Az ingatlanválság után súlyos helyzetbe került MKB-t a Magyar Állam előbb megvette német tulajdonosától, majd szanálta, végül magánkézbe adta. Csak éppen erősen mutyigyanúsan. Ha reálisan értékelünk, az MKB-megmentésének vannak valóban sikeres elemei is, ám a folyamat nem volt transzparens és a pénzügyi stabilitás szempontjából nem megnyugtató, hogy az új tulajdonosok ki vannak feszítve hitelekkel.
Az MKB már az „átkosban” is működött. 1950-es alapítása után a szocialista Magyarország külkereskedelmi kapcsolatait egyengette, teljes neve sokáig Magyar Külkereskedelmi Bank volt. Amikor aztán 1987-ben elindult a kétszintű bankrendszer, az MKB általános kereskedelmi bankként tevékenykedett tovább. Amolyan elitbank lett, elsősorban nagyobb cégek kiszolgálására szakosodott.
A bankot 1994 és 1996 között privatizálták, ekkor érkezett tulajdonosnak a bajor Bayerische Landesbank. A müncheni központú, áttételesen állami német bank rendkívül hányatott sorsú intézmény, több befektetésével is komoly bajba került, vezetését büntetőügyek is tizedelték, az MKB-ra vélhetően nem jutott kellő figyelem és kontroll. Érdekes, hogy a Fideszhez már a múltban is többször köze volt a banknak.
Az emlékezetes székházügyben a bank mai központja, a Váci utcai egykori tiszti kaszinó, majd Mogürt-központ volt érintett. A székház egy időben a Fidesz és az MDF közös központja volt. 1993-ban a párt gazdasági vezetői (Simicska Lajos és Varga Tamás) 1,5 milliárd forintért adták el az MKB-nak, az ügylet nagy vihart kavart.
Maga Orbán Viktor is kapcsolatba került a bankkal. A miniszterelnök és felesége, Lévai Anikó 1994-ben az MKB-leányvállalat Residealtól félmillió forintért megvettek egy Haris közi lakást, amit nyolc évvel később 63 millió forintért értékesíthettek.
A klasszikus vállalati bank a kétezres években azt látta, hogy a nagyobb nyereség a lakossági ügyfelek kiszolgálásában rejlik, de eléggé elkésett a lakossági nyitással, csak 2005-ben indult a bankban a Go-to-Market projekt.
A baj nem járt egyedül, nem sikerültek a nemzetközi terjeszkedési lépések sem, a bank vásárolt Horvátországban, Csehországban, Bulgáriában és Romániában is, de a külföldi kisbankok megvásárlásai veszteségekkel, kudarccal zárultak.
Akadt azonban egy terület, amelyben az MKB volt az első és egy időben a legjobb, ez pedig a nagy bevásárlóközpontok finanszírozása volt. Például a Duna Plaza volt egy emblematikus nagy projekt. Ezek pár évig szép nyereségeket termeltek, de aztán a 2008-as ingatlan- és hitelválság után elképesztő veszteségekhez vezettek. A rémálom-időszakban az MKB négy éven át, évi 100 milliárd forint veszteséget termelt, amit, ha elosztunk az évi mintegy 220 banki munkanapra, kiderül, hogy az MKB ebben az időben, ha kinyitott, 500 millió forintos bukást termelt. Igen, jól értik, naponta.
A bajorok fejében időről, időre felmerült, hogy a rettenetes állapotban levő bankot el kéne adni a Magyar Államnak. Úgy tudjuk, hogy már 2010 közepén volt egy ígéretes tárgyalás, az akkor még Fellegi Tamás vezette Nemzeti Fejlesztési Minisztériummal. Csak éppen mindig nagyon messze voltak az árelképzelések, és az eladás pillanatában a bajor tulajdonosnak óriási egyszeri veszteséget kellett volna realizálnia.
Ettől féltek a mindenkori német menedzserek, és ezért halogatták a megegyezést, amivel végül nagyon rosszul jártak. Meglepő módon az igencsak veszteséges bankban igazán éles személyi következmények sem voltak, a német tulajdonos nem fogta rövidre a gyeplőt, még az utolsó időkben sem.
Aztán végül 2014-ben Markus Söder bajor tartományi pénzügyminiszter újra megkereste a magyar állam képviselőit és 2014. július 24-én egymás kezébe csaptak a felek. A Magyar Állam lehetővé tette, hogy a Bayerische Landesbank (BLB) és mögötte a bajor állam elhagyhassa Magyarországot.
Hogy pontosan miért vásárolt az állam, azt nem lehet tudni, de sok minden ebbe az irányba mutatott. Orbán Viktor miniszterelnök eddigre már meghirdette a bankszektorban az 50 százaléknál nagyobb hazai tulajdonhányad kívánatos célját. A magyar politikai vezetést pedig piszkálta, hogy Angela Merkel német kancellár-asszony tanácsadói többször rájuk mordultak.
Minduntalan azt kérték számon, hogy az állam miért vet ki méretes bankadót a veszteséges MKB-ra, hiszen ezzel végső soron a Magyar Állam a német adófizetőkre hárított egy szokatlan terhet. Egy egykori magyar miniszter elmeséléséből tudjuk, hogy tényleg rendkívül durva hangnemű számonkérések folytak e témában.
Ami a pénzügyi kondíciókat illeti, hivatalosan 55 millió eurót (17 milliárd forintot) fizetett az állam a bankért, de az eladó németek valójában 215 millió eurót még fizettek is azért, hogy elmehessenek. A távozásuk előtt ugyanis 270 millió eurós tőkeemelést vállaltak, technikailag anyabanki kölcsönt és alárendelt kölcsöntőkét engedtek el az MKB-nak.
Egyes értékelések szerint ezzel nagyon olcsón megúszták a szabad elvonulást. Jól szemlélteti ezt, hogy állítólag az OTP is érdeklődött, de a magyar bankszektor piacvezetője csak akkor vette volna meg a bankot, ha a németek még egymilliárd eurót itt hagynak a rendbe tételre.
Azt szinte rögtön lehetett látni, hogy a németek által hátrahagyott pénz nem sok mindenre lesz elég. A rengeteg rossz projekthitelt ebből még nem lehet leírni. Volt az MKB-ban egy csomó akna, rosszul bérbe adható plázák, a Budapest Gate bicskei golfpálya, az Elephant Holding ingatlanprojektjei, előnytelen, sokszor offshore cégekkel kötött fiókbérleti szerződések és így tovább, és így tovább. Külön-külön is milliárdos veszteségek, és ezekből jó sok.
A következő rövid időszakban az állam nem tudta sem lenyelni, sem kiköpni az MKB-t, mint nagy falatot. Kicsit ide-oda csalinkázott a bank az állam egyes vezetői között. A Magyar Állam volt mindvégig a tulajdonos, de a tulajdonosi jog gyakorlása pattogott a miniszterek között, Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter, Seszták Miklós fejlesztési miniszter, illetve Lázár János Miniszterelnökséget vezető miniszter is „szöszölt” kicsit vele, de aztán Matolcsy György, vagyis a Magyar Nemzeti Bank égisze és egy szanálási eljárás alá került a bank.
A szanálási folyamat 2014. december 18-án indult, az MNB volt a szanálási hatóság, Matolcsy György mellett Balog Ádám alelnök és Nagy Márton (akkor ügyvezető, ma alelnök) irányításával elindult a bank megmentésének, illetve feljavításának a másfél éves időszaka.
A szanálási folyamat lényege a bank belső hatékonyság-javítása, a problémás tevékenységek és a rossz eszközök leválasztása, végül a maradék jó bank, vagyis a rossz elemektől megtisztított MKB értékesítése volt. Csak úgy sorjáztak az ilyenkor felmerülő fájdalmas lépések, az MKB-ból előbb elzavarták a teljes vezetést, majd alacsonyabb beosztású munkavállalókat is szép számmal kirúgtak, fiókokat zártak be, jogi szempontból átvilágítottak egy csomó szerződést, illetve eladták a bank egyes értékes elemeit, biztosítókat, gépjárműlízing-portfóliót.
A nagyobb feladat a nem-teljesítő hitelek kezelése volt. Pár rossz hitelt piaci alapon is el tudott adni a bank, de az egész folyamat kulcseleme egy igazán méretes és nem piacképes rossz hitel csomag eladása volt. A portfóliót a frissen létrehozott MSZVK Magyar Szanálási Vagyonkezelő Zrt. vette át, amely cserébe 2015. december 23-án amolyan karácsonyi ajándékként az MKB tulajdonosa is lett.
A bank a 200 milliárd forint feletti rossz állományért 45 százalékos árat kapott. Pedig az nem ért ennyit. Vagyis ebben a tranzakcióban volt egy 32 milliárd forintra becsült állami támogatás is, hiszen a piac valójában legalább ennyivel kevesebbet adott volna csak ezért a portfólióért. Ha piaci áron kellett volna eladni a rossz hiteleket, akkor az MKB megborult volna, vagy valakinek fel kellett volna tőkésítenie.
Ha nagyon leegyszerűsítjük ezt az állapotot, akkor az MKB átkerült az Magyar Államtól, az MSZVK tulajdonába. E logika szerint az eladás során végül is már nem az állam, hanem a bankszektor ezen speciális vagyonkezelője adott el. Ez azért volt lényeges, mert az MNB olykor ezzel indokolta, hogy miért ad hiányos információt a vevőkről vagy a tranzakció részleteiről. Az Európai Bizottság végül elfogadta a konstrukciót, benne az állami támogatást, de feltételeket is támasztott. Az unió azt is előírta, hogy a megtisztított bankot nyílt eljárásban, a legmagasabb vételárat kínáló vevőnek kell eladni.
Természetesen már eddig a pontig is sok kérdés merülhetett fel. Miért vette meg a Magyar Állam a bankot? Megfelelően előkészítette-e a tranzakciót? Nem kellett volna több pénzt kérni a németektől a szabad elvonulásért cserébe? Milyen volt a szanálási folyamat? Mekkora volt az állami támogatás? Ám a történet eddig a pontig túl sok embert még nem zavart, igazán nem érte el a közvélemény ingerküszöbét. Akkor került az érdeklődés homlokterébe, amikor magánosították.
A készülő eladásról ugyanis már korábban is folyamatosan szivárogtak az információk. Azt lehetett tudni, hogy a neves amerikai tanácsadó, a világ legnagyobb befektetési háza, a JP Morgan dolgozik az előkészítésen. Úgy hírlett, hogy összességében egymilliárd forintot számlázhatott a neves cég. Az is elterjedt, hogy a vevőt felerészt Orbán Viktorhoz, felerészt Matolcsy Györgyhöz kötődő üzleti körök adják majd, egy időben konkrétan arról regéltek, hogy egy, az MNB-s Pallas Athéné alapítványokhoz kötődő gazdasági társaságnak lesz szerepe lesz a dealben. Az értékesítés mesterterve is kiszivárgott. Eszerint egy konzorcium fog befutni, amiben van külföldi private equity, van bennfentes magyar intézményi befektető és a bank menedzsmentje is érdekelt. Végül nagyjából ez is történt, bár voltak még svédcsavarok.
Aztán 2016 nyarán minden kiderült. A Figyelő megszellőztette a befutókat és az MNB megerősítette a hírt, miszerint 37 milliárd forintért a luxemburgi, szingapúri Blue Robin Investments S.C.A. – METIS Magántőkealap – Pannónia Nyugdíjpénztár konzorcium veheti meg az MKB részvényit 45-45-10- százalék arányban. 2016. június 29-én lezáult a deal, másnap, 30-án az MNB megszüntette az MKB szanálási eljárását. A bank újra piaci működésű lett. A befolyt vételár a korábbi (32 milliárd forintban meghatározott) állami támogatást ellentételezte, vagyis úgy tűnt, hogy az adófizetőknek az MKB-kaland e pontig 12-17 milliárd forintba, vagyis nagyjából az eredeti vételárba fájt csak.
Ám valójában ez egy leegyszerűsített kép lenne. A Magyar Állam és a hazai bankok az úgynevezett Szanálási Alap feltöltésével és bizonyos garanciákkal további költségekbe verhetik majd magukat, így valójában ma még nem is lehet végleges adófizetői egyenleget húzni az MKB-történetről.
Természetesen mindenkit az érdekelt, hogy kik ezek a szinte teljesen ismeretlen vevők. A legkisebb részvényest a Pannóniát lehetett ismerni, valódi, transzparens intézmény volt, de ki az a Blue Robin, mi fán terem a Metis? A bejelentés után sokan kényszerültek magyarázkodásra és titkolózásra. Arról szóltak a pletykák, hogy valójában a magyar politikai legfelső szintjein kell keresni a befektetői kör mozgatóit, csak éppen ez még a legnagyobbaknak sem ment könnyen, mert a politikailag támogatott csapat is viszonylag nehezen tudott előteremteni 37 milliárdot.
Az MNB és az MKB több-kevesebb meggyőző erővel azt próbálta hangsúlyozni, hogy neves tanácsadók által meghatározott, tiszta folyamat zajlott, a legmagasabb pénzügyi ajánlat nyert a versenyben és az Európai Bizottság mindvégig szorosan monitorozta a folyamatot. A vevői kör azonban nem volt megnyugtató, nem látszott sem tőkeerősnek, sem nemzetközinek.
Úgy tudjuk még két pályázó lett volna az MKB-ra, akik ugyan szintén bevonták volna a menedzsmentet és hazai, némileg „csókosnak” tűnő üzleti köröket, de a lemaradók legalább valóban ismert angolszász private equity befektetők voltak, a J.C. Flowers & Co és a Ripplewood Holdings. A Blue Robin mögött azonban bántóan nem látszott a szakmai háttér. Egyetlen képviselő bukkant fel, az indiai-szingapúri Rakesh Kumar Aggarwal, aki ugyan valaha valóban nemzetközi bankár volt, de igazán senki nem hitte el a piacon, hogy Szingapúrból fantáziát látott egy megkötésekkel dolgozó, szanálás alatt álló magyar bankban. Jogos észrevételnek tűnt, hogy amennyiben az MKB Münchenből, ezer kilométerről is menedzselhetetlen volt az egyik legnagyobb európai banknak, akkor mire jut majd az indiai bácsi hétezer kilométerről.
Másfél évig rengetegen dolgoztak az MKB eladásán. Egy szakértő becslése alapján a tanácsadók összesített költsége a dealértékhez képest majdnem kétszámjegyű volt.
A vezető szerep a neves JP Morgané volt, a cseh Jiri Svarc, mint szenior kolléga és az orosz Szergej Galperin, mint junior kolléga nevét hallottuk, mint akik sokat foglalkoztak a deallel. Gyakran utaztak ide, ők is, a kollégáik is, úgynevezett process lettereket írtak, az eredetileg külön jelentkező pályázókat konzorciumokba szervezték. A vezető jogi tanácsadó a DLA Piper volt, Nemescsói András volt a főmunkatárs.
Fontos szerepe volt az egész deal összerakásában, illetve a szingapúri befektető mozgatásában egy szólistának is, a korábban a Barclaysnél, illetve a Goldman Sachsnál pallérozódott, jelenleg Szingapúrban élő Semsey Barnának.
Rengeteg további tanácsadó cég dolgozott az MKB körül. A Deloitte könyvvizsgálta a bankot, az EY és a PwC többször becsülte fel az MKB piaci értékét, a CBRE ingatlanokat értékelt, a KPMG még korábban az MKB egyedi nagyhitelek leválasztásában segített, a Blue Robin a BDO-t választotta tanácsadónak és a Chevalier & Sciales irodát jogi segítőnek.
Vajon morálisan miként ítélhető meg, ha a tanácsadók valójában egy politikai irányítású, nem-transzparens ügyletet szentesítenek a munkájukkal? Mennyire láthatták a puzzle-darabokból a big picture-t?
A nemzetközi tanácsadói szakmában vannak erre gyakorlatok, aztán cégenként és ügyletenként változik, hogy kinek mit vesz be a gyomra, vagy mekkora tanácsadói díjazás mentén enyhül meg a compliance. A KYC (know your customer), fontos elvárás, legalábbis az elvárható a nemzetközi tanácsadóktól, hogy legyen olyan procedúrájuk, ami a nem legitim forrásból építkező vevőket kiszűri. Azt hallottuk, hogy egy nyugati sztenderdeket követő folyamatban mindig az eladónak és a vevőnek van tanácsadója, de magának a portékának nincs. „Úgy kell ilyen tanácsadói megbízásokat elvállalni, hogy a munka kiállja az idők próbáját. De ha esetleg nem is állja ki, akkor is a tanácsadó tudja bizonyítani, hogy ő mindent megtett azért, hogy rendes legyen a projekt.” – hallottuk a tanácsadói szerepről. Jóhiszeműen természetesen az is benne van a pakliban, hogy az MKB ma látható tulajdonosi köre az eredeti tanácsadókat is új információként érte.
Azt semelyik forrásunk sem mondta ki, hogy például a JP Morgannak lett volna a feladata felmérni a vevők hátterét, de azért volt aki megpendítette, hogy elég kínos is lehetne ez az egész szerepvállalás egy amerikai tőkepiaci vizsgálat előtt.
Nem volt túl bizalomgerjesztő, az MKB-dealre létrehozott másik befektető, a METIS sem. Túl hirtelen lett nagy ember az alap vezetője, Jaksa János, egy amúgy megnyerő kecskeméti bankár, aki úgy lett egy sok tízmilliárdos vagyon kezelője, majd úgy lett az MKB elnöke, hogy korábban csak a Raiffeisen harmadik-negyedik vonaláig jutott.
Mindez különösen akkor lett volna zavaró, ha tényleg Rakesh Kumar Aggarwal, vagy valóban Jaksa János a fejesek. Ám ezt ember nem gondolta a piacon. Ugyanakkor jogosnak tűnt a szakmai közvélemény visszatérő kommentje is, hogy a bankszakma alapja a bizalom. Ha eladják Magyarország egyik top kereskedelmi bankját, akkor nem maradhat titok, hogy pontosan kik vásároltak be.
Az első bejelentések után meglepetés volt, hogy bár korábban az hírlett, hogy az egykori MNB-s Balog Ádám vezette MKB- menedzsmentnek is lesz tulajdonosi szerepe, de ők a kezdeti leosztásból kimaradtak. Később aztán nagyon is megjelentek. Hamar elkezdett ugyanis változni a tulajdonosi struktúra. Rögtön elterjedt például, hogy a neves európai beruházási intézmény, az EBRD is beszáll. Ez vélhetően nem volt egy túlságosan megalapozott remény. Nyilván egy ilyen döntést nem lehet személyek konfliktusára leszűkíteni, de talán felvethető, hogy Simor András, ex-MNB elnök, aki ekkor már az EBRD alelnöke volt, nem biztos, hogy teljes mellszélességgel támogatta volna a nem éppen békés körülmények között érkező utódja, Matolcsy György konstrukcióját. Igen-igen finoman fogalmaztunk.
Hamarosan aztán valóban bejött a képbe a menedzsment. Az MKB munkavállalói MRP-szervezete, az OTP hiteléből átvehetett 15 százalékot a Blue Robin pakettjéből.
A valódi befektetők személyével kapcsolatban még mindenki információhiányos volt, de egyre több jel utalt arra, hogy a tulajdonosi szálak, a magyar politika felé, Orbán Viktor miniszterelnök közvetlen közeléig, nagy infrastrukturális pályázatok nyerteseihez nyúlnak. A 45 százalékos tulajdonos METIS mögött például Szíjj Lászlót, az építőipari Duna Aszfalt Kft. tulajdonosát lehetett sejteni, állítólag valamiképpen ő tett be pénzt a magántőkealapba. Az érintett, illetve képviselője Jaksa János soha sem kommentálta ezt az értesülést, de sok erre utaló jel volt, A cégregiszterekből látható volt, hogy a Mészáros Lőrinc felcsúti polgármesterrel erősen összekapcsolható Szíjj László több cégének is a kecskeméti Raiffeisen volt korábban a számlavezető bankja, éppen az a fiók, ahol Jaksa dolgozott. Kezdett összeállni, hogy miért egy kecskeméti fiókvezető ugrott a top magyar bank elnöki székébe.
A Blue Robin mögött azonban továbbra is csak az indiai ex-bankár és az ő Graha elnevezésű cége látszott, de az is kiderült, hogy a vagyonos külföldi befektetőnek láttatott indiai úr valójában hazai intézmény(ek)hez, például a Gránit Bankhoz is folyamodott hitelekért.
Az utolsó, eddig ismert tulajdonosi változás során ez a Graha nevű cég, vagyis áttételesen az MKB 30 százalékos tulajdonosa cserélt gazdát. Matolcsy György MNB-elnök unokatestvére, Szemerey Tamás (a versenytárs NHB Bank tulaja) szerzett 20,19 százalékot, a BanKonzult Kft. nevű cégén keresztül. Balog Ádám MKB-vezér pedig 9,81 százalékot, a Promid Invest Zrt. révén. Érdekesség, hogy az Index.hu információi szerint Balognak nem volt pénze, neki is valamiképpen Szemerey segített. Ahogy az is érdekes, hogy a történetben felsejlő Gránit Bank és Szemerey Tamás állítólag valamilyen módon már a kezdeti MKB-eladási fázisban is érdeklődtek. Halkan, zárójelben megkérdezhető, hogy bár a bankvezér Balog Ádám biztosan jól fizetett munkavállaló, de mennyit kereshet, ha egy 4 milliárdos hitelt képes törleszteni. Ha csak 3 százalék a kamata az idegen tőkének, az is évi 120 millió forint.
Természetesen, ha a bank értékesebb lesz, akkor mindenki jól jár, és erre végül is van esély. A veszteség-termelő koloncoktól megszabadított MKB ugyanis közben nyereséges lett, és ha jól vezetik, a kedvezőbb banki és makrogazdasági környezetben tovább gyarapodhat. Vagyis az MKB néhány kiválasztott embert akár valóban gazdaggá is tehet. Főleg, ha a tervezett tőzsdei megjelenésnél ezt az értékgyarapodást lehet is érvényesíteni.
Van azonban bőven kockázat is a történet folytatásában. Nem növeli a magyar bankrendszer és kormányzat reputációját, hogy az emblematikus bankmentés végén az MKB érezhetően egy üzleti-politikai bizalmi körön belül maradt.
A pénzügyi stabilitás tárgykörébe tartozik annak kérdése, hogy szabad-e engedni, hogy magyar magánszemélyek teljes mértékben idegen forrásokból vegyenek meg kulcsfontosságú magyar bankokat? Az ilyen tulajdonos nem tud tőkét emelni, ha nehezebb időszakok jönnek. Ráadásul a banküzem sajátosságai révén, akkor is szükségessé válhat egy bankban tőkeemelés, ha jól megy az üzlet és tőkével követni kell a működési expanziót.
Kinyitható annak a kérdésnek a vitája, hogy jó döntés volt-e anno az MNB és az egykori felügyelet (PSZÁF) integrációja. Felvethető ugyanis az a kérdés, hogy jót tett-e a pénzügyi rendszerünknek az, hogy nagyon egy intézményben sűrűsödtek bizonyos funkciók. Az MNB az MKB-történetben volt eladó, felügyelet, vevőt kiválasztó zsűri és még bizonyára sok minden más.
Ebben a folyamatban a pénzügyi közvélemény nem látta és bizonyos részleteiben ma sem látja tisztán, hogy ki és milyen érdek mentén teremtette elő a bankvásárláshoz szükséges forrásokat, és kik a végső és valódi haszonhúzók, vagyis az úgynevezett UBO-k (Ultimate Beneficial Owner). Nem tisztázta soha senki megnyugtatóan, hogy a nem ismert vevők ügyfelei-e a pénzintézetnek, kaptak-e például valamilyen áttétellel magától az MKB-tól is hitelt azok, akik vásárolhattak?