Mióta az állam betolakodott a hulladékgazdálkodásba, egyre rosszabbul működik minden. De ez nem akadályozza meg a kormányt abban, hogy továbbterjeszkedjen az utolsó néhány területre, ahol még pénzszagot érez: most a szelektív hulladékgyűjtés megmaradt piaca került terítékre, pedig semmi nem látszik igazolni a közérdeket a kiszorítás mögött. A szereplők szerint mindez csak rontani fog az újrahasznosítási arányunkon, ami már most is messze van az elvárásoktól.
Felhördülést váltott ki a napokban a hulladéktörvény készülő változtatásának egyik eleme, miszerint az állam már az iskolai papírgyűjtésre is rátenné a kezét. Bár az időközben benyújtott módosítóból ez a javaslat kikerült, a piaci szereplők mégsem nyugodhatnak meg, maradt benne ugyanis éppen elég muníció, hogy kivéreztesse az ágazatot. A tervezett változtatások nemcsak a verseny maradékát űznék ki a szektorból, de jó eséllyel csökkentenék a szelektív gyűjtés hatékonyságát is, amiben már most is rosszul állunk, pedig közelít az időpont, amikor el kell számolni az EU felé a célértékekkel kapcsolatban.
A benyújtott módosító – melyet információink szerint a tavaly alapított állami kukacég, a Nemzeti Hulladékgazdálkodási Koordináló és Vagyonkezelő Zrt. (NHKV) készített elő az Nemzeti Fejlesztési Minisztérium (NFM) számára – az állami monopólium tágítását célozza a hulladékgazdálkodásban. Abban a hulladékgazdálkodásban, amelyben az elmúlt években több lépcsőben vertek szét egy működő piacot a közhasznúság és a rezsicsökkentés jegyében, és amelynek irányítására újabb és újabb működésképtelen csúcsszerveket hoznak létre.
A legújabb ezek közül az NHKV Zrt., ami ugyan több mint egy évvel létrejötte után még mindig nem képes zökkenőmentesen ellátni a feladatait (a legfrissebb hír vele kapcsolatban, hogy májusig közel 10 milliárdos tartozást halmozott fel az FKF felé), de most újabb kizárólagos jogköröket kapna.
A változtatások az ágazati szereplők szerint versenyjogi szempontból elfogadhatatlanok, több tízezer ember munkáját sodorják veszélybe, és a környezetvédelmi célok ellenében hatnak – tudtuk meg az Hulladékgazdálkodók Országos Szövetségétől (HOSZ). A szervezet az együttműködés jegyében az NFM-nek és a Földművelésügyi Minisztériumnak (FM) is elküldte észrevételeit, de azoknak csak kis része tükröződik a szerdán benyújtott módosítón.
A hatályos törvény alapján ma Magyarországon minden közszolgáltatónak biztosítania kellene négyféle anyagáram (papír, fém, műanyag és üveg) elkülönített gyűjtését. A helyzet ehhez képest az, hogy egy tavalyi szakmai konferencián maga az NHKV ismerte el:
Bár budapestiként könnyen azt hiheti az ember, a szelektív hulladékgyűjtés országosan egységes rendszerben működik, ez koránt sincs így. Még ahol működő szisztéma van, ott sincsenek mindenhol a házakhoz kihelyezett szelektív kukák, sőt, a fővárosban is bizonyos fokig hibrid a gyűjtés: az üveghulladékot például egyedüliként nem háznál, hanem köztéri hulladékszigeteken kellene kidobni.
Ezzel csak annyi a baj, hogy pont a legnehezebb hulladékfajtát kell hosszabban cipelni az egyre fogyatkozó szigetek valamelyikére. A szigetek kihelyezésekor még közel ezer darab volt Budapesten, mára ez visszaesett 200 alá részben a háznál gyűjtés miatt, részben pedig azért, mert a környékükön lakók (és emiatt önkormányzatok) nem szeretik a velük járó zajszennyezést és a hulladék eladásából pénzt kereső szegény emberek jelenlétét.
Az üvegcipelésre a hulladéktörvény mostani módosítása legalább a többség szempontjából pozitív változtatást hozhat: a 300 négyzetméternél nagyobb boltoknak a hatályba lépés után vissza kell majd venniük a csomagolási üveghulladékot. (Az eredeti tervezetben még mind a négy anyagáram szerepelt, ezt azonban a Földművelésügyi Minisztérium javaslatára és az ágazati szereplők örömére a végső változatból kivették.)
A települések 28 százalékán azért, mert eleve ki sem épült, 22 százalékán pedig van rendszer, de pénzügyi problémák miatt nem tud működni. Nem véletlenül van ez így: a 2013-as hulladéktörvény 2015-ig adott határidőt a szelektív rendszerek kiépítésére, ez a két év azonban csak úgy lett volna elegendő, ha az ágazat plusztámogatásban részesül. De nemhogy nem kaptak több pénzt a közszolgáltatók, még el is vontak tőlük bevételeket a rezsicsökkentés díjbefagyasztásával és a hulladéklerakási járulék bevezetésével.
A helyzeten nem dobott az sem, hogy az NHKV egy évvel ezelőtti létrejötte óta oda folynak be a lakossági díjból származó bevételek, ők pedig nem a közszolgáltatási díjat, hanem csupán úgynevezett szolgáltatási díjat osztják vissza működésre – a rendszer felállása óta az amúgy is anyagi gondokkal küzdő közszolgáltatók további 10 százalékkal jutnak kevesebb forráshoz átlagosan a Köztisztasági Egyesülés becslése szerint.
Ehhez jön még egy másik lehangoló tény: az országnak abban a felében sem működik rendesen az elkülönített gyűjtés, ahol létezik és tudják finanszírozni. A hulladékhasznosítók tapasztalata szerint Budapesten tavaly a műanyagot gyűjtő kukákban az idegenanyag-tartalom – beleértve az újrahasznosításhoz már túl szennyezett műanyagot is – aránya sok esetben elérte akár a 60 százalékot. Emellett az FKF adatai szerint Budapesten a vegyes hulladékos kukák tartalmának 37,5 százaléka újrahasznosítható anyag volt.
A csomagolás után kivetett – és a termékek árába beépülő, tehát mindannyiunk által fizetett – termékdíj elvileg egy fontos környezetvédelmi forrás lehetne, ha az innen befolyó pénzt az eredeti cél szerint becsatornáznák a hulladékgazdálkodásba.
Magyarországon azonban ez nem pont így működik; miközben iszonyatos összegeket szednek be belőle, ennek csak a töredékét forgatják vissza az ágazatba. A tavalyi költségvetés bevételi oldalából kiderül, hogy 72,4 milliárd forint jött be termékdíjakból, de ebből csak 12,75 milliárd hasznosult a hulladékgazdálkodásban. Jelenlegi formájában az elvileg specifikusan környezetvédelmi célokat szolgáló sarc nagyobb része a költségvetésbe vándorol, vagyis gyakorlatilag adóként működik, és mindenféle másra költi el az állam. Ennek meg is van az eredménye: a csomagolási hulladék újrahasznosítási aránya a 2011-es értékhez képest 7 százalékot romlott 2014-re.
Ha valami, akkor ez biztosan probléma, és nemcsak a hazai törvények miatt, hanem mert az Európai Unió felé is vannak kötelezettségeink a hulladékgyűjtéssel- és újrahasznosítással kapcsolatban.
A vészesen közelgő 2020-as céldátumig a négy hulladéktípusra vonatkozóan
de most csak 32 százalék körül állunk az Eurostat 2015-ös adatai szerint, vagyis a következő két és fél évben nagyon meg kellene táltosodni ahhoz, hogy sikerüljön. (AZ FM hivatalos statisztikája jobb helyzetet mutat: ők 40,65 százalékot tartanak nyilván, ebben azonban benne van a 10 százalék körüli elégetett hulladék is, ami a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető újrahasznosítottnak.)
És ez még csak a kezdet, az Európai Bizottság által 2016 elején elfogadott, körforgásos gazdaságról szóló csomag ennél sokkal nagyobb gondosságot vár majd el szelekció terén. A csomag jelenleg tárgyalás alatt van, az Európai Parlamentnek és a Tanácsnak még szavaznia kell róla, de a folyamat végén várhatóan 65 százalékos elvárást írnak majd elő 2030-ig nemcsak a négyféle anyagra, hanem a teljes lakossági hulladékra vonatkozóan (ami alól bizonyos tagállamok haladékot kaphatnak).
Világos, hogy komoly erőfeszítéseket kellene tenni a hulladékkezelés hatékonyságának javítására itthon, de mi kellene ahhoz, hogy jobban működjön a rendszer? Nem túlságosan bonyolult a képlet: elegendő forrás és megfelelő ösztönzők mind az ágazati szereplőknek, mind a lakosságnak, hogy motiváltak legyenek a szelekcióra, újrahasznosításra. A soron következő törvénymódosításnak ezt a célt kellene szolgálnia, de sajnos úgy tűnik, ennek éppen az ellenkezője történik.
Az első kifogásolható változás, hogy a tervezet több ponton tovább nyirbálja az évek óta egyre szűkülő területre visszaszorított piacot, pedig sehol sem látszik, hogyan segítené elő mindez a környezeti célok elérését. A hulladékgazdálkodás egy itthon is nyereségesen működő, tízmilliárdos iparág volt, amíg a 2011-ben kezdődött nagy átszervezéssel ki nem húzták a cégek lába alól a talajt a koordináló OHÜ föléjük ültetésével és a terheik többszörösére növelésével.
Most ezen az úton menetel tovább a kormány, amikor többfrontos háborút indít a talpon maradt vállalkozásokkal szemben. A készülő módosítással két olyan helyről is kitúrják őket, ahol eddig még labdába rúgtak:
Ha olyan településen lakunk, ami abba a fent említett 50 százalékba tartozik, ahol nincs vagy nem működik a közszolgáltató által biztosított szelekció, két dolgot tehettünk eddig: dobálhattunk mindent a vegyesbe, vagy gyűjthettük a szemetet elkülönítve saját szakállunkra, és eladhattuk pénzért egy iparági szereplőnek.
Ez a rendszer viszonylag jó ösztönző azoknak, akik spórolnának a szemétszállítási költségeiken, hiszen a szelekcióval nemcsak a vegyes hulladék elszállításáért fizetendő díj csökkenthető, de pluszpénzre is szert lehet tenni például a fém vagy a papír eladásával. Emellett megélhetést biztosított a hulladékos cégeknek köztes szereplő közbeiktatása nélkül, a cégek közti verseny pedig garantálta, hogy az emberek a lehető legjobb áron szabadulhassanak meg az elkülönítetten gyűjtött hulladékuktól.
A módosítás után a piaci szereplők ezen a fronton nem jöhetnek már szóba, vagyis egy bevételi forrástól biztosan elesnek. A lakosság ugyan elméletileg viheti majd a hulladékát a közszolgáltatóknak, más kérdés, hogy a lakosok kaphatnak-e valamilyen ellentételezést a hulladékért, ugyanis a közszolgáltatók nem is lesznek tulajdonosai a gyűjtött hulladéknak, és az elkülönítetten gyűjtött anyagok értékesítéséből befolyó bevételek sem őket illetik meg, hanem az NHKV Zrt.-t; így a közszolgáltatók ösztönözve sincsenek igazán az elkülönített gyűjtésre.
Ha a hulladéktörvényt a módosítási javaslatnak megfelelően elfogadják, az háromféle veszéllyel fenyeget:
A körültekintőbb lakossági szelektálást egyébként úgy is lehetne ösztönözni, ha emelnék a vegyes kukák díját, ezzel is abba az irányba tolva az embereket, hogy a hanyagságból odadobált 40 százaléknyi újrahasznosítható szemetet inkább válogassák szét. Erre azonban szintén nincsen lehetőség, mióta a rezsicsökkentéssel befagyasztották a szemétszállítási díjakat.
A második pont, amelyben megtiltanák a közszolgáltatóknak, hogy profitorientált piaci szereplőkkel szerződjenek, szintén problémás. A törvénymódosítás értelmében csak nonprofit szervezetek lehetnének alvállalkozók – kérdés: honnan akasztunk le hirtelen annyi nonprofitot, amennyinek van szándéka és lehetősége a szükséges feladatok ellátására?
A hulladékgazdálkodással kapcsolatos szabályozás és a felelősségi körök átláthatóságán nem segít, hogy gyakorlatilag 4+1 minisztérium között van szétdobálva a terület. A Nemzeti Fejlesztési Minisztérium felel általánosságban a hulladékgazdálkodási közszolgáltatásért, a földművelésügyi tárca alá tartozik viszont a dolog környezetvédelmi vonatkozása, például a különböző célértékek betartása. A fémkereskedelmi törvény a Nemzetgazdasági Minisztérium hatásköre, míg a Belügyminisztérium száll be, ha valami gond van, és a katasztrófavédelemnek kell ellátnia a szemétszállítást. Az egészet megfejeli a csúcsminisztérium Miniszterelnökség, ami gyakorlatilag bármibe beleszólhat, ha úgy adódik.
A Hulladékgazdálkodók Országos Szövetsége szerint a mostani rendszerben a közszolgáltatók nagy része forprofit ágazati szereplőkkel végezteti a szelektív hulladékgazdálkodási munka egy részét, így a hulladék gyűjtésében, szállításában és előkezelésében, például a hulladék utóválogatásában is részt vesznek erre specializálódott cégek.
Azzal, hogy követelményként írják elő a nonprofit működési formát (és amint az a fentiekből kiderül, a lakossági hulladéktól is elvágják őket), kivéreztetik az ágazat maradékát anélkül, hogy bármilyen értelmes okot szolgáltatnának minderre. Mindezt úgy, hogy egyébként maga a csúcs-irányítószerv, az NHKV sem nonprofit alapon működik.
Az uniós és a hazai versenyjogi szabályozás is lehetővé teszi monopólium létrehozását, amennyiben az nyilvánvaló közérdeket szolgál, a szelektív hulladékgazdálkodás területén azonban ez több tekintetben is minimum kétséges. Bár az ágazat erősen kitett a nyersanyagok világpiaci áringadozásának (például a műanyag újrahasznosításának megtérülése függ a kőolaj árától), ha egy felsőbb cél (mondjuk a környezetvédelem) miatt nem akarjuk, hogy kizárólag az árak ingadozása szerint alakuljon az újrahasznosítási arány, akkor az állam támogathatja is a szereplőket az adott helyzethez mérten. Nem szükséges tehát mindent központi irányítás alá vonni, pláne nem úgy, hogy a hulladékoknak működő, versengő piacuk volt, és részben még van ma is.
Az állam sokkal jobban tenné, ha okosan ösztönözné, szükség esetén támogatná a meglévő szereplőket a minél magasabb újrahasznosítási arány elérése érdekében. Ehelyett azonban inkább igyekszik az utolsó fillérre is rátenni a kezét az hulladékágazatból, ebben pedig az sem zavarja, hogy minden bizonnyal rengeteg ember megélhetését sodorja veszélybe. A HOSZ adatai szerint csak a fémkereskedelemben 506 cég működik ma közel 11 ezer alkalmazottal, nem túlzás tehát azt állítani, hogy a jelenlegi felállásban
Ha az itt dolgozók kénytelenek lesznek más megélhetés után nézni, az azért is baj lehet, mert ha netalán később az aktuális kormányzat rájön, hogy a mostani hatékonytalan rendszer helyett jobb volna visszacsinálni legalább részben a régit, akkor csak lassacskán lehet majd visszaépíteni az ágazatot.
Elküldtük kérdéseinket az NHKV Zrt.-nek a települési szelektív hulladékgyűjtés aktuális állásáról, hogy megtudjuk, továbbra is működésképtelen-e a rendszer az ország felében, illetve hogy milyen terveik vannak a helyzet javítására. Írtunk a Nemzeti Fejlesztési Minisztériumnak is, milyen közérdekkel tudják alátámasztani a piac szinte totális kiűzését a hulladékágazatból. Cikkünk megjelenéséig nem kaptunk választ egyik kérdésre sem.
(Borítókép: Összepréselt PET-palackok a Fe-Group Invest Zrt. X. kerületi szelektív hulladékot feldolgozó telepén. Fotó: Kallos Bea/MTI)