A Concorde Alapkezelő, illetve friss elnevezésével a Hold Alapkezelő elnökeként aktív portfólió-menedzser is maradt. Utóbbi sapkájában milyen piacokra fókuszál mostanában?

A megközelítésem elsősorban globális. A világ tőkepiacain keresem a félreárazásokat, azt, hogy hol van egy kis zavar az erőben.

Milyen zavarra gondol? Alulértékeltségre, túlárazottságra?

Mindkettő érdekes lehet. A túlárazottság keresése kicsit olyan, mint amikor az oroszlánok méregetik a bivalycsordát. Keresik a gyenge állatokat, mert nem akarják vadászat közben az életüket kockáztatni. Csakhogy

hiszen ez az életben maradásuk záloga. Ez egy állandó játék, ahol a ragadozók a szagokból, a mozgásokból próbálják megtalálni a legjobb célpontokat és helyzeteket.

És most van olyan régió, ahol ilyen zavart lát?

A tartósan nulla vagy akár negatív kamatszint szerte a világon minden eszköz árazását az egekbe emelte. Olcsón ma semmit nem lehet venni, csupán drágán, abban bízva, hogy még drágábban el lehet majd adni. Valaki részt vesz ebben a játékban, van aki kevésbé lelkes. Én az utóbbiak táborát gyarapítom.

Nem csoda, hogy a központi kérdésnek a soha nem látott alacsony globális kamatkörnyezet fenntarthatóságát tartom. A másik fontos dilemma számomra, hogy a brutális hitelkiáramlással fűtött kínai növekedés meddig tarthat. Ma már minden egyes jüan GDP-bővüléshez közel három jüan új hitel kihelyezése szükséges, amelyek állománya megközelítette a nemzeti össztermék 300 százalékát. Mivel az elmúlt évtizedben a világ növekedésének durván a felét Kína egymagában produkálta, nem mindegy milyen válasz születik erre a kérdésre.

Akkor Kínát éppen el kell adni?

Ha Kína megbicsaklik, akkor szinte mindegy, hogy mit adsz el, hiszen egy ilyen esemény hatása széleskörű: a nyersanyagpiacokat éppúgy érinti, mint a német autógyárakon keresztül az exportorientált magyar gazdaságot.

A XX. század legnagyobb hatású angol közgazdászának, Keynes-nek megfontolandóak a szavai: a tőkepiaci irracionalizmus jóval tovább tarthat, mint a fizetőképességünk. Azaz, aki korán kezd esésre játszani, komoly veszteségeket szenvedhet el.

Általában pesszimista beállítottságú?

Egyáltalán nem. A Hold Alapkezelőben kollégáimmal 2011-ben vettük meg a cég többségi részvénycsomagját. Éppen a bankadó bevezetése, a magánnyugdíjpénztárak államosítása volt napirenden, sokan a magyar pénzügyi rendszer végét valószínűsítették. Némi optimizmus nélkül nem jött volna létre az üzlet.

Magyar papírokat vásárol egyáltalán?

Az általam kezelt alap méretei miatt a magyar kötvénypiacon és a forintpiacon aktívak vagyunk, a korlátozott részvénypiaci likviditás miatt ott csak kisebb pozíciókat tudok felvenn.

Hazai pályán játszani azonban nem olyan könnyű, mint sokan képzelik. Belülről figyelni a folyamatokat két csapdát rejt: néha az ember nem látja a fától az erdőt, máskor pedig túl korán érez rá folyamatokra, míg a nagy külföldi befektetők fél évvel le vannak maradva.

hosszú ideig bukóban maradni, hiszen a piaci árakat elsősorban ők befolyásolják.

Mondana egy példát ilyen fáziseltolódásra?

Néhány éve például optimistákká váltunk a magyar gazdasággal és az ingatlanpiaccal kapcsolatban. Jellemző volt Zsiday Viktor kollégám 2014 tavaszi, ingatlanpiaci optimizmusát bemutató cikkének fogadtatása az egyik pénzügyekkel foglalkozó fórumon. Az egyik legenyhébb kommentet idézném: „Remélem Zsiday úr nem lesz nagyon mohó és nem vásárolja túl magát az ingatlanpiacon. Nehogy a végén nem marad tartalék erre a finom anyagra, amit szív.”

Az uniós források miatt lettek bizakodók?

A gazdaságot rengeteg pozitív-negatív tényező alakítja, ezek többségét (például a támogatásokat) látják az elemzők, más kérdés, hogy az egyes tényezőknek sokszor különböző jelentőséget tulajdonítanak. Szerintem a hazai magánszektor hosszú évekig tartó – a nemzetközi piacokon szinte példa nélkül álló – radikális hitelvisszafizetési magatartása méltatlanul elsikkadt a gazdaságpolitikai vitákban, míg én döntő fontosságúnak tartottam.

Ha a lakosság és a vállalati szektor visszafizeti a hiteleit, akkor végre tud fogyasztani és beruházni. Erre gondol?

Igen, a hitelek visszafizetése gyilkos időszak a GDP szempontjából. Hiszen mi történik? Amíg 100 egységet keresel, de felveszel mellé 100-at hitelként, akkor 200-ért vásárolsz a boltban. Mindenki nagyon boldog: a vásárló, a boltos, az adóhivatal és persze a politikusok. Ám, amikor visszafizeted a hitelt, akkor három évig nem 200-at, nem is 100-at, hanem csak 67-et tudsz költeni. Nem csoda, ha az öröm elillan. A könnyebb érthetőség kedvéért talán kicsit túlzó a példa, de jól bemutatja azt az ellenszelet, amivel egy erőteljes hitelállomány- szűküléssel élő gazdaságnak szembesülnie kell.

Egy ilyen lépésnek nagyon erőteljes növekedési kockázatai vannak. Amikor a folyamat befejeződik és a fogyasztók ismét 100 egységet költenek a korábbi 67 helyett, jelentősen megnő a lakossági fogyasztás.

Ha egy pillanatra elfeledkezünk a hitelflowról és az uniós támogatásokról, akkor a magyar gazdaság fundamentumait miként látja? Mennyire versenyképes a gazdaságunk? Hiszen mintha nem a legjobbak kapnának lehetőséget, hanem politikai, bizalmi alapon kerülnének helyzetbe az üzletemberek.

Nehéz kérdés, nem csak a politikai érzékenysége miatt. Vannak erőteljes, gyorsan ható gazdasági tényezők. A külső konjunktúra, az uniós támogatások eurómilliárdjai, a bankszektor hitelezési-, lakosság fogyasztási hajlandósága, a kamatszint például ilyen elemek. Egy rakás faktor – hiába látványos – azonban csak hosszabb távon fejti ki igazán kumulatív hatását. Lassan épít, vagy lassan rombol. Ha rászoksz a dohányzásra, még várhatsz egy kicsit a sírkövessel. A dohányzás káros, de nem öl meg azonnal. Az újságok címoldalán szereplő pazarló beruházások, uniós politikai konfliktusok az utóbbi kategóriába tartoznak. Joggal lehet ezeken bosszankodni, rövid távú befektetési döntéseinket mindazonáltal hiba lenne ezeknek alárendelni.

Kerülgetjük a forró kását, de a kérdés alapvetően az, hogy a hazai politikai vezetés mennyire segíti a versenyt?

Nem szeretném megkerülni a kérdést, de muszáj egy kicsit általánosan kezdeni. A verseny alapvető fontosságú. Minden szabályozásnak az a lényege, hogy ösztönözze a fair versenyt. Ez persze nem mindig sikerül jól. Nekünk például a tőkepiacon sok új előírásnak kell megfelelnünk, többek között a jövő év elejétől életbe lépő, szigorú MiFID 2 szabályoknak. De gondoljon bele, miközben a szabályozók a fogyasztókat szeretnék megvédeni, sokszor annyira megnehezítik és megdrágítják a vállalkozások életét, hogy nagyon nehéz lesz piacra lépnie egy új szereplőnek. Ergo fogyasztóvédelem indokával lényegében korlátozza a versenyt. A mai környezetben nem lenne esélyünk létrehozni a 90-es évek közepén létrejött cégünket. Ez szomorú.

Az unió nem csak szabályozottabb mederbe tereli a működésüket?

A versenyt a szabályozás nem pótolja. A szocializmus az ékes példa erre. Akkor volt szigorú szabályozás, csak éppen nem volt verseny, na és mire mentünk vele?

Vagyis a jó állam feladata, hogy védje a versenyt?

Az állam szerepe ebben tényleg megkerülhetetlen. Adam Smith 250 éve írta a Nemzetek Gazdagságában, hogy „ugyanazon foglalkozású emberek még mulatság és szórakozás céljából is ritkán jönnek össze anélkül, hogy megbeszéléseik ne az árak emelésére szolgáló megállapodásban végződjenek.”

Értem, tehát ha az állam nem figyelne, mi még piálás helyett is inkább kartelleznénk?

Genetikailag belénk van kódolva, hogy míg fogyasztóként szeretjük a versenyt, szolgáltatóként már kevésbé. Ha helyzetben vagyunk, és lehetőségünk van, hajlamosak vagyunk korlátozni a versenyt.

Akkor van baj, ha az állam lelkesedésében túllő a célon és túlszabályoz (márpedig hajlamos rá), mert az kontraproduktív. Versenyszempontból a gazdaság és a politika nagyon hasonlóan viselkedik: aki erős, igyekszik megakadályozni, hogy más termékek, vagy alternatív politikai vélemények piacra jussanak.

Nem csak a gazdaság, de a politika is szűkítené a versenyt?

Igen. Az a politikus, aki a fejlett világban nyugdíjkorhatár-csökkentéssel kampányol, miközben tudja, hogy a nyugdíjrendszer nem fenntartható, az ugyanolyan, mint az a Volkswagen-vezető, aki a dízelmotorok tisztaságával kérkedik, de közben megbütyköli a méréseket. A hazugság versenytorzító. Szintén az a kommunikációs csatornák feletti dominancia megszerzésének igénye. A nagyvállalat ezt hatalmas reklámbüdzsével, az állam különböző trükkökkel próbálja elérni. A túl sikeres versenykorlátozás/torzítás a gazdaságban fogyasztó-, a politikában demokrácia-ellenes folyamat.

Nem akarom nagyon politikai irányba elvinni a beszélgetést, de a magyar államról sokszor érezni azt, hogy a szabályozása nem erősíti a versenyt, hanem szűkíti, hiszen testre szabott törvényekkel hoz helyzetbe vállalkozásokat, vagy éppen szorít ki a piacról másokat.

A jó állam olyan, mint a jó futballbíró. Igazságos, semleges és betartatja a szabályokat. Ha ilyen, akkor mindenkinek könnyebb teljes erőbedobással küzdenie. Az eredmény? Élvezetes, jó meccs kiváló csapatjátékkal, vagy egyéni teljesítményekkel.

a meccs pedig alacsony színvonalú. Ha ez sokszor előfordul, először a nézők tűnnek el, aztán előbb-utóbb a játékosok is más pályát keresnek maguknak.

És a támogatott csapat?

Ő sem fog jó focit játszani, hiszen elkényelmesedik. Nem kell rendesen felkészülni a meccsre, úgyis segít majd a bíró. Akár meg is ihatunk a meccs előtt 30 kisfröccsöt, mint anno Törőcsík András. Az eredményt ismerjük, őt nem a bíró segítette, de nemzetközi sztár lehetett volna, ha nem elégszik meg hazai langyos sikereivel. Itthon, egy könnyebb pályán ez a teljesítmény is elég volt.

Hiszek abban, hogy bennünk, emberekben elképesztő energiák szunnyadnak. A jó vezetők ezeket felszabadítják és nagyjából egy irányba terelik. A tehetségtelenek belénk fojtják vagy egymással ellentétes irányba fordítják. Sokan úgy érzik, hogy a magyar állam olyan bíró, aki mostanában az ideálisnál jobban beleszól a meccsbe, annak minden következményével. Márpedig demográfiai folyamatainkat és idegenlégiós egyetemistáink, munkavállalóink növekvő számát látva úgy tűnik, minden játékosra és nézőre szükségünk lenne.