Donald Trump ambiciózus adóreformot jelentett be, ami állítása szerint elsősorban a munkás emberek és a középosztály terheit csökkenti majd. A valóságban azonban a felső egy százalék és a cégek a legnagyobb haszonélvezők, de maga Trump is sokat profitálhat saját reformjain. Politikailag nagyon nehéz lesz keresztülvinni a dolgot, miközben a nemzetközi gazdasági felfordulás lehetősége is benne van az amúgy egyelőre elég tágan megfogalmazott programban.
Miután szűk kilenc hónap alatt Kim Dzsongun felidegesítésén kívül nem tudott látványos sikert elérni – muszlim beutazási tilalmát elkaszálták, majd felvizezték, az egészségügyi reformba beletört a bicskája –, Donald Trump nekiugrott egy újabb választási ígéretének, mégpedig az adóreformnak. Az adócsökkentés a kampányban Trump egyik legfontosabb szlogenje volt, és nem mellesleg ez a republikánusok örökös vesszőparipája is. És hát mi is tehetne jót egy alacsony népszerűségű elnök megítélésének, mint a közterhek drasztikus enyhítése? Amivel az elnök szavai szerint jóval több maradhat majd a munkás emberek és a középosztálybeliek zsebében.
A gond csak az, hogy az adócsomag nagyon hasonló a Trump-kormány korábbi próbálkozásaihoz:
Kicsit konkrétabban arról van szó, hogy Trump radikális adócsökkentést ígér a vállalatoknak és a magánembereknek is. Ám a valóságban a terve alapján a magánszemélyek közül szinte csak a leggazdagabbaknak csökkennének érezhetően az adóterheik, másoknak nem. Másrészt a vállalati adóztatást illetően egyoldalúan akar kezelni egy globális problémát, és elég furcsa eszközökkel próbálja rávenni az amerikai cégeket arra, hogy hozzák haza a pénzüket.
Harmadrészt, a rengeteg kieső adóbevételnek nincs fedezete, már azon a reményen túl, hogy a kisebb adókulcs több növekedést, és ezzel több adóbevételt szül. Ami eddig nem nagyon jött be a korábbi hasonló programok alatt. Pont ezek miatt pedig egyelőre nem igazán látszik, hogy ezt az egészet hogyan lehetne megszavaztatni az amerikai törvényhozással.
Pedig Trumpnak és a republikánusoknak a sok bukta után most már tényleg jól jönne valami igazi eredmény, és ezt mégis csak jobb lenne az adófronton elérniük, mint mondjuk egy Észak-Korea elleni háborúban.
Az adóreform emberemlékezet óta a vállalkozók és a tőke pártjának tartott republikánusok Szent Grálja, mindig ezzel kampányolnak, és nagyjából minden ciklusban meg is próbálkoznak egy-egy újabb adócsökkentési- és egyszerűsítési körrel. Ami részben egyébként indokolt is:
Ezekre a problémákra Trump egy kilenc, elég szellősen szedett, a konkrétumok helyett inkább tágabb célokat megfogalmazó adótervvel rukkolt elő a múlt héten. Ennek a főbb pontjai a következők:
A független (bár jobbára balra húzó) Tax Policy Center adóügyi agytröszt első számításai szerint
míg az állítólagos haszonélvezők, a középosztály és az alsóbb rétegek olyan sokat nem nyernének az ügyön. Mivel a terv sok mindent nyitva hagy, a számítás messze nem teljes, de az eddig közölt konkrétumok alapján a gazdagok pártja milliárdos elnökével nem hazudtolta meg magát. Ugyanis a számítások szerint
Eközben a Trump-féle adócsomag egy csomó egyéni adókedvezményt megszüntetne. Például a gazdagok közül sem mindenki járna jól, az ingatlanadó-visszatérítés kinyírása miatt a közepesen gazdagok (a társadalom felső 80-95 százaléka) adóterhei növekednének. De általában véve is igaz, hogy
Eközben a teljes adóreform tízéves távlatban nagyjából 2400 milliárd dollárral csökkentené az állami bevételeket. Ez a pénz pedig kizárólag a céges adóterhek megvágásából jönne össze.
Trump maga akár évi 50 millió dollárt is nyerhetne a változtatáson. Ennek az egyik fő oka az öröklési adó eltörlése, a másik pedig az, hogy megváltoztatják az úgynevezett pénzáteresztő (pass-through) cégek adóztatását. Ez alatt azok a cégek értendők, amelyek nem fizetnek társasági adót, hanem (a kettős adóztatást elkerülendő) csak a tulajdonosaik fizetnek személyi jövedelemadót a cégből kivett pénz után. Tehát csak átfolyik rajtuk a pénz.
Ilyenek például az egyéni vállalkozók, a betéti társaságok amerikai megfelelői, de ide tartoznak egyes Kft-szerű cégformák, illetve bizonyos részvénytársaságok is. A gazdagabb vállalkozók esetében az szja-kulcs eddig 39,6 százalék volt, de a kevésbé sikeresek is 25 százalékon felül fizettek. Számukra tehát ez adócsökkentéssel ér fel, mivel ezután a cég le tudja adózni a bevételt 25 százalékon, és nem kell ennél magasabb szja megfizetése mellett kivenniük. Ez a bírálók eleve olyan cégeket gazdagítana, amelyeknek eleve jól megy, elsősorban például ügyvédi irodák tartoznak ebbe a kategóriába. Másrészt talán maga Trump lenne a legnagyobb haszonélvező, hiszen családi bizniszeinek holdingcége, a Trump Organization hogy, hogy nem, de pont egy ilyen pass-through cégformát választott magának.
Trump öngazdagítása és a mérsékelt egyéni adócsökkentések ellenére a terv mégis népszerű: a Politico felmérése szerint azok közül, akik hallottak róla, 48 százalék támogatja azt. Még ha amúgy az is kiderül a közvélemény-kutatásból, hogy az emberek egyáltalán nem bíznak benne, hogy a saját életük javulni fog a rendelkezéstől. Viszont a dolog népszerűségétől függetlenül nem lesz egyszerű megszavaztatni, főleg, hogy a részletek még nem is látszanak.
Az adócsomag elfogadása két módon lehetséges. A “sima” törvényhozási eljárásban az alsóházban egyszerű többség kell, a felsőházban (szenátus) viszont addig nem lehet lezárni a vitát, amíg a 100-ból 60 szavazat nincs meg. Viszont a szenátusban a republikánusoknak csak 52 szavazatuk van, azaz az ellenzék a végtelenségig el tudja nyújtani az reform megvitatását (ez az úgynevezett filibuster). Ahhoz, hogy a demokraták ne tudják megakasztani a dolgot, közülük nyolcat meg kellene győzniük a republikánusoknak, ami szinte lehetetlen. A demokraták már közölték, hogy nem fognak olyan tervet támogatni, ami csökkenti a gazdagok adóterheit.
A másik lehetőség, hogy ha nem a rendes, hanem különleges jogalkotási eljárásban fogadnák el az adócsomagot. Ez akkor lehetséges, ha az adócsomag a költségvetési törvénybe “illeszkedik”. A költségvetési törvény tervezetébe pedig a következő tíz évre 1,5 ezer milliárd dollárnyi deficitnövekedést sikerült beletuszkolniuk a republikánusoknak a szenátusban. Ha a Trump-féle adócsomag beleférne ebbe a 1,5 ezer milliárdba, akkor simán meg lehetne szavazni. Ez viszont sehogy nem fog kijönni a terv jelenlegi formájában. Még a legoptimistább becslések szerint is találni kell valahol 7-900 milliárd dollárt, ha bele akarják passzírozni.
De ha találnak is, még az sem biztos, hogy elég lesz. Ugyanis
és egyes republikánus szenátorok máris beleszálltak a tervbe. A texasi Bob Corker például arról beszélt, hogy ha egy pennyvel is nő a deficit az adócsökkentéssel, akkor nem fogja megszavazni, mert az adósság növekedése “a nemzetre leselkedő legnagyobb veszély”. Ezzel a véleményével pedig alapvetően nincs egyedül a pártban, a republikánusok közül sokan kardoskodnak hosszú ideje a költségvetés kiegyensúlyozásáért. De nem ez az egyetlen kritika, Rand Paul szenátor például arra akadt ki, hogy a tervek pont a (felső)középosztály adóterheit növelik. Kettejükkel máris ugrana az egyszerű többség.
És akkor ezek csak a nagy, rendszerszintű gondok. Trump terve ugyanis igazából inkább csak egy tágabb javaslatfüzér, és a részletekbe nem megy bele. Arról viszont egész biztosan késhegyre menő csaták lesznek a párton belül is, hogy pontosan hol mennyit vágjanak, illetve az adócsökkentésekért cserébe milyen jóváírásokat és kedvezményeket töröljenek el. Ez utóbbiak azért is különösen érzékeny területek, mert máshogy érintik az egyes szövetségi államok bevételeit, ezért a különböző államok és körzetek képviselőinek érdekei óhatatlanul is ütközni fognak. De az egyes iparágak és érdekcsoportok is nagyon erősen fognak küzdeni a saját kis adókönnyítéseik megtartása érdekében.
Nem véletlen, hogy már elindult az üzengetés és a fejvakarás a republikánusok között is, és abban azért mindenki egyetért, hogy mindenképpen nehéz menet lesz a megállapodás.
A kormány és a terv mögött álló republikánus képviselők eközben azt a jól ismert érvet hangoztatják, hogy valójában a radikális adócsökkentés nem is jár jelentős bevételkieséssel. Ez az elképzelés azon alapul, hogy
A kormány ezért azt mondja, hogy az adócsökkentés terheit nem érdemes a mostani viszonyok szerint számolgatni, ahogy mondjuk a fent idézett becslések teszik. Ehelyett azt is nézni kell, hogy a lépés erősíteni fogja a növekedést és az életszínvonalat.
Ezt az amúgy első ránézésre elég logikus érvet világszerte (de elsősorban Amerikában) rengeteget hangoztatják politikusok és közgazdászok, amikor arról esik szó, hogy mégis miből fogják fedezni az adócsökkentéseket, avagy mit kell feladni a kisebb közterhekért cserébe. A probléma, hogy azért ez nem mindig van így, és az összefüggések nem ennyire egyszerűek. Míg mondjuk Ronald Reagan 1980-as évekbeli amerikai adócsökkentési hullámának pozitív hatásai kimutathatók, ugyanez nem áll meg George W. Bush két nagy adócsökkentése esetében (2001 és 2003).
De általában véve is az derül ki a közgazdasági irodalomból, hogy egy adott adócsökkentés hatása rengeteg mindentől függ, és az ördög a részletekben rejlik. A növekedés üteme és az életszínvonal pedig nem az adókulcsokkal van elsődleges összefüggésben, hanem kismillió más is hat rá. Ezek egyike pedig például az állami költés, illetve az állami intézmények minősége, amely pont hogy általában megszenvedi az adócsökkentést.
Másrészt mostanában az is slágertéma, hogy még ha az adócsökkentés gyorsítja is a növekedést, ennek hozadéka elsősorban a gazdagok zsebében jelenik meg. Például a céges adók esetében kutatások szerint a terhek 82 százaléka a tulajdonosokon, 18 százaléka a dolgozókon csapódik le. Más szóval a társaságiadó-könnyítés négyötöde a gazdagok zsebébe vándorol. Miközben az állami adóbevételek csökkenése jellemzően a szegények életminőségét rontja, mivel ők azok, akik valóban függnek az állami ellátórendszerek minőségétől.
Persze a közgazdaságtani érvek vélhetően jóval kisebb szerepet fognak játszani a mostani adóvitában, mint a politikaiak. Ez látszik már abból is, hogy miközben a kormányoldal végletekig optimista becslésekkel jön, addig az ellenzék nagy vehemenciával tolja a hasonlóan félrevezető, egyes esetekben kifejezetten hazug számokat arról, hogy minden mennyire rossz lesz az adócsomag végrehajtása esetén.
A lövészárkok tehát már a csata kezdetén jó mélyre meg lettek ásva az állami programok visszavágása és a gazdagok terheinek csökkentése miatt ágáló demokraták és a dolog üzleti ösztönzőit hangoztató (ám azért az államháztartás helyzete miatt is aggódó) republikánusok között.
Ezt az ideológiai térfél-felosztást vetítik előre a republikánusok költségvetési tervei is. Ezekben ugyanis erős kiadáscsökkentéssel akarnak helyet csinálni az adóreformnak, de persze nem a katonai büdzsé (ez növekszik), hanem az egészségügyi és egyéb szociális kiadások megvágásával. Az más kérdés, hogy ezeket végrehajtják-e (ehhez külön törvények szükségesek), vagy csak a költségvetési törvényt akarják megfelelően tágra szabni, és később majd inkább adósságból finanszírozzák az adócsökkentést.
Vannak olyan republikánusok is, akik az adócsomagot össze akarják kötni az egészségügyi rendszer nemrég megfeneklett átalakításával, és a kettőt egyszerre, egy törvényben akarják átnyomni a törvényhozáson. Ez esetben a dolog még egy fokkal bonyolultabbá válna, hiszen egy eleve félig-meddig megbukott ügyet szúrnának be egy, már a kongresszusi egyezkedések és viták kezdete előtt is elég megosztónak tűnő adóreformmal. Aminek a vége könnyen újabb bukta lehet. Egy újabb bukta pedig elég rosszul jönne a nem valami népszerű Trumpnak, illetve a republikánusoknak a 2018-as időközi választások előtt.
(Borítókép: Chuck Schumer szenátor sajtótájékoztatót tart az adó- és költségvetési tervezettel kapcsolatban a Capitoliumban, 2017. október 4-én. Fotó: Chip Somodevilla / Getty Images)