Mindenki imádja a startupokat, az innovációt, az ötletes fiatalokat. Jó ebben az ökoszisztémában létezni. Csak éppen az sem árt, ha az igazi kockázati tőke, a valódi befektetők, azaz a piac is értékeli a teljesítményt. Itthon azonban ezt az innovatív világot is egyesek pusztán arra használják, hogy kipumpálják a közösségi forrásokat maguknak.
Sorozatunkban azt vizsgáljuk, hogy milyen módszerekkel gyarapodik a 2014 utáni politikaközeli üzleti elit. Beszéltünk már féktelen tranzakciós hevületről, a titokzatos magántőkealapokról, de a sok kereskedelmi banki hitelről is írtunk.
Ezúttal a tőkebefektetések és a co-investment különös világába kalandozunk. És van egy jó hírünk is: az eddigi három cikkünk főszereplője Mészáros Lőrinc volt, ez az anyag végre nem róla szól.
Minden sikeres gazdaság alapja a verseny, a piac. Magyarországon a NER legsikeresebb képviselői a versenyben gyengébbek, általában a belföldi piacon, államilag megtámogatott módon gyarapodnak. Ha médiavállalkozásaik vannak, akkor bőven kapnak állami hirdetést. Ha ásványvízcéget vesznek, akkor kerül hirtelen állami megrendelés is. Ha pedig bankjuk lesz, akkor is leesik valami megbízás, kezelhetnek például állami pénzeket.
Azt ritkábban halljuk a hazai gazdasági sikerekre oly lelkesen reflektáló médiumokban, hogy valamelyik NER-király olyan innovatív terméket fejlesztett ki, hogy immár a világ 94 országában ezt használják.
A startupok innovatív, nemzethatárokat nem ismerő, globálisan versenyző világában (a tőkebefektetések világában a csak magyar piacra fókuszáló cégek eleve nem érdekesek) azonban azt gondolhatnánk, hogy nincsen helye a NER-nek, az állam támogató ökoszisztémát építhet,
Tiszta a képlet, annyi pénz van szerte a világban, hogy aki jó, az majd úgyis kap tőkét, aki gyenge, az pedig elbukik a globális versenyben.
Sajnos a fenti képletünk tévedés. Magyarországon is sok a forrás, de az elmúlt években politikai alapon lehetett tőkealap-kezelői mandátumokat nyerni, sőt még az innovatív cégek második körös befektetői, vagyis az eredeti befektetők exit-lehetőségei is ilyen alapon jönnek. Márpedig, ha így van, akkor nem lesz sikeres ez a világ.
Ahogy a NER felépítésének technikáiról beszélgettünk az érintett aktorokkal, soha semmilyen önkritikát nem tapasztaltunk. A rendszer motorjai elmesélték a bankhitelek felvételének okait, értelmezték a tranzakciók mozgatórugóit, de a háttérbeszélgetések során alapvetésnek, evidenciának fogták fel, hogy adott a feladat, nekik azt technikailag kell jól lebonyolítaniuk, nem zavarta őket, hogy valamilyen politikai hátterű felhalmozást szolgálnak. Az első önkritikus hangot a tőkebefektetések kapcsán hallottuk.
Hiba volt a politikai játszótér részévé tenni az innovációk finanszírozását
– morogta váratlanul egy nagy hatalmú üzletember.
Véleménye szerint, ha túl sok a könnyű állami pénz, ha azt nem a megfelelő szakemberek, vagyis nem a piaci teljesítmény alapján kiválasztottak kezelik, akkor azzal az egész hazai innovációfinanszírozás veszít, mert az állami hátszelű csapat kiszorítja a valódi tőkét a piacról. Azt, amelyik tényleg a piaci sikerben érdekelt.
Mi a baj a hazai kockázati tőkés szektorral? Az innovatív cégek finanszírozása azért van mostoha helyzetben, mert a finanszírozók nagyrészt nem szakértelem, hanem politikai kapcsolatok alapján nyernek mandátumot.
Gubicza Ágostonról, aki nemcsak egy Jeremie-alapkezelőnek, de az Eximbank 16 milliárdos programjának is a gazdája, nemrég írtunk portrét. Korábban is szakmányban nyertek a baráti vállalkozók, ráadásul a különböző Jeremie-körök során
Ezek egy része semmit nem veszített gazdasági súlyából (Garancsi István, Csányi Sándor vagy Hernádi Zsolt nem került ki a pikszisből), de mások státusza megváltozott. Spéder Zoltánra rátámadt a rendszer, Tarsoly Csaba megbukott a Quaestorral, Töröcskei István és Deák Klára Széchenyi Bankja is odaveszett. Ez is zavart okozott ebben a világban, kezelni kellett a megváltozott súlyokat.
Az a pozitív kormányzati elképzelés, hogy Magyarországot is érdemes lenne felhelyezni a nemzetközi innovációs térképre, mindenképpen dicséretes. Egyvalami azonban nem honosodott meg itthon: a kockázatvállalás és a piaci validáció megkövetelése. A magyar kockázati tőkés világban sajnos a magánforrások valódi kockáztatása teljesen ritka.
A túl sok forrás is lehet baj. A jó ötletekre mind jutott uniós és állami forrás, de annyi pénz van, hogy a vacakokra is lehet adni. És ebben is lehet üzlet – főleg, ha élelmes és sokszor csókos üzletemberek helyezhetnek ki ide vagy oda forrásokat.
Az eredeti ötlet, az állam támogató szándéka természetesen nem lenne rossz, de a sok könnyű forrás miatt a valódi magánbefektetők kiszorulnak a piacról. Így senki nem követeli meg, hogy a befektetéseket a piac értékelje. Vagyis ez nem igaz: vannak, akik tisztességesen, piaci logikával próbálkoznak, de ez a ritkább eset.
Egy normális, piaci alapon működő gazdaságban azok a cégek kapnak forrást, amelyek jók. Abban a világban, ahol a források közösségiek, azok is kapnak forrást, akik nem jók, csak jónak láttathatók, vagyis eladhatók finanszírozható ötletnek.
Egy egyáltalán nem látványos csatornázási alkatrész sokkal jobb termék lehet, mint egy szuperszexi netes megoldás, ami nagyon csilli-villi, csak éppen van már belőle 57, és azok sem gazdaságosak
– mondja egy forrásunk.
Mindenki biztosítani szeretné azt, hogy ő maga már a pénzénél legyen. „Lopni és lopni azonban sokféleképpen lehet. Ha 100 forint befektethető forrásból az alapkezelő 50-et azonnal ellop, akkor egészen más lesz a program sikere, mintha az alapkezelő valóban szeretne jól dolgozni, és csak akkor vesz ki 50 forintot, ha a 100 forintból már csinált 175-öt. Ez a jó lopás” – mondja a forrásunk.
Azt, hogy az egyes Jeremie-alapkezelők miként gazdálkodnak, elsősorban a Forbes és a Direkt 36 szokta bemutatni, sajnos az ebből kirajzolódó kép nem vidám. Mindig kiderül, hogy régi üzlettársak, barátok, rokonok kapnak forrásokat. „Hiába, őket ismerjük, feléjük van meg bizalom” – védekeznek mindig az érintettek.
Sokszor nem látszik ilyen direkt kapcsolat, de sajnos ezek is közeli befektetések, csak legfeljebb a cégregiszter nem dobja ki, mert egy kicsit rafináltabbak a befektetők. A szomszéd üdítőitalcége vagy az após építőipari cége már csak egy kis utánajárással tárható fel.
Ha megvolt a bizalmi befektetés, akkor jöhetnek az átlátszó „szétköltségelések”, amikor a termék nélküli startup kap 47 millió forint befektetést, majd az első dolga, hogy lobbiszerződést kössön havi félmillió forintra egy ügyvédi irodával. Hasznos a lobbi, de akinek még terméke sincs, annak kicsit korai.
Akarva vagy akaratlanul az állam is segítője a semmi dagasztásának. Egyrészt azért, mert nem ellenőriz megfelelően, másrészt azért, mert nincs igazán eszköze büntetni, harmadrészt pedig azért, mert káros struktúrákat épít ki.
A tőkebefektetések rendkívül deformált hazai világának legnagyobb újdonsága a co-investment.
Nézzük meg a folyamatot. A csókos befektető talált néhány startupot, amelybe pénzt rakott. A cégek egyáltalán nem piacképesek, igazi befektető nem rakna pénzt beléjük. Nincs piaci validáció. Ám jön az állam. Olyan pályázatot ír ki, hogy a legújabb Jeremie-cégek már a meglevő cégekbe tegyenek újabb pénzeket. Vagy esetleg közvetlenül az MFB Invest, vagy más állami befektető maga száll be a piacképtelen társaságba.
Érvek mindig lehetnek, elképesztő szakmaisággal lehet bemutatni, hogy milyen remek, ha egy magvető alap első körös befektetését aztán folytatja az állam egy érettebb szakaszban, milyen kiváló, egymásra épülő, fokozatos struktúrát épített az állam, de valójában ez csak a lufifújásra jó. Dagasztjuk a semmit. Később derül majd csak ki, hogy egy termék, vagy szolgáltatás piacképtelen. Addig pedig lehet sikerpropagandát folytatni, el lehet mondani, hogy volt második körös befektető, hogy visszaigazolta a piac az eredeti döntést.
Pedig csak az állam tolt még oda indokolatlanul újabb forrást.
A kockázati tőke lebutított hazai világában a közösség által odaadott milliárdok elképesztő dolgokra mennek. A saját irodaházamban működő fitneszteremre, a saját cégeimnek könyvelést végző (tök átlagos) szolgáltató cégekre, ingatlantulajdonos cégekre, párkereső oldalra. Hol itt az innováció, tényleg erre adott az unió vagy a magyar állam pénzt?
Figyeljük majd, hogy a következő pár hónapban kik kapnak majd co-investmentet.
Ne legyenek illúzióink, ezek egy része meg is fog valósulni. Vissza is fogunk térni rá. Csak egyvalaki nem érkezik közben: az igazi, saját pénzével beszálló magánbefektető. Nincs sikeres piaci exit. A saját pénzére mindenki vigyáz. A máséra már nem annyira. Főleg akkor nem, ha abból ki is lehet csipegetni valamit.
(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)