Az amerikai elnök, bár nem siette el, elkezdte beváltani a kampányban tett fenyegetéseit, és védővámokat vetett ki két ázsiai slágertermékre, a napelemekre és a mosógépekre. Elemzők szerint bár nem valami jelentős lépésekről van szó, most mindenki azt találgatja, hogy mi lehet a következő: Trump tényleg komolyan belekezdett a világkereskedelem szétverésébe, vagy csak kellett dobni egy gumicsontot szavazótáborának.
Donald Trump hivatalba lépésének első évfordulóján elkezdte azt, amit a választási kampányban végig ígérgetett, aztán elnökként eddig valahogy elfelejtett: Kína és általában véve Ázsia kereskedelmi cseszegetését.
Az amerikai kormány a napokban bejelentette, amit már hónapok óta suttogtak ilyen-olyan források a nemzetközi gazdasági sajtónak: védővámokat vetettek ki a napelemekre és a mosógépekre.
Igen, a mosógépekre.
Ez utóbbiból azért látszik, hogy a dolog komolysága legalábbis részleges: még ha ez is lesz a kezdete, nem ez lesz a nagy trumpi kereskedelmi világháború döntő csatája.
Magyarul a mostani lépések a nemzetközi gazdasági sajtó szerint várhatóan semmit nem fognak elérni kitűzött céljaikból, cserébe pont az amerikai gazdaságnak árthatnak. Ettől viszont az még simán lehet, hogy jönnek rájuk válaszlépések, amivel aztán végképp senki nem járna jól, Kínán kívül.
A Trump-kormány a napelemekre 2,5 millió gigawatt importált teljesítmény fölött 30 százalék (és fokozatosan csökkenő), a mosógépekre 1,2 millió darabig 20, azon túl 50 százalékos védővámot vetett ki kedden, a külföldi gyártók tisztességtelen piacszerzésére hivatkozva.
Az amerikai elnök a lépést régi kampányszlogenjével indokolta, azaz hogy “senki sem húzhat hasznot Amerikán”. Ám azt is közölte, hogy szerinte ez nem kereskedelmi háború, csupán jogos önvédelem. Ez természetesen nem talált megértő fülekre Pekingben, ahol azt mondták, Trump túlreagálta a dolgot, és meg fogják védeni jogos gazdasági érdekeiket. De kiakadtak a lépésre Szöulban és Brüsszelben is.
A reakcióktól függetlenül Trump lépése részben jogos, egyúttal viszont teljesen értelmetlen.
A Fehér Ház érvelése szerint a napelemekre azért vetették ki a védővámot, mert Kína tisztességtelen állami támogatásokkal és egyéb “csalásokkal” teszi irreálisan olcsóvá napelemeit, az olcsó napelemekkel pedig elárasztja a világpiacot és kinyírja az innovatívabb, de drágább amerikai és európai cégeket.
Ez a sztori, ha nem is ilyen kristálytisztán, de igaz: Kína egy évtizede még elhanyagolható szereplő volt a napelempiacon, ma ott gyártják a világ napelemeinek kétharmadát. Ezt pedig valóban úgy érték el, hogy telenyomták állami ingyenpénzzel és elhalmozták adókedvezményekkel a szektort.
A kínai gyártók először jellemzően az európai napelem-támogatások jelentette lehetőségekre kaptak rá: a kínai napelembiznisz azzal indult, hogy a napelemre durván rákapó németek nem tudtak eleget gyártani, ezért kiszervezték a dolgot Kínába. A második virágzást azt hozta el, amikor Peking európai mintára otthon is elkezdte támogatni nemcsak a gyártást, hanem a napelemek használatát is.
Ma Kína messze a világ legnagyobb napelemgyártója és -piaca is.
Az ágazatot ráadásul kiemelt stratégiai szektorként kezeli a Kínai Kommunista Párt, úgyhogy az állami pénzfürdő korántsem ért véget. A nagy piac, az olcsó munkaerő és az erős állami támogatás pedig megtette hatását: a kínai gyártók 2008 és 2013 között 80 százalékkal csökkentették a napelempanelek teljesítményarányos árát. Amivel szinte teljesen kiirtották az európai és amerikai konkurenciát.
Ez természetesen nem Trumpnak tűnt fel először: Barack Obama kormánya 2012-ben és 2014-ben, az Európai Unió 2013-ban vetett ki először minimumárat és védővámot a kínai napelemekre, és ezeket csak nemrég kezdte el kivezetni. Ráadásul ezek Trumpénál jóval magasabbak voltak, csúcspontjukon a 64 százalékot, azaz az amerikai védővám kétszeresét is elérték. A kínaiak viszont ezt is elbírták, és nagyjából egyeduralkodóvá váltak az európai piacon.
Amint tehát az európai példából látszik, nem valószínű, hogy az amerikai lépésnek sok eredménye lesz, már ami a hazai termelők védelmét illeti: a 30 százalék bár sok, a kínaiak annyival olcsóbbak, hogy akár még ezt is ki tudják gazdálkodni.
Ha meg nem, segít az állam: a kínai iparpolitika fő célja jelenleg az, hogy 2025-re egy sor high-tech és zöldtechnológiai ágazatban világszínvonalúvá és globális piacvezetővé váljanak a hazai cégek; ennek érdekében pedig hajlandóak elviselni az időleges veszteségeket is, ahogy tették az eddig is. A napelemek terén meg annyira nem is kell, hiszen a kínai gyártók legfőbb piaca nem az Egyesült Államok, hanem Kína.
A másik, ami miatt nem feltétlenül bölcs dolog a lépés, hogy miközben a hazai gyártásnak mindez édeskevés, a megújuló energia termelését jelentősen drágítja a lépés, hiszen az Egyesült Államokban telepített napelemek több mint négyötöde külföldi. (A legnagyobb beszállító ráadásul nem is Kína, hanem Malajzia).
Bár Trump klímaváltozással, illetve az olaj- és széniparral kapcsolatos nézetei fényében nyilván nem valószínű, hogy könnyeket hullatna a napenergia térnyerésének esetleges megtorpanása miatt. Ugyanakkor ha a megújulók éllehetetlenítése lenne a célja, azt sokkal egyszerűbben és nemzetközi téren kevésbé rizikósabb módon is meg lehetne oldani, mint Kína csuklóztatásával.
Másfelől az energiapiaci árverseny az egész amerikai gazdaságnak jót tesz, tehát aktívan harcolni ellene elég rossz biznisz.
így tehát jelenlegi formájában ez a lépés egyik lehetséges célját sem fogja elérni,
legfeljebb egy gyenge figyelmeztetőlövés, aminek nagyobb a hangja, mint a hatása. Ráadásul Amerikának is árt: a napenergiai lobbi szerint több mit 20 ezer állásba kerülhet, ha megdrágulnak az importált panelek. Olyan apróságokról nem is beszélve, hogy a legnagyobb “amerikai” napelemgyártó cégek közül több is külföldi (kínai és német) többségi tulajdonban van.
Valamivel több értelme lehet a mosógépekre kivetett védővámnak, ami nem elsősorban Kínát, hanem a koreai, bár javarészt szintén Kínában termelő LG-t és Samsungot érintheti a legérzékenyebben: ők ketten együtt 2,5-3 millió mosógépet adnak el évente az amerikai piacon, és az amerikai Whirlpool és a GE legerősebb külföldi konkurenciái.
Ám ez esetben a lépés jogszerűségével lehetnek gondok: míg a napelemgyártás kínai letarolása nagyrészt jogos érvekkel támadható, és az uniós példa is tanúskodik a dolog kivitelezhetőségéről, addig a mosógéppiacon jóval nehezebb lenne ezt kimutatni. Eleve elég vicces vád, hogy a Samsung és az LG pont ebben a szektorban lett államilag, tisztességtelen eszközökkel felpumpált, dömpingárakat alkalmazó piactorzító óriás, de mondjuk a tévék vagy a mobiltelefonok tekintetében nem az.
Az érintett ázsiai ország már jelezték, hogy szerintük az amerikai lépés ellentmond a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) szabályainak. De még az egyébként napelemügyben eddig hasonló álláspontot tanúsító Európai Unió is beszólt Washingtonnak, és kétségbe vonta Trump intézkedéseinek jogosságát. Ami előre vetíti, hogy akár pereskedéssé is fajulhat a dolgot a WTO előtt.
Ami egyébként azért is lenne érdekes, mert a múlt év végén pont a WTO csúcsán talált egymásra újra Európa, Amerika és Japán, Kínával szemben. Akkor azt írtuk: Trump úgy látszik, rájött, hogy a kardcsörtetésnél jóval hatékonyabb, ha inkább megpróbál együttműködni azokkal az országokkal, amelyekkel hasonló érdekei vannak az Egyesült Államoknak. Ehelyett most látszólag újrakezdte a kardcsörtetést, és ezt sikerült pont olyan módon tennie, hogy annak nem sok gyakorlati haszna van, cserébe még az Egyesült Államok legfontosabb potenciális partnerének sincs ínyére.
Másrészt a jelenlegi állás szerint ha valami ki is sül ezekből a vámokból, az egy klasszikus kereskedelmi cicaharc:
Egyes vélemények szerint egyébként mélyebb geopolitikai okai is lehetnek Trump lépésének: a mosógép-vámmal akarja jelezni Dél-Korea felé, hogy ne nagyon barátkozzon Észak-Koreával. És az is reális forgatókönyvnek tűnik, hogy az amerikai elnök csupán választóinak akart dobni egy gumicsontot: egy nem túl jelentős, de jól hangzó, a kampányszlogenjeihez illeszkedő protekcionista keménykedést, amivel úgy bizonyíthatja, hogy megvédi Amerikát, hogy valójában nem ver a kelleténél nagyobb hullámokat.
Persze még mindig jobb, hogy Trump gyenge kokikat oszt, mintha komolyabb sallerekkel operálni a nemzetközi kereskedelemben, ez utóbbinak ugyanis beláthatatlan következményei lehetnek. A kérdés valójában az, hogy gyenge népszerűsége és a választási ígéretek elmaradása miatt Trump rákapcsol-e a közelgő félidős kongresszusi választások előtt, vagy kereskedelmi háború helyett marad a cicaharc.