Miért Franciaországot és Németországot emelték ki egy eurózónával foglalkozó könyvben?

Egyrészt azért, mert a déli tagállamokra összességében inkább a franciák hozzáállása jellemző, míg az északi tagállamok gyakrabban értenek egyet a német állásponttal gazdaságpolitikai kérdésekben – ráadásul ha az eurózóna ügyeiben a két ország meg tud egyezni, akkor jellemzően a többi tagállam is követi őket. A másik, hogy 2010 után sok, korábban Brüsszelt megillető hatáskör átkerült Párizshoz és Berlinhez, tehát sok ügyben innentől kezdve az Európai Bizottság helyett a tagállamok vezetőit tömörítő Európai Tanács vagy a gazdasági miniszterekből álló Ecofin járt el.

Aztán 2010 őszén megint megváltozott a felállás, amikor Nicolas Sarkozy és Angela Merkel megegyezett, hogy elengedik és újrastrukturálják a magántulajdonban lévő görög államadósság egy részét. Ezt követően a spanyol és olasz államkötvények kockázati felára hirtelen megugrott, és egyértelművé vált, hogy ha a déli államok nagyon nyíltan lobbiznak valami hasonlóért, akkor ugyanez fog történni az államkötvényeikkel, ami elég nagy hatalmat jelent Franciaország és Németország számára. Innentől kezdve egyértelművé vált Párizs, de legfőképpen Berlin dominanciája.

Mik a fő különbségek a német és a francia közgazdasági gondolkodásban?

A legfőbb különbség az, hogy amíg a franciák egy gazdasági válság esetén elsődlegesen a válságmenedzseléssel vannak elfoglalva, a németek emellett minden esetben azt is figyelembe veszik, hogy a válságkezelés lépéseinek milyen hatásai lesznek egy jövőbeli válság kezelésére. Összesen négy területet különböztettünk meg, ahol jól kivehető szembenállás van a francia és a német gondolkodás között. Ezek közül az első, hogy amíg a németek jobban szeretnek előzetesen kialakított szabályok alapján eljárni, a franciák nagyobb teret hagynak a spontaneitásnak a gazdaságpolitikai döntésekben. A második, hogy amíg a német megközelítésben a felelősségnek van nagyobb szerepe, a franciában a szolidaritás erősebb. Például a német megközelítésben ha valaki egy adott ügyben döntéseket hoz, akkor a döntések következményeiért is felelősséget kell vállalnia.

A franciák viszont sokkal nyitottabbak a kollektív felelősségvállalásra. Ezért is volt például, hogy a németek nagyon ellenezték az eurókötvények bevezetésének ötletét, mert számukra nem elfogadható, hogy például ha Olaszország államcsődöt jelent, akkor nekik kell fizetniük az olaszok adósságát. A franciák ehhez képest végig támogatták az eurókötvények bevezetését. A harmadik különbség, hogy a franciák többnyire likviditási problémaként tekintenek egy válságra, tehát alapvetően azt gondolják: baj, hogy egy államnak vagy egy banknak ideiglenesen nincs elég pénze, és ha ezen változtatunk, akkor a válság is megoldódik. A németek ezzel szemben inkább azt feltételezik, hogy fizetésképtelenségről van szó, és a feltételek nélküli kölcsön ilyenkor annyit ér, mintha lyukas vödörbe öntenénk a vizet.

Ezzel összefüggésben pedig a negyedik különbség, hogy amíg a franciák szerint van értelme az állami kiadások növelésével vagy adócsökkentéssel kezelni egy válságot, a németek szerint a válságot csak reformokkal lehet kezelni. Még ha el is ismerik, hogy rövid távon szükség lehet keresletösztönző lépésekre, a német gazdasági gondolkodás szerint a reformokat azért kell a válság alatt végigvinni, mert a válságot követően a kormányok már úgyis lusták lesznek a reformokhoz.

De a könyvben arról is sokat írnak, hogy ez nem volt mindig így.

Németország föderális államberendezkedése megalapozta, hogy a központi kormánynak szűkebb mozgástere legyen, miközben Franciaországban a királyság, majd az elnöki rendszer is nagyobb teret hagyott a központi hatalomnak a gazdaság irányításában. Viszont ennek ellenére a piacba való be nem avatkozás liberális elve sokáig sokkal inkább jellemző volt a franciákra. A felvilágosodás meghatározó liberális gondolkodói is franciák voltak, és maga a kifejezés, a „laissez faire” is franciául maradt benne a köznyelvben. A 19. században még fordítottak voltak a szerepek: a kameralizmus hagyományából táplálkozó német gazdaságpolitikában fontos szerepe volt néhány nagy iparág állami menedzselésének, és ez a náci időszak alatt még hangsúlyosabbá is vált, amikor szinte mindent Berlinből irányítottak a gazdaságban.

A nácik bukását követően viszont az 1930-as években Freiburgban kialakult a szabályalapú gondolkodást megalapozó ordoliberális közgazdaságtan vált dominánssá. Franciaországban ez pont fordítva volt: a harmincas évek megszorításai a hadi kiadások megkurtítását jelentették főleg, ami megkönnyítette az ország német megszállását 1940-ben. A franciákat ez a tapasztalat sarkallta arra, hogy erősebb hatásköröket adjanak a gazdaságban a központi kormányzatnak.

Főként arról írnak, hogy miben tér el a franciák és a németek közgazdasági gondolkodása, de a görög válságkezelés során azért eléggé úgy tűnt, hogy a német érdekek dominálnak, és nem valami értékvitáról van szó.

Kezdetben a franciáknak és a németeknek azért eléggé egybeestek az érdekeik. A francia bankoknak még kicsit nagyobb is volt a kitettségük Görögországban, mint a németeknek, de a két nemzet nagyságrendileg hasonló mértékben volt érintett. Eleinte teljesen más megoldási javaslataik voltak, aztán végül mégis azt a németek által preferált és a franciák által ellenzett megoldást fogadták el, ami alapján jelentős mértékű magántartozást írtak le a görög államadósságból. Ez is azt mutatja érdekegyezés esetén is különbözhet a megoldási javaslat, és pont azt mutatja be a könyv, hogy ennek milyen következményei voltak a franciák és a németek esetében.

A görögök szempontjából ez az egész arról szólt, hogy volt egy hatalmas, nagyjából 15 százalékos GDP-arányos költségvetési hiányuk. A kérdés az volt, hogy ezt milyen gyorsan faragják le, és a németek miatt végül gyorsan kellett lefaragniuk. A másik érdekes dolog, hogy amikor 2015-ben Aléxisz Cíprasz kormánya hatalomra került, a görög pénzügyminiszter, Jánisz Varufákisz megpróbálta kilobbizni, hogy a németek megszorításra épülő megoldását a franciák növekedésösztönző és keresletélénkítő politikája váltsa le nemcsak Görögországban, de a többi déli tagállamban is. Varufákisz szövetségeseket keresve végigjárta az érintett tagállamokat: azt akarta elérni, hogy ezek együtt utasítsák vissza a németek követeléseit, és arra számított, hogy a németek a déli államok csődjétől és az eurózóna szétesésétől tartva bele fognak menni ebbe.

Közben viszont az Európai Központi Bank már elkezdte a mennyiségi lazítást (quantitative easing – arról, hogy ez micsoda, itt írtunk részletesebben), aminek a keretében az eurózóna jegybankja állampapírokat vett a másodpiacon, ami csökkentette a piaci szereplők kockázatait, és ez megakadályozta, hogy a déli tagállamok szövetsége akkora veszélyt jelentsen a németek számára, amit komolyan kellett volna venniük. Ezért itt 2012-höz képest már csak politikai kockázat volt, gazdasági nem, viszont mivel sok kormány, például a spanyolok már sok olyan népszerűtlen reformot végigcsináltak, amit a görögök nem akartak megcsinálni, nem álltak be a görögök mellé, akik végül alulmaradtak a németekkel szemben.

A könyvben olyan megoldási javaslatokról is írnak, amiket politikailag megvalósíthatónak tartanak.

A könyv célja az volt, hogy rámutassunk a franciák és a németek közgazdasági gondolkodására jellemző különbségekre, hogy aztán olyan kompromisszumok születhessenek, amik valódi megoldást is jelentenek a problémákra. A Merkel és Sarkozy által 2010-ben tető alá hozott megállapodásból következő 2012-es adósságleírás például remek példa a rossz kompromisszumra: megegyeztek az adósságleírásban, de abban is, hogy a konkrét intézkedéseket csak 2012 első felében hajtják végre. Ennyi idő alatt a bankok megszabadultak a hiteleiktől, és minden teher az adófizetőkre hárult, szóval akkor lett volna értelme a dolognak, ha még 2010-ben végrehajtják az adósságleírást.

Az egyik legfontosabb szakpolitikai javaslatunk olyan kötvények (European Safe Bonds, ESBies) létrehozása, amelyek nemrég az Európai Bizottság javaslatába is bekerültek (sovereign backed bond securities néven). Ez a kötvény rendelkezik a németek által megfúrt eurókötvények előnyeivel, tehát képes az eurózóna pénzügyi stabilizációjára, de közben politikailag is keresztülvihető a bevezetése. Ezek a kötvények nem jelentenek a tagállamok által közösen vállalt kockázatot, tehát a németeknek sem lehet bajuk vele, és a meglévő uniós szerződéseket sem kell módosítani a bevezetésükhöz, miközben a francia pénzügyi gondolkodás által fontosnak tartott pénzügyi mozgásteret is növelik.

És konkrétan hogyan működne ez?

A kötvényekkel két visszatérő problémát lehetne megoldani, ami az eurózóna válságára jellemző volt. Az egyik a bankszektor csődkockázatának és az állampapírpiac csődkockázatának együttmozgása. Azt láttuk, hogy amikor a bankszektor csődkockázata nőtt, akkor az állampapíroké is. Ilyenkor az állampapírok értéke csökken, viszont ez a bankoknak is rossz, hiszen a pénzük egy részét államkötvényekben tartják. Ha viszont az értékcsökkenés miatt a bankokat ki kell menteni, akkor az az adófizetők pénzéből történik, ami tovább csökkenti az állampapírok értékét, ez így pedig egy ördögi kör kialakulásához vezet. Mindez ráadásul egy másik ördögi kör kialakulásához is vezet, ugyanis a bankok a forrásaik elapadása miatt nem hiteleznek eleget, ami a reálgazdaságban eredményez csődöket. Emiatt viszont az állam adóbevételei apadnak, ami pedig végeredményben államcsődhöz vezethet.

A másik probléma alapja, hogy a válságok idején a piacokon a befektetők hirtelen automatikusan kevésbé kockázatos befektetésekben akarják tartani a pénzüket. Az EU-ban a legbiztonságosabb eszköz a német államkötvény, így Németország nagyon olcsón jut hitelhez. Válság esetén viszont a tőke elkezd a kockázatosabb perifériáról Németországba és a centrumba áramlani, ami destabilizálja a rendszert. A megoldás erre az lenne, ha nem határok között, hanem eszközfajták között áramlana a tőke.

Ezt úgy lehet megoldani, ha az eurózóna 19 tagállamának államkötvényeit a GDP hatvan százalékáig egybecsomagolnánk, és kibocsátanánk junior és szenior kötvényeket. A junior kötvény kockázatosabb lenne, a szenior pedig csaknem teljesen biztonságos. Ha veszteségek lennének, akkor az először a junior kötvényeket érintené, tehát ezek védenének a szenior kötvényeket. Ha például a szenior kötvény teszi ki az eszköz 70 százalékát, és a junior a 30 százalékát, akkor ha a veszteség 30 százalék alatt van, akkor az csak a junior kötvényeket érinti. Ebben a helyzetben van egy nagyon biztonságos eszköz, a szenior kötvény, amit nem az európai kormányok közös felelősségvállalása, hanem a junior kötvény biztosít. Így ha a tőke menekül, akkor Olaszországból vagy Spanyolországból menekül Németországba, hanem az egyik eszközosztályból a másikba (a kötvények működéséről itt egy részletesebb cikk angolul, arról pedig, hogy mi lehet a baj ezzel a megoldással, itt olvashat részletesebben).

A könyvben szintén felvetjük még a nemzeti munkanélküliségi segélyezési rendszerek uniós szintű egyesítésének lehetőségét. Ez egy olyan terület, ahol legalább részben európai szintre lehetne helyezni a rendszer működését.

Az utóbbi években úgy tűnt, hogy elég kevés esély van arra, hogy komoly reformokat valósítsanak meg az EU-ban, viszont mintha az utóbbi időben megmozdult volna valami. Mit gondol, képes lesz az unió megújulni?

A helyzet az, hogy az EU jelenleg több szinten is válságban van: ott van az eurózóna válsága, a menekültválság, de az energetikában is komoly kihívások vannak, és eközben Oroszország is kihívást jelent. A több válság egyidejű jelenléte a reformok szempontjából viszont jobb, mint ha csak egy válság lenne, ugyanis a tagállamok könnyebben tudnak egyezkedni: amíg ugyanis például Németország a tárgyalások során veszít valamit az eurózónával kapcsolatban, nyerhet valami mást az menekültválság megoldása kapcsán. A brexit miatt ráadásul például sokkal nagyobb az esély a katonai együttműködés szorosabbra fűzésében, mivel az Egyesült Királyság már nem jelent akadályt a reformok véghezvitelében.

Emmanuel Macron megválasztása is komoly lehetőséget jelent, mivel ő nem hagyhatja cserben a szavazóit, ráadásul ha nem tudja megoldani a problémákat, akkor jön Marine Le Pen, és az ő hatalomra kerülése esetén valószínűleg gyorsan elég rossz állapotba kerülne az EU. Mindezt a németek is tudják, akik viszont arra várnak, hogy Macron Franciaországban vigye végig azokat a reformokat – például a munkaerőpiaci reformokat –, amiket a németek már régóta elvártak volna, de a franciák nem igazán jeleskedtek a megvalósításukban. Ha ez meglesz, akkor szerintem Németország is hajlandó lesz olyan szolidaritásra alapuló változtatásokra, amiket a franciák szeretnének.

Az is felmerült, hogy az eurózóna stabilitásához arra is szükség lenne, hogy azok az országok, amikbe több pénz jön, mint amennyi kimegy (folyó fizetési mérleg többletük van, erről itt írtunk részletesebben), növeljék a béreiket vagy a költségvetési kiadásaikat, hogy az ilyen országokban gyorsabb legyen a drágulás a deficites országokhoz képest. Erről mit gondol, szükség van-e erre, és ha igen, hogyan lehetne elérni?

Az biztos, hogy jelenleg Németországnak nagy előnyt jelent az euró, de ez nem volt mindig így: a kétezres évek elején az euró túlértékelt volt ahhoz képest, ami a német gazdaságnak megfelelő lett volna, és ezért lenyomták a béreket, amíg végül versenyképessé váltak.

Azzal egyetértek, hogy a bérek összehangolására szüksége lenne valamilyen formában, de abban nem hiszek, hogy ezt valamilyen központi utasításos rendszerrel meg lehetne valósítani. Azt hiszem, talán az lenne a legjobb rendszer, ha a jegybankok valahogy kommunikálnák a szakszervezetek és a munkadói szervezetek felé, hogy a gazdaság egésze szempontjából alacsonyabb vagy magasabb bérnövekedésre lenne szükség.

Az 1970-es években erre Németországban volt már példa: akkor a Bundesbank azt próbálta elérni, hogy a bérek ne növekedjenek annyira, és a bértárgyalások során ezt figyelembe is vették a résztvevők, így végül sikerült elérni, hogy Németországban alacsonyabb legyen az infláció, mint más országokban akkoriban. Ennek az ellenkezőjét is meg lehet valósítani szerintem, tehát megfelelő kommunikációval bérnövekedést is el lehet érni.

Le Pen a választások előtt arról beszélt, hogy Franciaország elhagyhatja az eurózónát, de azt sem tartotta elvetendő ötletnek, hogy újra bevezessék a frankot, és az árfolyamát az euróéhoz rögzítsék. A holland populista Geert Wilders is beszélt hasonlóról. Mit gondol egy ilyen rendszer bevezetéséről?

Nem igazán tartom komolyan vehetőnek ezt az ötletet, hiszen ezzel gyakorlatilag visszatérnénk ahhoz az állapothoz, ami az euró bevezetését megelőzte. Akkoriban a frank árfolyamának a német márkához képest egy adott árfolyamsávon belül kellett mozognia, és amikor Frankfurtban változtatták a kamatot, akkor a rendszer többi tagjának is le kellett követnie ezt a lépést. Aztán 1992-ben a német újraegyesítés miatt a Bundesbanknak kamatot kellett emelni, hogy lefékezze a német gazdaságot, de a franciáknak nem volt szüksége ilyen magas kamatlábra, de követniük kellett a német jegybankot. A franciák pont ezért támogatták az euró bevezetését, mert bele akartak szólni a kamatláb megállapításába amellett, hogy a stabil pénz előnyeit is szerették volna kihasználni.

Sok keleti tagállamban nem kifejezetten népszerű mostanában az euró bevezetésének ötlete, mennyi esélyt lát arra, hogy ez változzon?

Lengyelországban az orosz fenyegetés növekedésének a hatására sokat nőtt az euró támogatottsága a közvélemény-kutatások alapján, de ugyanez volt a helyzet a balti államokban is, ugyanis az euró bevezetése komolyabb integrációt jelent, és egy külső támadás esetén komolyabb védelmet is, hiszen a többi eurót használó ország számára komoly veszteség egy eurót használó tag elvesztése.

Magyarország esetében leginkább azt érdemes megnézni, hogy Szlovákia hogyan teljesített az euró bevezetése óta, hiszen a két ország gazdasága elég hasonló volt, így az euró bevezetésének hatása elég jól látható az összehasonlítással.

Borítókép: szarvas.