A Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE), vagyis a rendőrtiszti főiskolából, a hadtudományi egyetemből és az államigazgatási főiskolából összerakott egyetem messze a kormány kedvenc felsőoktatási intézménye. Az egyetem négyszer annyi állami támogatást kap hallgatónként, mint a többi felsőoktatási intézmény átlagosan, az Orczy téri kampusz folyamatosan bővül és újul, a kormány pedig 2023-tól már az egyetem államtudományi mesterdiplomájához kötné, hogy valaki vezető beosztásban dolgozhasson a magyar államigazgatásban.
Ezért talán nem túlzás azt mondani, hogy amit ezen az egyetemen állítanak a magyar állam működéséről, az elég sokat elmond nemcsak az egyetemről, de magáról a magyar államról is.
Még szerencse, hogy az NKE immár harmadik éve kiadja a Jó Állam Jelentés nevű, tekintélyes terjedelmű anyagát, amelyben megpróbál szempontokat rendelni ahhoz, hogyan is lehet megmondani, hogy egy állam jó, és megpróbálja ezek alapján valamennyire értékelni is a magyar állam működését. Az eredmény egy közel 200 oldalas, szép szóval élve nagyon interdiszciplináris, csúnyán mondva viszont kicsit kusza jelentés furcsán összeválogatott mutatókkal, amely egyszerre mond sokkal többet és sokkal kevesebbet a magyar állam működéséről, mint ígér.
Mindehhez pedig érdekes módon készült egy külön közvélemény-kutatás is, amely elég siralmas és sokszor a jelentés értékelésével ellentétes dolgokat állít a magyar társadalomról és az államhoz való viszonyáról.
Bár a jelentés a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Államkutatási és Fejlesztési Intézetének védjegye alatt készült, a szerzők között több más egyetem kutatói is megtalálhatók. A kiadványt dr. Kaiser Tamás, az NKE Államelméleti és Kormányzástani Intézetének vezetője szerkesztette, de írt bele fejezetet az egyetem dékánja, dr. Kis Norbert is. Emellett a szerzők között ott van Báger Gusztáv, a Monetáris Tanács 2015-ben kinevezett tagja, Cservák Csaba, aki jelenleg a Károlyi Egyetemen tanít, korábban pedig Schmitt Pál köztársasági elnök kabinetjében dolgozott, és Csáth Magdolna közgazdász, egykori MIÉP-es képviselő. A jelentést közszolgáltatás-fejlesztési és versenyképességi operatív programból, vagyis uniós forrásokból finanszírozták.
A Jó Állam Jelentés célja valami olyasmi lenne, hogy alternatívát nyújtson a nagy nemzetközi intézmények, a Világgazdasági Fórum, a Világbank, az ENSZ és mások jókormányzás-indikátorainak, amelyeken amúgy Magyarország évről évre rosszabb helyen szerepel. Bár nincs kimondva a tanulmányban, hogy a szerzők szerint rosszak lennének ezek a szervezetek és felméréseik, sőt, némi kollegiális elismeréssel írnak ezekről, azért az hamar kiderül, hogy a Jó Állam Jelentés szerzői máshogy tekintenek a jó államra, mint az ENSZ vagy a Világbank. A jelentés bevezetője szerint alapvetően két értelmezés vetekszik az állam szerepéről:
A Jó Állam Jelentés kimondottan is az utóbbit tekinti a Jó Állam (szándékosan mindig nagy betűvel) modelljének, amelyhez rengeteg indikátor mentén mérik hozzá a magyar államot. Ezek az indikátorok alapvetően öt kategóriába sorolhatók, amelyeknek sorrendjébe is beleláthat az olvasó valami jelentést azzal kapcsolatban, hogy melyek az állam legfontosabb feladatai a magyar kormány és államtudomány szerint:
Ezek elég tág kategóriák, a biztonság ernyője alá például ugyanúgy befér indikátorként a magyar haderő teljes létszáma vagy a regisztrált szándékos emberölések és rablások száma, mint a munkanélküliségi ráta és a minimálbér reálértékének változása. Ráadásul a jelentés tele van olyan indikátorokkal, amelyekhez az államnak csak korlátozottan van köze, vagy aminél nincs explicit kifejtve, hogy az a jelenség hogyan jellemzi az állam jóságát.
Az még legalábbis vitatható, hogy a munkanélküliségi ráta változásához vagy az innovatív vállalatok arányához az államnak vagy a kormányzatnak mennyi köze van, de például hogy az erdőterületek szén-dioxid-megkötése vagy a mezőgazdasági élőhelyekhez kötődő madárfajok állományváltozása nem az államot minősíti, az majdnem biztos.
Persze a kormány és kedvenc egyetemének államképébe ez mind belefér, mert, ahogy írják, „az állam egyedi pozíciója folytán képes arra, hogy saját területén – a különféle szabályok és normák intézményesítése, valamint központilag irányított szervei révén – biztosítsa a társadalom teljes körű koordinációját, a közjavak megőrzését és gyarapítását, a közszolgáltatások ellátását, a felelősség és elszámoltatás érvényesülését”. Vagyis
És bár vitathatatlan, hogy a kormány nagyon sok mindent befolyásolni tud a politikájával, és a társadalmi és gazdasági folyamatok szorosan összefüggnek az állammal, úgy beállítani a társadalmi folyamatokat, mintha azok inherensek lennének az állammal, olyan messze van a liberális felfogástól, amennyire csak lehet. Persze nyilván a kormánynak így tetszik, még ha nem is spekulálnék arról, hogy milyen más történelmi példákban értelmezte a szerepét ehhez hasonlóan az állam.
Mindez egy alapvetően érdekes társadalomfilozófiai vitához vezet vagy vezethetne, a Jó Állam Jelentés több száz indikátora viszont gyakorlatilag sehová nem vezet, nem áll össze valamilyen mutatóvá vagy összehasonlítható, számokba rendezhető vagy grafikonokra rakható mutatóvá. A legközelebb akkor jut valami ilyesmihez a jelentés, amikor az alábbi ábrát közli a Jó Állam dimenzióinak alakulásáról, de hogy melyek ezek a dimenziók és melyek azok a területek, ahol erősödött vagy ahol még fejlődésre szorul a magyar állam, az egyáltalán nem derül ki.
Ezenkívül az állam jellemzőinek leírásához néha kifejezetten innovatív megoldásokat alkalmaz a jelentés, hogy pozitív képet fessen le különböző folyamatokról. A kormányba vetett bizalom mérésére például a kormányzó párt választásokon elért mandátumarányát használják a szerzők, ahelyett, hogy a számos, ugyanezt közvetlenül mérő bizalmi indexet alkalmaznák, ahogy például a rendőrségbe vagy a jogrendszerbe vetett bizalom indikátorainál teszik. Ráadásul a választási eredményekből más, ennél vadabb következtetéseket is levon a jelentés, amelyben olyan mondatok szerepelnek, mint hogy
a kormányzás iránti közbizalom és a kormányzás átláthatósága között a legszorosabb logikai korreláció áll fenn.
Hasonlóan furcsa mutatókkal bizonygatja a jelentés, hogy a demokrácia virágzik Magyarországon. Azt olvashatjuk például, hogy
A rengeteg összeszedett mutatóból persze van sok, amelyek mindenféle nyakatekert logika nélkül javulást mutatnak bizonyos dolgokban, a jelentésben pedig olyan dolgok is szerepelnek, amelyeket a kormány nem szeret kirakni az ablakba. Benne van például, hogy az oktatásra fordított GDP-arányos kiadás évek óta csökken, hogy a sajtószabadság mutatói tendenciózusan romlanak, hogy az innovatív vállalatok aránya enyhén visszaesett, és az is, hogy tavaly 20 százalékponttal kevesebb magyar gondolta azt, hogy számít a szavuk az országban, mint egy évvel korábban. Közben viszont azt is írja a jelentés, hogy a demokrácia megítélése enyhén nőtt. Hogy akkor mi jó és mi a rossz, az elvész a mutatók zajában.
Az pedig még jobban összekavarja a jó állam mibenléte iránt érdeklődő olvasót, hogy a jelentés mellé az NKE egy kísérő tanulmányt is csatolt, amely a „Jelentés a jó állam véleményfelmérésről” címet viseli, és eléggé másra enged következtetni, mint a fő jelentés. Míg a fent tárgyalt tanulmány az Eurostattól a KSH-n át a Tárkiig és a Freedom House-ig nagyon sok adatforrásból dolgozik, a véleményfelmérés, amelyet egy másik szerzőcsapat állított össze, egy direkt erre a célra készült, több mint 2000 fős mintával dolgozó kérdőíves kutatás. Ebből kiderül például, hogy
míg a társadalom kicsit kevesebb része, 45,3 százaléka szerint jó állam hazánk. A megkérdezettek nagyjából fele inkább nem bízik a kormányban és a gazdaság fellendülésében, a bankokban, az állami hivatalokban és úgy általában az emberekben.
Az emberek 49,9 százaléka szerint emellett az államnak olyan kevéssé kellene beleszólni a gazdaság működésébe, amennyire csak lehet (szemben azzal a 35 százalékával, akikhez közelebb áll a kormány államfelfogása), 61,3 százalék gondolja úgy, hogy az adórendszer igazságtalan, és 46,4 százalékuk szerint az állam nem költi hasznos beruházásokra az adófizetők pénzét (míg 41 százalék szereti az állami beruházásokat).
Azért vannak állami területek, amelyekkel inkább elégedettek a magyarok, mint nem, ilyen például az oktatás, a külpolitika, vagy kissé kevésbé a gyermekvállalás támogatása. Az egészségüggyel viszont a válaszadók közel 50 százaléka, a gazdaságélénkítéssel több mint fele, a szociális ellátórendszerrel és nyugdíjrendszerrel pedig több mint 60 százaléka elégedetlen.
Az is kiderül, hogy az emberek több mint 55 százaléka már utánanézett, hogy milyen munkalehetőségei lehetnének külföldön, 22,7 százalék pedig már jelentkezett is külföldi állásra. Ahogy az is, hogy
Ezek alapján úgy tűnik, hogy a magyar állam polgárai nem annyira gondolják azt, hogy a magyar állam jó állam, hogy úgy működik, ahogy azzal elégedettek lennének, vagy hogy biztosítani tudja a létbiztonságukat. Persze ők még nem olvashatták a Jó Állam Jelentést.