Magyarország megrekedt a modernizációban, és stagnál a társadalmi mobilitás, ami főként a leszakadó országrészek népességét érinti hátrányosan – derül ki az Eurofund friss tanulmányából.
A társadalmi mobilitás azt jelenti, milyen eséllyel változhat az egyének társadalmi pozíciója egy adott országban. Minél nagyobb a mobilitás, annál jobb esélyekkel indulnak az életben az alsóbb társadalmi rétegek, egy jó irányba tartó társadalomban a felfelé történő mobilitás általános jelenség, a lefelé mobilitás és az adott rétegbe beragadás viszont csökkenő tendenciát mutat. A mobilitást lehet mérni végzettséggel, vagyonnal, foglalkozással, az Eurofund a válaszadók foglalkozását hasonlította össze a szüleikével.
A mobilitás mérése hosszadalmas folyamat, a most megjelent tanulmány több évtizedes trendet vizsgál. A felhasznált legújabb adatfelvételek 2002 és 2010 között történtek, vagyis a legfrissebb, amire következtetni lehet belőlük, az X-generációra jellemző mozgás. A mobilitás lassan alakítható (többnyire hosszabb távú befektetések befolyásolják, például az iskolarendszer fejlesztése), így nem valószínű, hogy az Y-generációra vonatkozóan számottevően változott volna a helyzet. A Z-generáció munkába állásáig még várni kell, de Magyarországon az oktatásból kivont összegek és az ország felének leszakadása aligha javít a helyzetükön.
A mobilitási (és a szegregációs) vizsgálatok egyik kifejező mérőszáma az úgynevezett disszimilaritási index, ami jelen esetben azt jelzi, mennyiben tér el egy országban a mobilitás egy képzeletbeli viszonyítási állapottól, amelyben egyáltalán nincs mozgás a társadalmi státuszok közt (mindenki ott marad, ahova született). Minél magasabb értéket vesz fel ez a mutató, annál több volt a státuszváltás az adott országban.
Az indexet a kutatásban az abszolút mobilitás megmutatására használták, ami a gazdaság szerkezetének átalakulásából következő mozgást jelenti. A modernizálódó társadalmakban egyre kevesebb ember dolgozik az iparban és a mezőgazdaságban, míg egyre több a szolgáltató szektorban, így a generációk közti mobilitás nem annyira a társadalmi igazságosságot mutatja, inkább egyfajta gazdasági szükségszerűség.
vagyis az EU-n belül a magyar társadalomban a legkevésbé gyakori a helyzet változása a háztartásban található legmagasabb foglalkozási státuszú emberhez képest.
A tanulmány szerint a lista végén található országok egy része azért került oda, mert már a végéhez ért a modernizációs átrendeződés (ilyen például Anglia, Franciaország), más része viszont azért, mert a folyamat leragadt egy szinten (ide tartozik Bulgária és Magyarország). Ez önmagában nem sokat mond el az egyéni lehetőségekről, az össztársadalmi megrekedés viszont kiolvasható belőle, amin valószínűleg nem segít az Orbán-kormány „újraiparosító” politikája sem. A szerzők azt is kimutatták statisztikai módszerekkel, hogy minél kisebb mértékű strukturális változás volt egy országban, annál jellemzőbb volt a lefelé tartó mobilitás, Magyarország és Bulgária e tekintetben nagyon rosszul teljesít.
Érdekes, hogy a nők abszolút mobilitása (az ábrán kék pötty) mindenhol jóval magasabb a férfiakénál (az ábrán piros háromszög). Ez azzal magyarázható, hogy a nők nagyobb eséllyel mennek az újonnan létrejövő szolgáltatószakmákba dolgozni, mint a férfiak, akiknél gyakoribb, hogy folytatják az apai hagyományokat, és kétkezi munkát választanak.
A másik fontos mobilitási mutató a relatív mobilitás, amiből jobban kirajzolódnak az egyéni lehetőségek. A relatív mobilitás arról szól, a társadalom alapvető folyamatától függetlenül mennyire befolyásolja az ember családjának státusza azt, hogy ő maga gazdag vagy szegény, alacsony vagy magas képzettségű lesz felnőtt korára. A kutatásban az úgynevezett „csendes generációtól” (II. világháború előtt születettek) a baby boomereken át az X-generációig követik a mobilitást az EU-tagállamokban, amiből trendszerűen kirajzolódik, hogy melyik korosztály milyen eséllyel jutott feljebb a társadalmi ranglétrán.
Az alábbi ábra csalóka, mivel pont a lefelé irányuló trend jelöl nagyobb mobilitást. Az értékek erősen eltérnek országonként, Magyarországról azt mutatták ki, hogy
de még így is az európai középmezőnyben helyezkedik el, vagy legalábbis ott volt egy évtizeddel ezelőtt.
Érdekes módon a trend tekintetben nem a többi posztszocialista országra hasonlítunk, hanem az Egyesült Királyságra és Írországra. Nőkre és férfiakra bontva ezt az értéket, kijön, hogy a rendszerváltás nagy vesztesei a férfiak voltak, ami logikus is: sokkal több olyan szakma szűnt meg akkortájt az ipar leépülésével, amelyben elsősorban férfiak dolgoztak. Az már elgondolkodtatóbb, hogy
A vizsgált posztszocialista blokkból egyébként egyedül Szlovákia mutatott növekvő relatív mobilitást, illetve Csehországban stabilizálódott az érték. A legjobban növekvő mutatóval az északi országok, a Benelux államok és Görögország rendelkeznek. Az adatokból az is kiolvasható, hogy van egy jól azonosítható töréspont a baby boomer generáció és az X-generáció között, ahol elváltak egymástól az egyes országok útjai: néhány helyen folytatódott a mobilitás növekedése, de több országban esni vagy stagnálni kezdett az index, különösen a férfiaké.
A tanulmány végén azt is országonként azonosítják a szerzők, mely tényezők gátolják a leginkább a felfelé irányuló mobilitást, vagyis min kellene leginkább változtatni. Magyarország és a többi visegrádi ország esetében a szolgáltatásokhoz való hozzáférésben mutatkozó régiók közi különbséget találták a legsúlyosabbnak, de megemlítik a lecsúszó középosztály problémáját is. Szolgáltatások alatt itt természetesen nem a mozit és az éttermeket kell érteni, hanem például a színvonalas oktatást, illetve azokat a szociális mankókat, amelyek a rosszabb helyzetbe született gyerekek feljebb jutását segítik.
(Borítókép: Egy roma család udavara Kerepesen. Fotó: The Age/Getty Images Hungary)