Alantas emberi érzésekre alapozó, populista húzás, vagy komolyan vehető politikai javaslat a vagyonadó? A közelmúltban a legnagyobb ellenzéki pártok előhozakodtak a gazdagok megsarcolásával, ezért megnéztük, mennyire használják ezt az eszközt más országokban. Meglepetés: a vagyonadó önkormányzati szinten igen elterjedt, és a központi kormányok is egyre szívesebben alkalmazzák, mert egy sor más adónemnél kevésbé káros a növekedésre. De itthon megint nem a megfelelő kontextusban került elő, így könnyű megbélyegezni.
A kampányidőszak előszobájában az ellenzék vezető politikusai behozták a közbeszédbe az utóbbi években szunnyadó újraelosztási kérdéseket. Orbán két legnagyobb kihívója, Vona Gábor és Botka László is a vagyonosabbak megadóztatása mellett foglalt állást a közelmúltban, ami felélesztette a téma körül zajló világnézeti vitákat, de arról kevesebb szó esik, milyen nemzetközi példái és trendjei vannak a vagyonadónak, hogyan lehet célszerű alkalmazni, mennyire hatékony.
Az adórendszer sokféle módon törekedhet rá, hogy a közteherviselésből nagyobb szelet háruljon a gazdagabbakra: kezdve a luxuscikkek forgalmi adójának növelésétől a kiugróan magas jövedelmek magasabb adókulcsán át a tőke- vagy ingatlanvagyon megadóztatásáig.
A vagyonadó legelterjedtebb formája az ingatlantulajdonra kivetett adó, ez ugyanis az emberek javainak az a része, amit nem tudnak elmenekíteni máshová. Talán nem mindenkinek evidens, de Magyarországon jelenleg is létezik ingatlanadó és a vagyon megadóztatásának egyéb kreatív formái is terjednek a helyi önkormányzatok szintjén.
2015-ben megengedték a településeknek, hogy a csökkentett állami források kompenzálására új adónemeket vessenek ki olyan adótárgyakra, amelyeken nincs központi közteher. Azóta szaporodnak a különféle vagyonelemeket terhelő helyi adók, amelyek a régebb óta létező helyi építmény- és telekadó mellé zárkóztak fel. Köztük kiugróan népszerű és terjed a földadó, amit idén januárban már 56 településen szedtek be.
Szélesebb értelmezésben persze a vagyont terhelő adóként tarthatunk számon több már létező terhet, például az örökösödési illetéket, vagy épp az ingatlanvásárlás után fizetendő egyszeri illetéket is, de mivel egyik sem rendszeres levonás, nem nevezhetők klasszikus vagyonadónak. Kérdés, hogy mi szólhat egy rendszeres, központi vagyonadó bevezetése mellett.
Az adórendszer ősi dilemmája az igazságosság kérdése, tulajdonképpen folyton akörül forog az elméleti vita, hogy arányaiban kinek mennyit kéne beleadni a közösbe. A dolognak azonban van praktikus oldala is, ebben az értelemben nem annyira az a kérdés, hogy mi lenne a legigazságosabb újraelosztás, hanem hogy
és mik azok az adófajták, amik nem nyomják agyon a versenyképességet.
Hiába örülne a népesség nagy része elméletben a nyereséges multinacionális vállalatok eredményesebb megadóztatásának, ha ezt csak nagy nemzetközi összefogással, és az adóparadicsomok együttműködésre bírásával lehetne hatékonyan csinálni, ilyesmi egyelőre nem reális. Igazságtalanság ide vagy oda, a globalizált gazdaságban a kis országok inkább a vállalati adók alacsonyan tartásának stratégiáját szokták választani, hogy tőkét és munkahelyeket vonzzanak be, ezért aztán a cégek helyett is más csoportokat kénytelenek megsarcolni.
Hogy kiket milyen arányban, az országonként eltérő, de általános szabály, hogy azokat lehet a leghatékonyabban megadóztatni, akik a legkevésbé képesek vagy hajlamosak elmenni máshová, esetleg kivonulni a szürkegazdaságba. Így kerülnek gyakran előtérbe a dolgozó rétegeket terhelő adók és a fogyasztási adók a vállalati adókkal vagy a vagyonadókkal szemben.
Ettől függetlenül a nemzeti adórendszerek közti különbségek, és a rezsimváltásokkal járó olykor radikális módosítások mutatják, hogy van mozgástere a kormányoknak ezen a területen. A Fidesz-KDNP egyik nagy változtatása a nehezebben mozdítható cégek (pl. kiskereskedelem, közműszolgáltatók) megsarcolása volt, igaz, ezeknek a próbálkozásoknak egy részét elmeszelte az Európai Bizottság.
A vagyonadó bevezetése, mint a közteherviselés elbillentése a szegényebbektől a gazdagabbak felé, alapvetően baloldali intézkedés. Elvi kritikája az a konzervatív és liberális oldalon egyaránt jellemző gondolat, hogy a jómódúak arányaiban nagyobb megsarcolása valamiféle büntetés, a szorgalom vagy a tehetség üldözése, ennélfogva igazságtalan, az “irigység kultúráját” erősíti.
Ilyesmik már magyar kormány több tagja, köztük Orbán Viktor szájából is elhangzottak, a magyar adórendszeren pedig ezzel összhangban látszik, hogy inkább a jómódúaknak kedvez.
| Magyarország adószerkezete az OECD-vel összehasonlítva (2014) | |||
| Magyarország | OECD súlyozatlan átlag | ||
| milliárd forint | % | % | |
| személyi jövedelemadó | 1513 | 14 | 25 |
| társasági adó | 368 | 3 | 9 |
| társadalombiztosítási hozzájárulás | 3603 | 33 | 26 |
| munkáltatói adó, járulék | 265 | 2 | 1 |
| vagyonadó | 351 | 3 | 6 |
| termékek, szolgáltatások adója | 4799 | 44 | 33 |
| ebből áfa | 2601 | 24 | 20 |
| egyéb | 79 | 1 | 1 |
| összesen | 10978 | 100 | 100 |
Bár az elérhető OECD-összevetés még néhány évvel ezelőtti állapotot tükröz, azért érdemes megnézni a fenti táblázatban az arányokat: a vagyonadó alacsony súlya mellett a jövedelemadóból befolyó összeg az egykulcsos rendszer miatt jóval alulmúlja az OECD-átlagot. Eközben az áfa, amit szociális helyzettől függetlenül mindenki ugyanúgy fizet, ráadásul a fizetésük nagyobb részét fogyasztási cikkekre költő szegényebbeket eleve jobban sújtja, a magyar rendszerben jócskán felülsúlyozott.
A kormány egyetlen ötlete, ami a gazdagok fokozottabb megadóztatására irányult, a 30-35 százalékos luxusáfa volt, ez azonban elvérzett az EU áfakulcsokat szabályozó irányelvein.
A vagyonadóval kapcsolatban azonban nem csak elvi, de gyakorlati kritikák is fel szoktak merülni, leginkább az, hogy visszafogja a vállalkozókedvet, és a gazdaság motorjainak számító jómódú, tehetséges emberek menekülését idézi elő az országból, vagyis végső soron blokkolja a növekedést. Ebben a témában eltérő eredmények látnak napvilágot, az egyes országok konkrét helyzetét nézve akadnak óvatosságra intő jelek is.
A francia parlament például egy 2006-os jelentésében ötszáz főre tette azoknak a gazdag állampolgároknak a számát, akik az 1,3 millió eurónál nagyobb vagyonnal rendelkezőkre kivetett szolidaritási adó miatt vándoroltak ki csak abban az évben. Az országból menekülő milliomosok legismertebb példája Gerard Depardieu, aki egészen a putyini Oroszországig szaladt az adó elől, de egy időben egész sokat cikkeztek az adó számításával kapcsolatos anomáliákról, és az emiatt kivándorolni kényszerülő jómódúakról.
Azonban minden tényezőt bekalkulálva úgy tűnik, megfelelő súlyozással és vagyonértékelési rendszerrel a tulajdonra kivetett adók nemhogy nem fogják vissza a növekedést, de a károssági rangsorban bőven a sokkal bevettebb jövedelemadók és fogyasztási adók mögött vannak: tulajdonképpen a háztartásokra kivetett vagyonadó a legkevésbé káros a gazdaságra. Ezt számos a témával foglalkozó tanulmányban megállapítják, az Európai Bizottságtól az OECD-ig rendre felbukkan a vagyonadó az ajánlásokban.
Ez elsőre talán meglepően hangozhat, de vannak rá kézenfekvő magyarázatok. Az egyik ilyen, egy kis logikával is belátható elmélet, hogy a gazdagok – amennyiben nem menekülnek el a vagyonadó miatt az országból – sokkal motiváltabbakká válnak jövedelmezőbb befektetési formák keresésére, ha az állam minden évben megcsapolja a pénzüket egy fix mértékben. Vagyis a vagyonadó olyan ösztönzőként is felfogható, ami kockázatvállalásra és nagyobb megtérülés keresésére sarkallja a gazdasági szereplőket, hosszabb távon pedig oda áramoltathatja a tőkét, ahol ügyesebben bánnak vele.
A jelek szerint tudja ezt a világ jobban teljesítő országainak jókora része is, amelyekben a vagyonadó mérhető részt tesz hozzá a költségvetéshez központi illetve még inkább helyi szinten.
Az ábráról leolvasható, hogy a vagyonadóból GDP-arányosan a legtöbb pénzt beszedő országok mind fejlettek, és bár az ilyen adópolitika és a fejlettség közt nincs ok-okozati összefüggés, az például ebből az IMF-háttéranyagból is kijön, hogy a magasabb jövedelmű országok hajlamosabbak megadóztatni a tulajdont (10. oldal). Szintén idevágó adat, hogy
A több vagyonadót beszedő országokra a gazdasági fejlettség mellett jellemző a decentralizáltság, az önkormányzatok nagyobb hatásköre is, a helyi szinten kivetett adók jelentős részben hozzájárulnak a helyi költségvetéshez. De emellett érezhető elmozdulás van központi szinten is a korábban mumusnak gondolt vagyonadó irányába, a nemzetközi trendek azt mutatják, hogy a kormányok a 2008-as világgazdasági válság óta szorult helyzetben egyre szívesebben nyúlnak ehhez az eszközhöz.
A gazdagok megadóztatásától nem visszariadó adórendszereket igazolja az a tény is, hogy a progresszív szja-kulccsal vagy vagyonadóval bíró országok nem csak elméletben teljesítenek jól, és a nemzetközi versenyképességi rangsorokban nincsenek hátrébb, mint a gazdagokkal kesztyűs kézzel bánók. A legfrissebb WEF-listában a nagy jövedelműekre brutális adóterhet rakó skandináv országok ugyanúgy előkelő helyen vannak, mint a vagyonadóból GDP-arányosan sok pénzt beszedő Anglia, vagy a Benelux-államok.
Lenne tehát lehetőség a hazai adórendszerben is a tulajdont terhelő adók súlyának növelésére, különösen ha az így keletkezett mozgásteret más adónemek csökkentésére használnák. Ilyesmit egyébként az Európai Bizottság 2015-ös országspecifikus ajánlásában is olvashatunk, amely szerint jobb volna áthelyezni a hangsúlyt a munkát terhelő adók helyett a növekedésre kevésbé káros adófajtákra.
Más kérdés, hogy milyen kontextusban merül fel itthon a központi vagyonadó kérdésköre. Az utolsó erre irányuló komoly szándék a Bajnai-kormány alatt nyilvánult meg, Oszkó Péter pénzügyminiszterként benyújtott egy törvényjavaslatot, amelynek nagy részét az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek találta, így megsemmisítette. Mire azonban ez megtörtént, már csak hónapok voltak hátra a kormányzásból, így a javításnak és a bevezetésnek a kabinet már nem látta értelmét. Ezek után jó sokáig nem merült fel komolyan az ötlet, az állóvízbe Botka László, az MSZP miniszterelnök-jelöltje és Vona Gábor Jobbik-elnök dobták be a kérdést idén márciusban.
A Botka-féle luxusadó-ötlet (amely részben egyébként jövedelemadó) bejelentésekor az MSZP elmulasztotta háttérszámításokkal alátámasztani az új adónem előnyeit, vagy tisztázni, hogy ezzel összefüggésben milyen területen tudnának könnyíteni az adófizetők terhein, hogyan hasznosulna az egyenlőtlenségek csökkentésében az így nyert összeg. A szocialisták szerint ez egyébként nagyjából 300 milliárd forint lenne egy évben, ami GDP-arányosan 0,8 százalék körüli mértéket jelent, vagyis az összes vagyont terhelő helyi adóval összeadva már megütné az OECD-átlagot a magyar vagyonadó mértéke.
A csak kampányszlogenek szintjén ("fizessenek a gazdagok") részletezett javaslat szerint egyébként 100 millió forint feletti vagyon, havi 1 millió forintnál magasabb kereset, és 100 hektárnál nagyobb föld után kellene fizetni, tehát még csak különösebben merésznek sem nevezhető. Az azonban nem segít a terv megítélésén, hogy felületessége miatt könnyű rásütni a szavazatmaximalizáló demagógia vádját.
A Jobbik hasonló hibába esett a Vona Gábor által bejelentett földesúradó kapcsán. A tervezett új adónemről nem tudtunk meg semmit, leszámítva, hogy azokra vetnék ki, akiknek évente legalább 300 millió forinttal gyarapodott a vagyona 2002 óta. A visszamenőleges hatály törvények esetében önmagában sem túl bizalomgerjesztő, ráadásul Vona beszédében kifejezetten a politikai ellenfeleinek regnálása alatt meggazdagodottakra lőtt, amivel veszélyes terepre evez:
Így megint csak nem arról van szó, hogyan vezethetnénk be egy igazságosabb, ugyanakkor hatékony adórendszert; ehelyett az újraelosztás kérdésén keresztül is csak a rövidtávú politikai célok fogalmazódnak meg, a kritikusoknak pedig annál könnyebb a kommunista diktatúrára visszautalva lesöpörni az asztalról a kezdeményezéseket.
(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)