Magyarországon járt nemrég Milo Djukanović, Montenegró valódi ura, akit Orbán Viktor miniszterelnök Rogán Antal és Gulyás Gergely társaságában fogadott, pedig a balkáni állam erős emberének semmilyen formális állami tisztsége nincsen.
A Nyugat-Balkán örökké forrongó vidéke folyamatosan a magyar külpolitika fókuszában van. Nem is kérdés, hogy a térségben a legnagyobb magyar diplomáciai eredmény a Montenegróval kialakított remek kapcsolat. A magyar külügy már Montenegró 2006-os függetlenedése előtt, vagyis tényleg időben ébredt, így kiemelkedően erős gazdasági hídfőállásokat építhetett ki a kis országban, elsősorban annak rendkívül vitatott vezetője, Milo Djukanović révén.
Montenegróban nem kell új arcokat megismerni, még sohasem volt érdemi politikai váltás, a Szerbiától való leválást ellenző, a szerb lakosság által támogatott ellenzék eddig egyszer sem jutott hatalomra. A magyar vezetéssel való jó kapcsolat pedig töretlen, Djukanović a napokban ült le egyeztetni Orbánnal, Rogán Antallal és Gulyás Gergely fideszes politikusokkal.
A két ország jó kapcsolatára rengeteg a példa, Magyarország a legelkötelezettebb támogatója volt Montenegró NATO-felvételének, mi adtuk az úgynevezett contact point nagykövetséget is, vagyis a helyet, amelyik leginkább segített a tavaly végül valóban sikeres csatlakozás előkészítésében.
Ezenkívül – mint arról a 444.hu is írt – a magyar állam komoly összeget költött arra is, hogy a nyugat-balkáni térség öt fővárosát direkt repülőjáratok érjék el Budapestről, pedig ezt sem a hazai turisták alacsony érdeklődése, sem a kétoldalú külkereskedelmi kapcsolatok nem indokolták. Magyarország leginkább ezzel is a kis balkáni államok európai kapcsolatépítését támogatta.
De miért vagyunk ilyen támogatóak a térséggel? A nyugati, illetve visegrádi kapcsolataiban gyengülő magyar külpolitika régóta szívesen folyik bele a térség lokális politikájába,
csak éppen Orbán Viktor mostanában inkább a vesztesek oldalára kerül a Nyugat-Balkánon.
Macedóniában a Fidesz az egy évtizedig miniszterelnökként dolgozó Nikola Gruevski hosszú nevű Belső Macedón Forradalmi Szervezet – Macedón Nemzeti Egység Demokratikus Pártja (VMRO-DPMNE) elnevezésű koalíciójára tett. Tavaly szeptemberben Orbán Viktor el is ment Ohridba (egy negyvenezres macedón városba), ahol egy tömegrendezvényen Gruevski mellett kampányolt. Ez a csapat még a Fideszen is képes volt túltenni Soros-gyűlöletben, csak éppen mind a parlamenti, mind az önkormányzati választásokon nagyot bukott.
Ígéretes hír viszont a kis kétmilliós országból, hogy talán sikerült találniuk egy olyan elnevezést (Új-Macedónia) magukra, amely nem szúrja annyira Athén szemét, mert az uniós tagország Görögország évek óta egyfajta gátat jelentett Szkopje integrációs törekvéseinek (konkrétan minden létező közeledést megvétózott). Brüsszelben most zajlanak a tárgyalások erről az új országelnevezésről.
Nem járt jobban Orbán Viktor támogatottja Albániában sem. Itt még mindig Sali Berisha kardiológus, vagyis a rendszerváltás utáni első államfő a legbefolyásosabb politikus a jobboldalon (Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter Berishát is az egekbe dicsőítette pár éve egy közös sajtótájékoztatón), de Berisha jelöltje tavaly nyáron ismét vereséget szenvedett a karizmatikus baloldali művésztől, Edi Ramától. Ő azzal vált népszerűvé, hogy remek polgármestere volt Tiranának. Tisztakezű maradt, a szürke lakótelepekből színesre festett negyedet varázsolt. Még abba sem bukott bele, hogy Samir Tahiri reformer belügyminiszteréről kiderült, hogy
nyakig benne van az Olaszország felé irányuló kábítószer-csempészetben.
Ez azért volt nagy csalódás, mert egy időben Tahiri még keményen fellépett a kannabiszföldjeiket aknavetőkkel védő maffiával szemben, de később egy maffiózó éppen a miniszter Audijával csempészett drogot.
A miniszter azzal próbált elsőre védekezni, hogy csak az autó átírása maradt el, de aztán kiderült, hogy nem egy esetben maga a miniszter is az autóban ült a határátlépéseknél. Ez azért még Albániában is kiütötte a biztosítékot.
Így a térségben (hacsak Szerbiát nem tekintjük a szűkebben vett régió részének), egyetlen stabilan baráti vezetésű állam maradt, ez pedig a 2006 óta önálló államként létező Montenegró, ahol mindig Orbán Viktor régi szövetségese, a méretes vagyon és totális informális hatalom felett diszponáló Milo Djukanović van hatalomban – valójában még akkor is, amikor úgy tűnik, hogy nem ő az első ember.
Az ellenfelei által is fajsúlyos államférfinak tartott Djukanović – akit két éve a világ legkorruptabb politikusának választottak, pár évvel korábban pedig a világ huszadik leggazdagabb politikusa volt – mindvégig meghatározta a 620 ezres kis állam életét. Valójában már a Szerbiával közös években is, majd a független lét során. Elévülhetetlen érdeme, hogy türelmesen várt, és végül úgy tudott leválni Szerbiától, hogy Montenegróban nem folyt vér.
Hol elnök volt, hol miniszterelnök, és mindig mert bátrakat lépni.
Az egykori kommunista politikus tényleg nagy játékos, sokáig Slobodan Milošević szövetségese volt, de ami a szláv világban egyáltalán nem ritka, sikerrel mentette át magát a többpárti demokráciába, a független létbe, és lett a Szocialisták Demokratikus Pártjának vezetője.
Maga azzal indokolta visszavonulását, hogy szeretne az üzleti ügyeinek élni, ez annyiban amúgy biztosan helytálló kijelentés, hogy az egyre inkább az orosz turistákra alapozó montenegrói gazdaság nagy részére valóban van befolyása.
Milo Djukanović igazán változatos helyzeteket élt túl. Slobodan Miloševićhez fűződő barátságából azért jött ki jól, mert időben tudott szakítani vele, és a jugoszláv államfő elszigeteltsége idején sok nyugati politikus szemében Djukanović volt a pozitív ellenpólus. Nem égette meg magát a délszláv háborúban a szerbek oldalán elkövetett horvátellenes beavatkozásai miatt sem, elég volt bocsánatot kérnie Dubrovnik népétől. Amikor pedig egy nápolyi maffiaellenes bizottság vizsgálat alá szerette volna vonni a cigarettacsempészet gyanújával, ő és ügyvédje sikeresen védekeztek a diplomáciai mentesség jegyében, noha ebben az időszakban Montenegró még nem volt önálló állam. Végül évekkel később egyetlen meghallgatásra mégis elutazott Djukanović Olaszországba, konkrétan Bariba. De ennek nem lett következménye. Végül nem bukott bele abba sem, hogy nyugati lapok és korrupcióellenes szervezetek gyakran cikkeztek gyanús eredetű vagyonáról.
De miért olyan lényeges Magyarországnak ez a nagyon kicsi állam, amely még a budapesti nagykövetségét is mindössze egy Arany János utcai bérház egyik lakásában működteti?
Kevés olyan ország van a világon, ahol a magyarokat kiemelt szeretet övezné (különböző okokból Lengyelország, Törökország, Dél-Korea és Kurdisztán), de Montenegró teljesen ilyen, a helyiek jól érzékelik, hogy Magyarország komoly támogatója az ország törekvéseinek. Ami pedig a pengő forintok szempontjából még izgalmasabb: kevés gazdaságban olyan fontos partner Magyarország, mint a montenegróiban. Rögtön kezdhetjük azzal ennek bemutatását, hogy
az ország legnagyobb bankja, a Crnogorska Komercijalna Banka (CKB) AD Podgorica is magyar kézben van,
az OTP-csoport része. Ez a bank a legvagyonosabb montenegróiak privátbanki vagyonkezelője, és noha ott lihegnek a nyomában már az olasz, montenegrói, francia, osztrák, szlovén (sőt török és azeri) banki versenytársak, továbbra is a legfontosabb, az állammal is kiterjedt kapcsolatban levő podgoricai bank. Igaz, helyzete annyiban nem könnyű, hogy miután Milo Djukanović öccse, Aco Djukanović is megszerzett egy kisebb bankot, ehhez a kihívóhoz (Prva Banka) is elég sok állami üzlet vándorolt.
A montenegrói Crnogorski Telekom piacvezető távközlési cég többsége is nagyon sokáig magyar kézben, a Magyar Telekom Nyrt. birtokában volt. Erre talán nem emlékszik olyan szívesen a hazai befektető, amely macedón és montenegrói kétes szerződéseivel több tízmilliárd forintos bírságba, illetve vizsgálati költségbe keveredett.
Végül éppen egy éve, a 76,53 százalékos üzletrészt 123,5 millió euróért eladta annak a horvát távközlési cégnek, amely szintén a Deutsche Telekom tulajdonában áll.
Az amerikai SEC értékpapírfelügyelet gyanúja szerint a Magyar Telekom Montenegróban 7,35 millió euró értékben gyanús utalásokat hajtott végre. A címzettek egzotikus cégek voltak, egy Mauritiuson, egy Seychelles-szigeteken, egy New Yorkban és egy Brit Nyugat-Indiában bejegyzett társaság. A SEC végül az utalások kapcsán csak számviteli szabálytalanságokat és nem megvesztegetést gyanított, noha a montenegrói ellenzéki sajtó azt is kiszagolta, hogy Milo Djukanović testvére, a férje nevét viselő, Ana Kolarević ügyvédnő is gazdagodott 580 ezer dollárral. A magyar fél azzal védekezett, hogy a kifizetés nem korrupt célokat szolgált, hanem Kolarevic volt az ország legjobb ügyvédi irodájának a vezetője.
Végül Montenegrónak sokáig volt egy kiemelkedően fontos ágazata, az alumíniumipar. A nikšići bauxitbánya (a második legnagyobb montenegrói város azért is lényeges, mert innen származik Djukanović) és a podgoricai KAP alumíniu-kombinát is erősen kapcsolódott Magyarországhoz, részben a Mal Zrt.-vel volt kapcsolatuk, de montenegrói állami garanciával az OTP-csoport is hatalmas összeggel finanszírozta a céget.
A baj csak az volt, hogy a KAP valójában csak úgy ott maradt Montenegrónak az egykori Jugoszláviából, de
igazán sem nyersanyaga, sem olcsó energiája, sem piaca nem volt az üzemnek.
Djukanović ezért meghívta tulajdonostársnak Oleg Gyeripaszkát, az orosz Rusal, vagyis a világ legnagyobb alumíniumcégének fejét, ám az orosz oligarchával sem volt könnyű. Montenegró dotált áramot adott az üzemnek, de ebből egyrészt hatalmas veszteségei keletkeztek, másrészt az egyre fontosabb tengerparti idegenforgalom maradt olykor áram nélkül.
Különös állam Montenegró. A legvagyonosabb polgára bizonyára Milo Djukanović és a politikus családja lenne, de ők a gazdaglistákon csak mérsékeltebb összegekkel szerepelnek, a család valódi vagyonáról nincsenek publikus információk. Így egy másik ex-miniszterelnök, a thai Thakszin Csinavat a leggazdagabb montenegrói, a maga 1,6 milliárd dolláros vagyonával. Thaiföld miniszterelnöke egy katonai puccs után az igazságszolgáltatás elől menekült Európába. Egy időben a Manchester City tulajdonosa is volt, még a klub legújabbkori nagy felívelése előtt, mert az már az Egyesült Arab Emírségek pénzéből valósult meg. Thakszin Csinavat montenegrói állampolgár lett, és valóban üzleti aktivitását részben balkáni bázissal fejti ki.
Amikor már tarthatatlan lett a helyzet, a felek összevesztek, pereskedtek, és amennyire tudjuk, pár éve montenegrói politikusok Magyarországon is intenzíven tárgyaltak a helyzet rendezéséről, például azért, mert az üzem államilag garantált hitelei könnyen ráéghettek volna a költségvetésre.
A KAP azért végül tönkrement, és az üzem vége óta Montenegróban minden, az elsősorban oroszok és szerbek táplálta idegenforgalomról szól (illetve rossz nyelvek szerint még mindig a csempészetről, legyen szó emberekről, drogról, szeszről vagy éppen cigarettáról).
Magyar jelenlét még a turizmusban is fellelhető, hiszen több kisebb panzió mellett még az ország egyik legjobb szállodája is magyar kézben van, a Herceg Noviban található Sun Resort szállónak régen Leisztinger Tamás, újabban Mészáros Lőrinc a gazdája.
A szállodát a hazai baloldali és a jobboldali elit is előszeretettel használta, egy időben legendásak voltak a szálloda saját focipályáján rendezett, „felekezetek feletti” kispályás focimeccsek, ahol Magyarország legbefolyásosabb emberei rúgták a bőrt, vagy olykor egymást is.
Mindezen magyar–montenegrói kapcsolatok után talán már nem is olyan meglepő, hogy Orbán Viktor miniszterelnök, Rogán Antal Miniszterelnöki Kabinetirodát vezető miniszter és Gulyás Gergely frakcióvezető együtt fogadták Milo Djukanovićot, a montenegrói kormánypárt elnökét.
Ahogy egyik diplomáciai forrásunk fogalmazott: „Ez egy régóta fontos kapcsolat, a montenegróiaknak pedig most a sikeres NATO-csatlakozás miatt valóban volt mit megköszönniük, Orbánnak pedig az áprilisi választás előtt még éppen belefért a találkozó a programjába."
Orbán Viktor korábban valóban több fórumon is hangsúlyozta, hogy elkötelezett támogatója Montenegró NATO-tagságának, ahogy a jövendő európai uniós csatlakozásnak is. Már csak azért is, mert a kis állam a márkát követve teljesen egyoldalúan ugyan, de már az eurót is bevezette.
A két politikus, Orbán Viktor és Milo Djukanović mindig is jól megértette egymást. Orbánhoz hasonlóan Djukanović is elkötelezett sportrajongó, korábban maga is kosárlabdázott, és a fiatal kis állam alig egy évtizedes történetében már több nagy sportsikernek örülhetett, férfi vízilabdában Eb-győzelemnek, női kézilabdában szintén Eb-győzelemnek, amelyet – éppen a mi Győrünk ellen – a Budućnost Podgorica még egy BL-győzelemmel is megfejelt.
Érdekes kapocs az is, hogy Milo Djukanović mellett még egy nagy barátja van a térségben a Fidesznek, illetve személy szerint Orbán Viktornak, ő pedig Aleksandar Vučić, Szerbia elnöke. Őt annyira szereti a Fidesz, hogy 2017 márciusában Szijjártó Péter külügyminiszter még szerb nyelvű kampánybeszédre is vállalkozott mellette egy tömegrendezvényen.
A két neves politikus, vagyis a szerb Vučić és a montenegrói Djukanović mögött ráadásul azonos coach is fellelhető. Őt úgy hívják, hogy Predrag Bubalo, korábban különböző miniszteri posztokat is betöltött Szerbiában. Majd egy privatizációs botrány miatt háttérbe húzódott (noha végül felmentették), de szerepe állítólag mind a szerb, mind a montenegrói topvezető háttérstábjában kiemelkedően fontos.
A baj csak az, hogy minden diplomáciai siker, a valóban szépen bővülő idegenforgalom ellenére Montenegró gazdasága nincsen jó helyzetben. Az elmúlt években eladósodott az állam, több népszerűtlen intézkedést is be kellett vezetni, a politikai vezetés az áram-, a mobiltelefon-, illetve a kábeltévé-használattal kapcsolatban is fokozott adóterheit rótt ki a lakosságra. Milo Djukanović rendszere az olykor fellángoló ellenzéki tüntetéseket könnyen szétzavarta, Orbán Viktor barátjának a helyzete stabilnak tűnik.
Amíg Jugoszlávia egyben volt, nem volt akkora jelentősége annak, hogy hol vannak a szövetségbe forrt kis államok határai. Ám ennek elnagyoltsága azóta rengeteg vitába torkollott. Montenegró is több szomszédjával, így Horvátországgal, Koszovóval és Albániával (utóbbi természetesen nem volt Jugoszlávia része) is van határvitája. A legfajsúlyosabb az albán–montenegrói konfliktus, mert az egy nyersanyagokban gazdag tengeri határszakaszt is érint. A leghangosabb azonban Koszovó követelése. Ebben a kérdésben Montenegró „ártatlan”. 2015-ben egy bécsi tárgyalássorozat jelölte ki a pontos határokat, a probléma csak az, hogy miközben a montenegrói parlament ratifikálta, addig a koszovói elutasította a megegyezést. Pristina azért követel egy 8 ezer hektáros földdarabot, mert szerinte egy korábbi (a második világháború) utáni belső határkijelölés azt Koszovó részének tekintette. Podgorica nem szeretné újranyitni a határkérdést, és arra emlékezetet, hogy minden állam, amely elfogadta Koszovó függetlenségét, a ma ismert határokkal tette azt.
(Borítókép: Orbán Viktor miniszterelnök (j3) fogadja Milo Djukanovicsot a montenegrói Szocialisták Demokratikus Pártja elnökét korábbi montenegrói államfõt és miniszterelnököt (b2) az Országházban 2018. január 25-én. - f otó: Szecsõdi Balázs / Miniszterelnöki Sajtóiroda / MTI)