Közel két hónap telt el azóta, hogy egy hétköznapi példán illusztráltuk a közérdekű adatok megismerésének reménytelenségét. Ennyi idő után szívesen számolnánk be arról, megérkeztek a kért információk az Nemzetgazdasági Minisztériumtól, de továbbra sem tartunk itt. Az előző felvonás ott fejeződött be, hogy a minisztérium kiszámlázta az Indexnek a kért adatok összeállításának munkadíját, amit kisvártatva be is fizettünk.
Időközben azonban kiderült: arról elfelejtettek előzetesen tájékoztatni, hogy az általunk kért két adat közül az egyiket eleve nem állt szándékukban kiadni. Így gyanútlanul kiperkáltuk az összeget, de végül csak egy csomag információt kaptunk azért a pénzért, amiről azt hittük, hogy két csomag ára. És ha ez nem lenne elég, a szomorú igazság csak újabb hetek elteltével vált bizonyossá, mert sima panaszkodó levelünk megrökönyödésünkre újra működésbe hozta a bürokrácia fogaskerekeit.
A történet eleje túl régre, 2016 nyarának végére nyúlik vissza, ekkor találtuk ki, hogy kikérünk néhány ártatlannak tűnő adatot az NGM-től egy uniós pályázat nyerteseivel kapcsolatban. Akkor döntöttünk először az adatigénylés-saga megírása mellett, amikor több hónapos, szándékosnak tűnő szabotálás után a minisztérium végül kitalálta, hogy sápot vet ki a kérés teljesítéséért.
Erre önmagában egy szavunk sem lehet az infotörvény 2011-es változása óta, maximum az összege miatt lehetne perelni, de az aránylag kedvező volt (pontosan 44 995 forint), tehát inkább a fizetés mellett döntöttünk. De ami ezután következett, arra már végképp senki nem számított.
Képzeljük el, hogy elmegyünk a piacra, mert paradicsomot és paprikát szeretnénk a lecsóhoz. Kérünk egy kilót ebből is, abból is, az árus megnevezi a végösszeget, amit mi gyanútlanul átadunk. Cserébe viszont végül csak egy zacskó paprikát nyújt át, és hiába próbáljuk belőle kidumálni a vásárlásunk másik felét is, mindenre van egy jó kifogása.
Két információra voltunk kíváncsiak, világosan leírtuk, melyek ezek, a minisztérium pedig a pluszmunkára való tekintettel benyújtotta a számlát értük. Mikor azonban kifizettük a 45 ezret, jött a hideg zuhany: a kért adatok felét a megkaptuk, a másik felével kapcsolatban viszont arról tájékoztattak, hogy ezt egyáltalán nem áll módjukban kiadni.
Utoljára akkor jártam ehhez hasonlóan, amikor fiatalabb koromban egyszer a bizalom jegyében hajlandó voltam egy vaterás vásárlásnál előre elutalni a vételár felét – a cucc persze soha nem érkezett meg, én pedig azóta nem csináltam ilyen naiv butaságot. Arra mondjuk egyáltalán nem számítottam, hogy legközelebb az állami bürokrácia egyik csúcsszerve tréfál meg így.
A kért adatok egyébként a következők voltak:
Utóbbi tétel első látásra valami obskúrus dolognak tűnhet, de valójában csak arról van szó, kikkel és mennyiért valósíttatják meg a pályázó cégek a projektjük sok esetben egyik legköltségesebb elemét. Ez azért lehet érdekes, mert a közpénzlenyúlás egyik jól bevált módja, hogy ismerős cégeket bíznak meg egy-egy bőven túlárazott szolgáltatás elvégzésével, akik aztán visszacsorgatnak egy megbeszélt összeget a projektgazdának.
Ennek a népszerű módszernek a megnehezítésére vezették be néhány évvel ezelőtt a három árajánlatos rendszert, ami nehezebben bár, de szintén kijátszható ugyanezzel a végeredménnyel. Ehhez az kell, hogy az ajánlattevő cégek mind ismerősek legyenek, és előre megbeszélt módon felülárazzák a szolgáltatás díját, így a verseny látszatát fenntartva lehet működésbe hozni a közpénzszivattyút. Persze korántsem biztos, hogy az általunk kikért esetekben is erről van szó, de ez soha sem fog kiderülni, ha nem látjuk az adatokat.
Ezért akartuk megismerni az ajánlattevő cégek nevét és az ajánlatok összegét néhány projekt esetében közérdekű adatigényléssel, a minisztérium azonban úgy látszik, direkt félreértette a kérésünket. Mint írták, “az árajánlatok részletesen tartalmazzák a projekt kutatás-fejlesztési műszaki-szakmai tartalmára vonatkozó leírásokat, következtetések vonhatóak le belőlük a tervezett kutatás részletes tartalmára vonatkozóan, így ezen adatok megismerése az üzleti tevékenységre nézve aránytalan sérelemmel járna”.
Miután erre válaszként megírtuk nekik, hogy a projektek szakmai tartalmára nem is voltunk kíváncsiak, csupán cégnevekre és összegekre, akkor beizzították a bürokrácia ősidők óta jól bevált csodafegyverét: az időhúzást. A reklamációnkat vadonatúj adatigénylésként regisztrálták, ezzel pedig újraindult az ilyenkor megszokott várakozási idő.
Természetesen lehetett sejteni, hogy az érveknek nem lesz foganatja, de azért kivártuk az első 15 napot, majd miután a rutinszerű hosszabbítás megérkezett, a második 15 napot. Ennek leteltével megkaptuk szinte betűre ugyanazt az elutasítást, mint korábban, az NGM szerint az ajánlatok megismerése az infotörvény vonatkozó pontjába ütközik, és “az üzleti tevékenységre nézve aránytalan sérelemmel járna”.
Összegezve tehát több mint hatvan napot vártunk és befizettünk pár tízezer forintot azért, hogy végül ne kapjunk meg néhány cégnevet, miközben a minisztérium összesen négy sablonlevelet küldött a témában. Ha az adatkérés szerintük nem jogos, ezt elintézhették volna egy darab levéllel is, mondjuk a benyújtást követő héten, és akkor rögtön tudtuk volna, hányadán állunk, eldönthettük volna, megpróbáljuk-e kiperelni az információt.
Ez a lehetőség továbbra is adott, csak közben eltelt több mint két hónap, amit mindenki megspórolhatott volna magának, ha az államigazgatásnak nem az lenne a célja, hogy hátráltassa az ilyen típusú munkát.
Utolsó szalmaszálként, csak a hecc kedvéért még megpróbálkoztunk egy válaszlevéllel, amelyben az árajánlatok összegét nem, csak a cégek nevét kérjük a minisztériumtól, hátha így már nem sért üzleti érdeket a kérés az NGM jogértelmezése szerint.
Véletlenül sem akartunk forintoskodónak tűnni, de finoman azt is közöltük, problémásnak tartjuk, hogy utólag derült ki, a két igénylésre megállapított díjért cserébe csak az adatok egyik felét kaptuk meg. Erre viszont már a szokásos sablonválasz sem érkezett meg a sajtóosztálytól.