Első hallásra meglepő témáról, a szegénység hasznáról rendezett kedden konferenciát a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpontja. Az előadásokból kiderült, hogy bár a szegénység politikai rendszertől függetlenül rossz, felszámolandó állapotként jelenik meg a közbeszédben, morbid módon mégis változatos csoportoknak fűződik valamilyen érdeke hozzá, hogy a társadalom legalsó szintje ne törjön ki helyzetéből.
A szegények “pozitív funkcióiról” szóló elmélet alapjait Herbert Gans szociológus rakta le 1972-es könyvében, amelyben szegénységcsökkentő programok egyéb hatásait elemezte, és kimutatta, milyen hasznai vannak a szegénység létének a nem szegény rétegek számára. Téziseinek egy része jól alkalmazható a mai magyar helyzetre is.
Husz Ildikó, az MTA TK tudományos főmunkatársa, és egyben egy unió által támogatott gyerekesély-kutatási program vezetője a helyi szintű gyermekszegénységi projektek kapcsán elmondta: általános jellemző, hogy
Vagyis némileg kisarkítva, a leghátrányosabb helyzetű (LHH) térségekben a szegények léte arra jó, hogy az ő istápolásuk ürügyén (nem elfelejtve persze, hogy egyes programok képesek részsikereket elérni) a helyi középosztály foglalkoztatási helyzetét átmenetileg javítsák az önkormányzatok. Ez a dilemma egyébként a jóléti állammal kapcsolatos általános elméleti keretben is ismert jelenség (miért lenne érdekelt a rászorulók létéből élő szociális apparátus a rászorultság végleges megszüntetésében?), de lokális programokon keresztül sokkal tisztábban kimutatható a működése.
Husz Ildikó előadásából kiderült, a 2010 és 2015 között 23 LHH-kistérségben zajló gyermekszegénységi program (GYEP) kapcsán tapasztalta, hogy az infrastruktúrafejlesztésre lehívható pénzekhez szokott polgármesterek milyen kevés érdeklődést mutattak eleinte a “cigányprogramokként” elkönyvelt szegénység elleni pályázatok iránt.
Az elutasító hozzáállás akkor változott meg, amikor ráéreztek a projektfoglalkoztatás ízére, vagyis hogy a szegénység enyhítését célzó programokban munkát lehet adni az alsó középosztály tagjainak, így ideiglenesen legalábbis megállítani a dolgozó rétegek elvándorlását a kistelepülésekről.
A helyi hatalmi elit szempontjából az sem utolsó szempont, hogy – amint az az országos politikában is látszik –
nincs ez másként a humán erőforrásra irányuló támogatásokkal sem (ezeknek inkább a mennyisége korlátosabb, Husz Ildikó előadásából kiderült, hogy az LHH-térségekben az uniós pénzek mindössze 8 százaléka ment erre a célra, a többit infrastruktúra-fejlesztésre fordították).
A szegénységi programokban való projektfoglalkoztatásnak persze megvannak a maga hátrányai is, például a GYEP-ben előfordult, hogy az amúgy is szakemberhiánnyal küzdő alap szociális szolgáltatásoktól vont el vagy terhelt túl munkaerőt, a munkák erősen kitettek voltak a politikai szélirány váltakozásának, illetve a projekt fenntartási időszakába lépve gyakran a korábbi munkaszerződéssel alkalmazottakat elbocsátották, vagy átcsatornázták a közfoglalkozásba. Az tehát látszik, hogy foglalkoztatási célként gyengécske megoldás ez, inkább csak a “semminél ez is jobb” alapon tűnhet jó alternatívának.
Ugyanakkor mivel már a projektek kidolgozásakor háttérbe szorul azok eredeti célkitűzése (vagyis tartós megoldás keresése a szegénység ellen) a járulékos hasznokkal (helyi foglalkoztatás, klientúraépítés) szemben, sokszor az eredményeken is látszik a stratégiai gondolkodás hiánya. A csapdahelyzetet az eredményezi, hogy a döntéshozók, akiknek érdemi ráhatása van a folyamatokra, nem érdekeltek igazán a szegénység csökkentésében, a projektekben dolgozó szakemberek viszont, akik ezt jobban szeretnék, nem motiváltak, mert nincs valódi beleszólásuk.
Az egész vége programban gondolkozás helyett projektben gondolkozás lesz, és a projekt kifutásával legtöbbször az átmeneti eredményeknek is annyi: a humán szolgáltatások kötelező elemeit az előírt ideig fenntartja az önkormányzat, de fejlesztésébe nem ruház be, nem von be önkénteseket, maximum új támogatásért lobbizik.
A stratégiai célkitűzések hiánya, illetve a foglalkoztatás, mint bújtatott valódi cél nem csak lokálisan érződik: sok projekt párhuzamosságokat mutat más projektekkel illetve alapszolgáltatásokkal, és nem működik jól a kooperáció a hasonló területen dolgozó civilekkel. Mindez nem kedvez az erőforrások hatékony elosztásának, ugyanakkor az így foglalkoztatottak és a politika számára előnyt jelent.
Mindehhez a rendszer résztvevőinek megvannak a maguk legitimációs technikái, hiszen ők is tisztában vannak vele, hogy a szegénységcsökkentő programok gyakran nem csak, illetve nem elsősorban a szegényekről szólnak. Az egyik bevett stratégia szerint azzal indokolják bizonyos szolgáltatások nem nyújtását azok számára, akiket eredetileg céloznak, hogy így lehet hatékonya motiválni az érdemtelen szegényeket (akik gyakran roma családok) az érdemessé válásra. Tehát éppen azzal tesznek nekik jót, ha “nevelő célzattal” nem segítenek.
A programok elferdülésével kapcsolatban a hátrányos helyzetű kistérségekben az is általános legitimációs olvasat, hogy “itt mindannyian szegények vagyunk”. Ez persze abból a szempontból nem is vonható kétségbe, hogy ezeken a településeken a helyi középosztály foglalkoztatási helyzete is jóval ingatagabb, életszínvonala alacsonyabb, lecsúszási kockázata pedig magasabb, mint a nagyvárosi középosztályé. Vagyis hiába nem rájuk célozzák eredetileg a programokat, a kényszerhelyzetből adódóan elfogadhatóvá válik, ha mégis ebbe az irányba megy el.
Mindennek alapján az a következtetés adódik, hogy aligha lehetséges hosszú távon hatékony, projektalapú szegénységpolitikát folytatni olyan térségekben, ahol maguk a folyamat résztvevői is a megmaradás határán egyensúlyoznak, a döntéshozók pedig ezzel összefüggésben racionális politikai okokból nem motiváltak a szegények felemelésére. Az ilyen programokban legtöbbször sokkal inkább a szegénység funkciója, haszna más rétegek számára válik tapinthatóvá ahelyett, hogy felsejlenének a szegénységből kivezető utak.