet tehát elég nehéz lenne eladni a kínaiaknak, ezért nem is sok értelme van erőltetni. A hídfőállás-szerepet már csak azért sem érdemes túlértékelni, mert az utóbbi néhány év adataiból kristálytisztán látszik, hogy nem elsősorban mi, közép-kelet-európaiak érdekeljük a kínaiakat. Az itteni befektetések ugyanis eltörpülnek a Nyugat- és Dél-Európába irányuló tőkeáramlás mellett. Ahogy az elején írtuk: a kínaiak technológiát és márkát akarnak vásárolni, az pedig nyugaton van. Az is látszik az adatokból, hogy az utóbbi egy-két évben Magyarország már régiós szinten sem emelkedik ki a mezőnyből, ha a kínai tőke bevonzásáról van szó. Ott vannak például a csehek, akiknél a CEFC nevű kínai óriáscég 2015-ben elképesztően bevásárolt, a Slavia Praha focicsapattól kezdve sörgyáron és légitársaságon át pénzügyi és médiaérdekeltségekig mindenbe beszálltak. De az utóbbi időben Lengyelország is kezdte aktivizálni magát. Lengyelországnak hatalmas előnye, hogy messze a legnagyobb térségbeli piac, Csehországnak pedig az, hogy messze a legfejlettebb térségbeli ország. Ezeket a hátrányokat pusztán gazdaságdiplomáciával nem lehet ledolgozni, bár forrásaink úgy látják, hogy a csehek és a lengyelek eleve sokkal jobbak ez utóbbiban: ők a nagy politikai gesztusok helyett közép- és alsóbb szinteken, szakmai alapon, jól felépített stratégia mentén nyomulnak, látszólag hatékonyabban. Ennél is nagyobb fegyvertény számukra, hogy náluk piaci alapokon folyik a kínai nyitás, tehát valós gazdasági igények és lehetőségek vannak, nem felülről vezérelt nagy tervek. Ez tükröződik a számokon is: tavaly a Merics adatai szerint a csehekhez 360, a lengyelekhez 470 millió euró kínai tőke érkezett, azaz arrafelé öt-hatszor annyi pénzt költöttek a kínaiak, mint nálunk. Kína kelet-közép-európai térnyerésének viszont sem Brüsszelben, sem Berlinben nem örülnek különösebben. Németország elsősorban a saját térségbeli pozícióit félti, és egy forrásunk szerint a rivalizálás politikai és céges szinten is megjelenik. Az EU részéről a nyugat-európai cégeknek nyújtott konkurencia mellett az is aggályos, hogy a kínaiak gyakran nem nagyon szeretik betartani az uniós szabályokat, az érintett EU-tagok pedig igyekeznek segíteni ezek kijátszásában. Persze ebből a szempontból a németek is megérik a pénzüket. Németország messze Kína legfontosabb uniós kereskedelmi partnere (a teljes forgalom nagyjából negyedét bonyolítják), és a kínai befektetések egyik fő célországa is. Addig pedig semmi baja nem szokott lenni, amíg hozzá jön a pénz, sőt ennek érdekében aktívan próbálja ferdíteni az EU Kína-politikáját. És ahogy a kicsiknél, ugyanúgy megfigyelhető a kínai pénzért való versengés a nagy EU-tagok között is, elég csak a már említett brit példára gondolni. Kínának viszont gazdasági-kereskedelmi szempontból sokkal fontosabb Németország és az EU annál, mint hogy a végeken összekapjanak. Az utóbbi időben Peking is figyel arra, hogy itteni üzletelései ne legyenek rossz hatással nyugati bizniszeire, ezért kész kompromisszumokra is. Ebből a szempontból forrásaink szerint kifejezetten kontraproduktív a magyar EU-politika. A kínaiaknak nem tetszik, hogy a kormány az utóbbi években hangos szélmalomharcot folytatott Brüsszellel, hiszen részben pont azért vannak itt, mert az EU piacára akarnak innen termelni. Másrészt viszont a kormány a konkrét, Kínát is érintő gazdasági kérdésekben végül nem tudja vagy – a politikai költségek fényében – nem akarja erőteljesen érvényesíteni az álláspontját Brüsszellel szemben, legfeljebb gesztusokat, jelképes lépéseket tesz. Bár az ázsiai szigetvitákkal kapcsolatos nyílt támogatás azt jelzi, hogy e tekintetben új fokozatra kapcsolhatnak. Kifejezetten hülyén vette ki magát, hogy néhány éve azt hangoztattuk, nem kell Brüsszel, majd Kína megment minket. Hiszen a kínaiak nem akarnak megmenteni senkit, ráadásul pont azért kellünk nekik, mert EU-tagok vagyunk. De az is érdekesen veszi ki magát, hogy Orbán Viktor a multilaterális diplomácia haláláról beszél, és hangosan üdvözli a Kínát lépten-nyomon élesen már-már gyalázkodó stílusban bíráló Donald Trump amerikai elnökké választását, miközben Peking pont azt hangsúlyozza, hogy meg kell védeni Trumptól a globalizációt és a jelenlegi világgazdasági rendet – amiből Kína rengeteget profitált és profitál. A helyzet persze korántsem rossz, sőt – csak tudni kell helyén kezelni. Ezt mondták az általunk megkérdezett kutatók, Matura Tamás és Szunomár Ágnes, az MTA Világgazdasági Kutatóintézetének munkatársa. Szerintük Magyarországnak több olyan kisebb előnye van, amely szabad szemmel kevésbé látható, de hatása van a kínai kapcsolatokra. Ilyen például, hogy nagy, becslések szerint több tízezer fős kínai kolónia él nálunk, és van Budapesten kínai nyelvű általános iskola is. Ezért jóval szívesebben jönnek ide a kínai üzletemberek hosszabb távra. Gyakran előkerül pozitívumként, hogy a kínai–magyar politikai kapcsolatok történelmileg jók voltak, annak idején Magyarország az elsők között ismerte el a Kínai Népköztársaságot, amire máig emlékeznek Pekingben. Magyarországot emiatt nagyobb súlyú szereplőként tartják számon Kínában, mint az lakosságszámából és gazdasági méretéből következne. Azok a kínai vállalatok, amelyek itt vannak, jól érzik magukat, elégedettek a magyar munkaerő ár-érték arányával. Az is előny, hogy már eleve sok kínai cég van itt, amelyek elvben idevonzhatnak másokat is. Szunomár Ágnes ugyanakkor arra is figyelmeztetett, hogy míg mi alapvetően zöldmezős, azaz új beruházásokat várunk, addig a kínaiak jellemzően inkább know-how-t, piacot, technológiát akarnak szerezni az EU-ban. Viszont általában hajlandóak (és kénytelenek is) nagyobb üzleti kockázatokat is elviselni, ami nekünk jó lehet. Egy, a kérdésre az üzleti oldalról rálátó forrásunk viszont azt is megjegyezte, hogy a kínai befektetők is ugyanazt látják, mint bármelyik más külföldi üzletember: a multikra kivetett különadókat, a visszamenőleges hatályú törvényeket, a jogi védelem gyengülését, az unortodox és már kínai szemmel is retrográd gazdaságpolitikát, és azt, hogy a tőkevonzó képességünkkel komoly bajok vannak. És mindezek mellett a kínai tőke kapcsán felmerül egy olyan kérdéskör is, amely a nyugati cégeknél kevésbé hangsúlyos, mégpedig a nem üzleti jellegű kockázatoké. Ezek közül az egyik Kína politikai rendszere. A korábbi nagy globális befektetők alapvetően relatíve nyitott, demokratikus piacgazdaságok voltak, ezzel szemben Kína egy vegyes és zártabb gazdaságú egypártrendszer. Ráadásul gazdasági felemelkedése méretéből fakadóan egy sor alapvető, rendszerszintű változást hozhat a világpolitikában és világgazdaságban, amelyekre a nyugati világ, de főleg Európa nemigen talált még választ, részben mert nem is keresi. Hova állnánk például, ha Kína valóban konfliktusba kerülne az Egyesült Államokkal vagy valamelyik ázsiai országgal? Mi lenne az itteni befektetésekkel egy ilyen esetben? Ennek ugyan kicsi az esélye, de nem nulla, és érdemes lenne gondolkodni rajta. Ahogy azon is, hogy vajon mennyire okos dolog kiárusítani mindenünket egy kommunista diktatúra állami vállalatainak. Ennek súlyos nemzetbiztonsági vonzatai is vannak, ami miatt az utóbbi hónapokban még a korábban Kína legnagyobb európai barátjának számító németek is elkezdtek izgulni, sőt a stratégiai szektorokban vétójogot akarnak az EU-tól a kínai felvásárlások megakadályozása érdekében. Ehhez valamelyest kapcsolódik, hogy Kína méretéből, illetve az EU-s egység hiányából fakadóan képes dominálni az uniót és az oszd meg és uralkodj taktikáját alkalmazni. Hosszabb távon nyilván mindenki jobban járna egy egységes uniós Kína-politikával, hiszen nagyon más, ha a világ legnagyobb piaca (az EU) áll szemben a világ harmadik legnagyobb piacával (Kínával). Jelenleg azonban az van, hogy a világ második legnagyobb gazdasága (Kína) áll szemben a világ negyedik, ötödik (Németország és Nagy-Britannia) vagy például 58. gazdaságával (Magyarország). Az erőviszonyok tehát Kínának kedveznek, közben viszont minden uniós ország a rövid távú haszonra hajt, és egymáson átesve hajbókolnak a kínai pénzért. Ez a britek új, kínai társfinanszírozású atomerőmű-projektje kapcsán elég egyértelműen előkerült: amikor London nemzetbiztonsági és megtérülési problémák miatt újra akarta gondolni a projektet, Peking diplomatikusan megfenyegette őket, hogy eszükbe ne jusson elállni a megállapodástól. És ez csak a jéghegy csúcsa, bőven vannak ennél prózaibb és sürgősebb gazdasági problémák. Az egyik, hogy Kína az állami kézben lévő bankrendszeren keresztül kitömi pénzzel a cégeit, ez pedig nagyon torzítja a cégek közti erőviszonyokat. Az EU-s kormányok az uniós versenyszabályok miatt nem tehetik meg ugyanezt, azzal meg nehéz versenyezni, ha egy kínai cég meg tudja csinálni a melót feleannyiért, ráfizetéssel, csak hogy piacot szerezzen. Hasonló félelem, hogy a pénzzel kitömött kínai cégek idejönnek, felvásárolnak sok mindent, aztán hazaviszik a technológiát, és elsorvasztják az európai termelést és kutatás-fejlesztést. Olyannyira, hogy ha nem figyelünk oda, akkor az erőteljes állami hátszélnek köszönhetően a kínai technológiai felzárkóztatás Németországban és Magyarországon is hazavághatja a helyi ipart. Egyelőre persze még messze vagyunk attól, hogy a kínaiak kivégezzék a németeket, de évtizedes távlatban, a jelenlegi folyamatok alapján ez korántsem elképzelhetetlen. A legnagyobb baj pedig az, hogy míg az EU tárt karokkal várja a kínai befektetéseket, addig Kína egyes szektorokba nem vagy csak nagyon szoros korlátok között enged be európai cégeket. Ami racionális magatartás Kína részéről, viszont nagyon káros Európának. De nem csak Kína erősödésétől lehet tartani, annak ellenkezője ugyanolyan káros lehet. Hiszen ha tényleg véget ér a kínai csoda, és jön az évek óta rettegett kínai pénzügyi válság, az az egész világgazdaságot földrengésként éri majd. Annyiban egyáltalán nem új problémák ezek, hogy Japán és Dél-Korea nagyjából ugyanezt csinálta néhány évtizeddel korábban; csak nagyon más világgazdasági hatása van annak, ha egy 127 vagy 50 milliós lakosságú ország torzítja a piacot, mint ha egy 1,3 milliárdos. A fenti kockázatok hatásai egyelőre a valóságban nem jelentkeznek túl erősen: a Rhodium és a Mercator Alapítvány már említett elemzése ezer üzletet vizsgált meg, és arra jutott, hogy alapvetően jól járt Európa a kínai befektetésekkel. Azonban azt is megjegyezte, hogy a kockázatok kezelésére is illene nagyobb figyelmet fordítani. Ami Magyarország számára egyszerre öröm és üröm ebben, hogy tőlünk aztán nem fognak technológiát lopni, és a mi cégeinket nem fogják kiütni a nyeregből, mert nincsen technológiánk, meg nincsenek komoly, nagy, versenyképes multijaink. Viszont mivel (egyelőre még) van itthon olcsó munkaerő és EU-tagok vagyunk, a kínai tőke biztosan jönni fog valamilyen mértékben. Ez azonban biztosan nem hoz majd megváltást, a keleti nyitás néven hirdetett politikai terméktől meg aztán végképp teljesen független.

Rovatok