Vélhetően nem sok minden van, amiben Thomas Piketty francia egyenlőtlenségkutató, a baloldal világszerte ünnepelt sztárközgazdásza és Lázár “akinek nincs semmije, az annyit is ér” János egyetértenek, ám úgy tűnik, legalább egy közös témájuk azért akad. Ez a közös téma pedig elég nagy horderejű: konkrétan az, hogy Magyarországnak tényleg megéri-e az európai uniós tagság. 

Ezzel kapcsolatban a minap Piketty elég meglepő blogbejegyzéssel állt elő, amelynek nagyjából az az üzenete, hogy annyira

Ráadásul Piketty blogbejegyzése, illetve egy doktoranduszának kutatása nemcsak az uniós tagsággal kapcsolatban érdekes, hanem a rendszerváltás utáni magyar gazdaságpolitika megítélését illetően is. E tekintetben pedig a manapság a Századvégtől a 444-ig a politikai és intellektuális spektrum minden szegletében hódító nézetnek szolgál munícióval, amely szerint nemzetünk legfőbb gondja, hogy 1990 után a gazdasági liberalizmus mámorában kiárusítottuk/ták az országot, és így kényére-kedvére letarolt minket a külföldi tőke.

Azonban a maga egyszerűségében bármennyire is ésszerűnek, na meg a magyar néplélek számára is kedvesnek tűnik ez a narratíva, ha elkezdünk kicsit részletesebben is a számok mögé nézni, a kép jóval árnyaltabbá válik. 

Jön a pénz, megy a pénz?

Piketty blogján megemlékezik róla, hogy míg Párizsban, Berlinben vagy Brüsszelben nem értik, hogy a keleti tagállamok miért nem mutatnak nagyobb hálát a támogatásokért, Varsóban és Prágában (vagy Budapesten) azzal érvelnek, hogy a nyugati multik jóval több profitot visznek ki ezekből az országokból, mint amennyit az EU kifizet nekik.

Az alábbi grafikonra, illetve egy másik, hosszabb elemzésére hivatkozva pedig azt írja, hogy Prága és Varsó (és Budapest) álláspontjának van alapja:

Azt ő sem tagadja, hogy a külföldi cégek hozzájárultak ezen országok fejlődéséhez, ugyanakkor felemlegeti azt is, hogy a multik túlerejüket kihasználva alacsonyan tartják a béreket és extraprofitot termelnek az unió keleti végein.

Ez az érvrendszer ismerős lehet, annak idején az uniós pénzek hazai kiosztását koordináló Lázár János Miniszterelnökséget vezető miniszter és államtitkára, Csepreghy Nándor álltak elő azzal, hogy az uniós transzferek nagy nyertesei a nyugati cégek. Ez a narratíva előkerült Csehországban és Lengyelországban is. Sőt, a keletiek hepciáskodásával kapcsolatos német és francia elégedetlenkedésre reagálva még az Európai Bizottság is elismerte, hogy a nyugati cégeknek nagyon is jó biznisz a keletiek támogatása. 

Piketty (illetve azóta fokozatot szerzett doktorandusza, az egyébként horvát Filip Novokmet) fenti grafikonjából is ez sejlik fel, és az uniós adatok is ezt látszanak alátámasztani: a Magyarország által kapott EU-támogatások nagy részével a kormány külföldi nagyvállalatokat, jellemzően német autógyártók beruházásait támogatja.

Azonban az uniós tagság, illetve azon belül az uniós támogatások teljes költség-haszon elemzése ennél valamivel bonyolultabb és árnyaltabb dolog, Pikettyék faék egyszerűségű grafikonja pedig elég hamis képet fest róla. Piketty a fenti grafikonnal azt akarta ábrázolni, hogy jóval összetettebbek az uniós tulajdoni viszonyok, mint azt a brüsszeli narratíva sugallja. Valójában viszont még ennél is nagyságrendekkel összetettebb dologról van szó.

Kicsimmel bonyolult világgazdaságokba

A legnagyobb gond a fenti szembeállítással, hogy a mérleg egyik nyelvében az EU-tól kapott pénz, a másikban a külföldi cégek által kivont tőke szerepel. Egyfelől a tőke nem csak az EU-ba folyik vissza, de ettől most tekintsünk el. Fontosabb, hogy

boltokat, gyárakat, irodákat kell nyitniuk, ehhez pedig más, jellemzően a fogadó országbeli (azaz magyar) cégek termékeit és szolgáltatásait kell igénybe venniük. A profitjuk egy részét pedig visszaforgatják, azaz újra beruháznak belőle. Ez teljes egészében hiányzik a fenti grafikonról.

Ha Piketty számaihoz hozzáadjuk a külföldi cégek által magyarországi beruházásokra elköltött pénzt is, akkor egészen máshogy fest a dolog. Olyannyira, hogy a magyarországi beruházások nagyjából felét külföldi cégek hajtják végre. És a kiviteli oldalt is árnyalja, ha megnézzük, hogy pontosan honnan származik a külföldi tőke jövedelme, ahogy a napokban Oblath Gábor közgazdász is írta.

Persze igaz, hogy egy Audi-gyár esetén a beruházás nagy részét eleve külföldi cégek végzik (hiszen magyar beszállítók nem tudnak olyan ipari robotokat, szoftvereket meg eszközöket előállítani, amire az Audinak szüksége van), ezért a beáramló tőke egy jó része nem itt hasznosul.

Ám bizonyos mértékben minden hazai multi kénytelen magyar cégeket is alkalmazni, és magyarországi tevékenységük révén pénzt kell költeniük nálunk. Igaz ez akkor is, ha a beruházás uniós támogatással valósul meg, azaz ha az EU-pénz közvetlenül a nyugati multit gazdagítja, akkor is csordogál belőle magyar vállalatoknak is (bár ez amúgy, ahogy korábban bemutattuk, a magyar kormány szuverén döntése, hiszen nem kötelező ezt a pénzt nyugati cégek támogatására fordítani, a kormány vélhetően azért teszi mégis ezt, mert úgy véli, ott hasznosul legjobban).

A másik nagy gond ezzel az érveléssel, hogy a kivont tőkét úgy jeleníti meg, mint amit kvázi elszívtak az adott gazdaságokból. Még ha el is fogadjuk ezt az elszívós megközelítést (erről később), akkor sem teljesen igaz az adatok ilyetén feltüntetése:

Azaz az itthonról kivitt profitot nem a magyarok, hanem az autókat megvásárlók, jellemzően nyugat-európaiak vagy ázsiaiak zsebéből veszik ki. 

A drága cucc külföldre megy

Ha a külföldiek által itthon megtermelt tőkejövedelmeket szektorokra bontjuk, akkor azt látjuk, hogy ennek döntő többsége az iparban termelődik, márpedig a magyarországi ipari termelés döntő része külföldön talál gazdát.

A KSH például a külföldi vállalatok hazai tevékenységének elemzésekor (2014-2015-ös adatok alapján) azt írta (pdf), hogy

Az egyetlen kivétel a vegyi anyagok és termékek kategóriája, ahol 77 százalék az exportarány. De az is egyértelmű, hogy a rekordokat döngető magyar exportot nagyrészt külföldi cégek hajtják: az OECD legfrissebb, 2013-as adatai alapján a teljes magyar kivitel 81 százalékát külföldi tulajdonú cégek bonyolították.

Ezek miatt a komplikációk miatt elég nehéz lenne pontosan megmondani, hogy mennyi “magyar” pénzt vittek ki a multik. A dolgot pedig tovább bonyolítja, hogy a nyugati anyavállalatok és a magyar leányvállalatok közti áru- és pénzforgalom nem feltétlenül piaci árakon történik, jellemzően inkább a belső könyvelési szempontok alakítják, hogy mikor és mennyi pénz folyik melyik irányba. Ráadásul hazánk szánt szándékkal próbál magából adóparadicsomot csinálni, és így bevonzani olyan pénzeket is, amelyeknek nem sok köze van az itteni gazdasági tevékenységhez.

Ezért ha nem is lehetetlen, Pikettyék módszereinél sokkal bonyolultabb számítások kellenének ahhoz, hogy pontosan kiderüljön, mennyi pénzt szipolyoztak el tőlünk a multik, mert a plusz és a mínusz oldalon is számos kérdőjel van. (Mondjuk nem ez az első eset.)

Külföldiek uralnak minket?

De valójában ez csak a felszín, a Piketty-féle érvekre épülő, Magyarországon is nagyon népszerű narratíva fő gondja nem felületessége, hanem hogy egyrészt zérus összegű játékként gondol a gazdaságra, másrészt nem vizsgálja a lehetséges alternatívákat. Magyarul abból a hamis alapállásból indul ki, hogy hazai = jó, külföldi = rossz; másrészt semmit nem mond arról, hogy mi lett volna, ha másképp csináljuk.

Piketty a blogbejegyzésében linkelt, Filip Novokmettel és Gabriel Zucmannal közös (valójában nagyrészt Novokmet doktori disszertációjából származó) elemzésében (pdf) egyebek mellett azt írja, hogy

Bár ők nem vonnak le ebből messzemenő következtetéseket azon túl, hogy a külföldi tulajdon magasa aránya miatt nehezen kutathatók, és mindenekelőtt hamisak a magyarországi alacsony egyenlőtlenségi mutatók, ezt megteszik helyettük mások. 

Az utóbbi időben egyre népszerűbb az az elképzelés, hogy a rendszerváltást követő elhibázott privatizáció miatt túlzott mértékűvé vált külföldi tulajdon káros az egész magyar gazdaságnak. Valójában ez a fő üzenete a kormány agytrösztjének, a Századvégnek is, az ezt kifejtő magnum opust korábban hosszabban is laudálta az Index; a Mandinerrel koprodukcióban most is ők vették elő ezt a sztorit a Piketty-cikk kapcsán. De ehhez nagyon hasonló húrokat pendített a Századvégtől elég távol álló 444 közelmúltbeli videója is, amely látszólag a marxista gyökerű dependenciaelmélet és világrendszer-elmélet alapvetéseiből táplálkozik.

Röviden összefoglalva:

• A nyugati neoliberális közgazdászok (illetve az ő hazai tanítványaik) tanácsait vakon követve Magyarország áron alul kiárusította az állami vagyont, beengedte a nyugati cégeket, megnyitotta a határait a külföldi áruk és tőke előtt.
• A külföldi cégek ezt a nagy nyitottságot kihasználva lerabolták az egész magyar gazdaságot, felvásárolták és kinyírták a hazai cégeket, elnyomták a potenciális hazai versenytársaikat, bekebelezték a hazai piacot, és az olcsó magyar munkaerőt kihasználva alsóbbrendű gazdasági gyarmattá silányították hazánkat.
• Míg a remények arról szóltak, hogy a gazdasági liberalizmussal egy csapásra Ausztria lesz itt, a nyugati körülmények messze nem jöttek el, sőt. (A fő különbség igazából a kettő között, hogy míg a Századvég szerint a 2010 óta folyó klientúraépítés helyes, a 444 szerint nem.)

Ebben összességében nyilvánvalóan elég sok igazság van. És amúgy maga a gondolat sem kifejezetten új: bizonyos verzióiban nagyjából Marx óta jelen van, de manapság már fősodornak is bőven része. Csang Hadzsun (Ha-Joon Chang) cambridge-i közgazdász agyondíjazott bestsellert írt arról, hogy miért káros és álszent dolog a gyors piacnyitás és privatizáció, tette mindezt 2002-ben, két évvel a magyar uniós csatlakozás előtt. Ám ahogy Pikettyék grafikonja, úgy ez a narratíva is elég sok leegyszerűsítést és buktatót tartalmaz, és szinte minden logikai kanyarban ott van néhány megmagyarázatlan dolog. 

Nem lennénk a jenkik helyében?

Az első probléma, hogy a külföldi/belföldi tulajdon aránya önmagában még nem írja le egy adott ország fejlettségi szintjét és fejlődési lehetőségeit. Ezt jelzi az is, hogy ez a mutató az például Ausztrália vagy Új-Zéland esetében nagyjából Magyarország szintjén van (elsősorban a sok beáramló kínai pénz miatt). De az Egyesült Királyság és Franciaország esetében is negatív a mutató, ahogy (Piketty szava járása szerint)

Ám esetükben ennek az oka nyilván nem az, hogy a nagytőke gyarmatai, hanem hogy nagy piacok, ahol érdemes befektetni; viszont a belföldi cégeknek pont ezért (mert nagy a belső piac) nem feltétlenül kell külföldre vinniük a pénzt. Hazai tulajdonú ország viszont Venezuela, Türkmenisztán vagy Szíria, de ez önmagában még nem segít rajtuk, sőt: ennek elsősorban az az oka, hogy ezeken a helyen nagyon nem éri meg befektetni, meg nem is nagyon lehet.

A hazai tulajdon mellett ettől függetlenül erős érveket lehet felhozni:

• az olajmonarchiákat leszámítva nagyjából az összes fejlett országra jellemző, hogy a fejlődés gerincét erős, technológiailag fejlett, világszinten sikeres hazai cégek jelentik,
• amelyek annak idején hathatós állami segítséggel erősödtek meg: egyfelől védték őket a külföldi vetélytársaktól, másfelől aktívan segítették külföldi piacra lépésüket, a 19. századi Németországtól az 1980-as évek Koreájáig.
• A nemzetközi piacokat meghódító nemzeti bajnokok aztán elkezdtek magasabb béreket és tőkejövedelmeket (osztalékot) fizetni otthon,
• a növekvő bevétel pedig átgyűrűzött a gazdaság többi szektorába is, emiatt pedig a lakosság nagy része magas színvonalon élhet.

Ennek kapcsán manapság elsősorban Kelet- és Délkelet-Ázsiára szokás mutogatni, mert ez a világ egyetlen helye, ahol a második világháború óta sikerült több országnak is véghez vinnie a hazai iparosításon alapuló fejlődést. Az ottani országok nem nyitották meg a piacaikat a nyugati cégek előtt, ehelyett saját cégeiket támogatták, hogy aztán a hazai vállalatok az erős állami hátszéllel megjelenhessenek a világpiacon, és először egyszerűbb, majd egyre bonyolultabb termékek relatíve olcsó gyártásával fokozatosan feljebb lépjenek a technológiai ranglétrán. Mígnem az 1990-es évekre Japán, Tajvan, Szingapúr, Hongkong és Korea technológiai hatalommá is vált.

Ha mi is ezt tettük volna, azaz a külföldi cégeknek való behódolás helyett a hazait nyomtuk volna, most sokkal jobban élnénk – nagyjából ezt mondják a rendszerváltás és a nyugati tőke kritikusai.

Korábban lett elkúrva

Bár ebben is sok igazság van, azért a dolog kicsit bonyolultabb. Először is, a külföldi tulajdon térnyerése Magyarországon, illetve általában véve Kelet-Közép-Európában nem 1990-ben kezdődött: Novokment hosszabb távú adataiból az is kiderül, hogy hazánk már a rendszerváltás előtt is “külföldi tulajdonú” ország volt, a privatizáció csak erősítette a folyamatot. (Novokmet leírásában 1990 után az orosz tulajdon németté vált; de szocializmus előtt sem volt nemzeti kézben az ország, hanem osztrák, vagy még korábban török "befektetők" tulajdonlották.)

De a fő gond, hogy míg Piketty blogbejegyzésében, illetve a fenti narratívában a nyugati tőke mint romboló, vagy legalábbis a hazai gazdaságnak gátat szabó erő jelenik meg, addig a Piketty-tanonc Novokmet amúgy kifejezetten érdekes, ugyanakkor rettentő hosszú disszertációja (pdf) elég más megállapításokat tartalmaz Csehország és Magyarország összehasonlítása kapcsán:

1. Egyfelől kereken leírja, hogy mi a fő baj: 1955 és 1980 között a cseh beruházások harmada, a magyar beruházások fele (!) gazdaságilag értelmetlen volt, azaz a szocializmus alatt elvesztegettük tőkénk jelentős részét, aztán még jól el is adósodtunk.
2. Ezért aztán az sem különösen meglepő, hogy a rendszerváltás után a tőkebeáramlást elsősorban a hazai tőke alacsony termelékenysége hajtotta, és a külföldi tőketranszferek valójában technológia- és tudástranszferként foghatók fel. Magyarul az volt a fő gond, hogy a hazai cégek rettentő rossz ár-érték aránnyal termeltek, és a felzárkózás csak nyugati technológia és tudás segítségével jöhetett létre. 
3. Külön érdekes, hogy az elhamarkodott, “szabadrablás”-jellegű cseh privatizációval szemben Novokmet pozitív példaként említi a “fokozatosabb” magyar hozzáállást, amely sokkal több pénzt hozott az államkasszának, mint Csehország esetében.

A fenti három pont nagyon jól összefoglalja a helyzetet: bár 2018-ban joggal tűnhet úgy, hogy az 1990-es években szét lett rabolva az ország, és ez nem is áll nagyon messze a valóságtól, igazából a hazai cégek megmentésére és rentábilis működtetésére néhány kivételtől eltekintve (OTP, Mol) vajmi kevés esély volt.

Bár nehéz lenne cáfolni, hogy az akkori politikai-gazdasági elit szűklátókörűen, részben azóta hamisnak bizonyult hurráoptimista ideológiák, részben a saját önös anyagi érdekét követve vezényelte le a rendszerváltást és a privatizációt, az alapvető rendszerszintű problémákat az sem oldotta volna meg, ha máshogy csinálják. Ezt mutatja részben az is, hogy a megannyi kelet-közép-európai ország közül egyikből sem lett Ausztria; meg az is, hogy a külföldi tulajdonarányok mindenhol erősen negatívak, bár tény, hogy Magyarország negatívan tűnik ki a mezőnyből. 

Ez utóbbival kapcsolatban viszont azt is meg kell jegyezni, hogy Magyarország nemcsak a legkülföldibb régiós ország, hanem a legexportorientáltabb is, tehát, mint fent írtuk, a magyarországi külföldi tőke külföldre termel.

Lekéstünk a Szingapúrról

Korábban az Index részletesen körbejárta,  hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere hogyan próbálja (sikertelenül) másolni az ázsiai sikerreceptet, miközben félreérti annak esszenciáját, és a haza felemeléséből végül csupán állami pénzből folytatott politikai-gazdasági klientúraépítés lett. Ám az, hogy Magyarországból nem lett Szingapúr, nem csak a hazai klientúra gyengeségéből adódik, hanem abból is, hogy az ázsiai recept 2018-ban már nem megvalósítható, de valójában 1990-ben sem volt már az.

• Annak idején az Egyesült Államok számára politikailag fontos volt ázsiai szövetségesei fejlődése, ezért hosszú ideig elnézte, hogy a japán, tajvani és koreai cégek szemérmetlenül nyúlják az amerikai technológiát, és miközben saját piacukat zárva tartják, elárasztják koppintott és olcsó exportjukkal Amerikát.
• Ezt ma már nem lehetne eljátszani: tanulva az ázsiai példán, a nyugati cégek az 1990-es évek óta nem engedik ki a kezükből a technológiát olyan könnyen; a kormányok meg nem mennek bele az egyoldalú piacnyitásba. Az EU-piachoz eleinte így is kedvező feltételek mellett fértünk hozzá, de a történelmi lemaradásunk miatt ebből nem tudtunk profitálni.
• Amerika a hadseregen keresztül elég sok pénzt pumpált az ázsiai gazdaságokba, ami Japán és Dél-Korea esetében is vízválasztó volt. Bár valamennyit Magyarország is kapott az EU előcsatlakozási alapjából, ez semmiség volt a második világháború utáni nyugati és ázsiai tőkeinfúziókhoz képest. 1990 után merőben más geopolitikai környezetben másak voltak a lehetőségek is.
• Hasonlóan fontos különbség a piacméret. Japán, Dél-Korea vagy Kína azért is volt képes világszinten is versenyképes cégeket kitermelni, mert elég nagy gazdaságok ahhoz, hogy a belső forrásokból megerősítsék ezeket a vállalatokat. Az iparban az egyik legfontosabb tényező a méretgazdaságosság, ám pont ezért nehéz elképzelni olyan iparpolitikát, amelynek segítségével az 1989-es Magyarország a maga tízmilliós lakosságával önmaga világverő cégeket hozhatott volna létre. (Persze vannak kis országok, amelyek kitermeltek nagy világcégeket, például a finnek a Nokiát vagy a svédek az Ericssont, de korábban és más feltételek mellett.)
• Nem csak politikai, gazdasági okokból sem érdemes bezárkózni: ma már nincs olyan összetettebb termék, amelyet egy ország csak saját erőforrásaiból le tud gyártani (főleg egy olyan kis ország, mint Magyarország), tehát az exporthoz importálni kell. Emiatt a hagyományos iparpolitika egyik legfontosabb elemének, az árfolyam-manipulációnak sincs sok értelme. 
• De még ha sikerült volna is a világcég létrehozása, a cégek “nemzetisége” ma már nem kifejezetten egyértelmű, azaz hiába kezd el egy adott ország babusgatni egy céget vagy egy szektort, semmi garancia nincs rá, hogy az adott céget nem vásárolja fel egy nagyobb hal, vagy nem szervezi ki a gyártást rövid úton Kínába, vagy nem dugja el a nyereséget egy adóparadicsomban. Sőt, ha elég nagyra nő egy cég, ezek jellemzően mind bekövetkeznek. 
• Kapcsolódó érv a hazai cégek erősítése mellett, hogy még ha a nyereséget el is rejtik, a multik jellemzően “otthon” szokták tartani a magasabb hozzáadott-értékű és magasabb bért fizető munkákat: hiába globális cég az Apple vagy a Google, a pénz nagy része a Szilícium-völgybe vándorol. Ez az érv áll, ám egyre kevésbé: a külföldi céges központnak számító Szingapúr példája mutatja, hogy manapság már bármilyen munkát ki lehet szervezni, és amit ki lehet szervezni, azt ki is szervezik.

Ráadásul azért a klasszikus iparpolitikának is megvannak a hátulütői, elég megnézni a dél-koreai gazdaságot. Ha Magyarország ma ott tartana, ahol Dél-Korea, vélhetően ugyanazok a baloldali értelmiségiek szapulnák a fennálló (iparpolitika által megteremtett) rendszert, akik manapság a rendszerváltás neoliberális hibáit sorolják.

Mit adtak nekünk a rómaiak?

A fenti dolgok nem csak Magyarországra igazak: míg Ázsiában a feltörekvő országok első generációja meg tudott állni a saját lábán, addig a második vonal (Malajzia, Thaiföld, Indonézia, Fülöp-szigetek), akik valamivel később kezdték el a recept másolását, már belebuktak a dologba:

Ahogy Magyarországnak és a többi kelet-közép-európai szocialista országnak is. Hiába kezdtek hasonló recepttel, manapság az ázsiai második vonal ugyanolyan külföldiek által felvásárolt és irányított gazdaság, mint Kelet-Közép-Európa országai (Kína hatalmas piacmérete miatt kivételes eset). Nem is beszélve a tucatnyi, hamar és súlyosan elbukott latin-amerikai önerős, importhelyettesítő iparosítási kísérletről.  

A klasszikus iparpolitika az 1990-es évek óta sehol sem működött a világon, és nehéz elképzelni, hogy a magyar szocialista ipar bárhol labdába rúghatott volna a KGST-n vagy a harmadik világon kívül. Ebből viszont a KGST politikai okokból volt fenntarthatatlan, a szegény országokba exportáláson meg azért hosszú távon elég nehéz felkapaszkodni, főleg, hogy a nyugati és kínai konkurencia manapság már a legszegényebb helyeken is ott van. 

Ez viszont csak akkor gond, ha abból indulunk ki, hogy a külföldi tőke szükségszerűen rossz. Bár Piketty narratívájában a külföldi cégek kvázi kizsákmányolják az itteni munkaerőt, és az tagadhatatlan, hogy más adatok alapján is lenne még hova emelni a béreket Magyarországon, a valóságban ez a kizsákmányolás azért nem a lehetséges világok legrosszabbika.

Hiszen az érem másik oldala, hogy Magyarország a külföldi technológia és tudástranszferek nélkül vélhetően permanensen megrekedt volna az 1990-es évek nem túl magas színvonalán. És ezen a hazai tőke vagy az állami támogatás sem segít: elég megnézni, hogy az állam által a tenyerén hordozott CBA egy nem különösen technológia- intenzív szektorban fele akkora bért tud fizetni, mint a külföldi Lidl; miközben a CBA-tulajdonos a nyereségből egymillió dolláros Porschét vesz.

Lehet utálni, de jobb használni

Ez persze nem jelenti azt, hogy nem lehetne ennél jobb a helyzetünk, és hogy bele kellene törődni a tőkerabszolgaságba. Ám a Piketty-féle leegyszerűsítések helyett érdemesebb lenne a világgazdasági realitások talaján maradva értékelni a lehetőségeket.

• Manapság az iparban nem nemzeti nagyvállalatok vannak, hanem irtó bonyolult termelési láncok, ahol egy átlagos termék megtervezésében, elkészítésében és értékesítésében féltucatnyi vagy akár tucatnyi ország cégei és azok leányvállalatai vesznek részt.
• Más szóval a 21. században a technológiai felzárkózás a radikális szakosodásról szól: a kisebb cégek (beszállítók) egyre apróbb és finomabb részműveleteit végzik a gyártásnak; ezek azok a területek, ahol manapság a kis, fejlődő és közepes jövedelmű országok feljebb tudnak lépni a technológiai láncolatban.
• Az Audit nem fogja tudni megszorongatni magyar cég, ha beleszakad az ország, akkor sem. De az Audi termelési láncában potenciálisan lehet beszállító.
• Hasonló a helyzet a nemzetközi szolgáltatások terén is: manapság már Szingapúrt sem a hazai iparvállalatok tartják el, hanem nemzetközi pénzügyi és szolgáltatócégek irodái, amelyek tucatnyi ázsiai piacot szolgálnak ki egyes részfeladatok elvégzésével.
• Ez alacsonyabb hőfokon, de itthon is beindult, ennek példái a budapesti multis nemzetközi szolgáltatóközpontok is, amelyek szintén a gazdaság fontos támaszai, és relatíve jó minőségű és fizetésű munkát kínálnak a diplomás fiataloknak.
• Ráadásul a pénz ma már eleve nem a termelésben, hanem a szolgáltatásokban van: a tervezés, termékfejlesztés, marketing és az értékesítés azok a tevékenységek, amik jól fizetnek; a gyártósorok önmagukban nem. Ez pedig a munka robotizációjával egyre inkább így lesz.

Ezeknek a realitásoknak a fényében teljesen felesleges a fél évszázados ázsiai receptről álmodozni. Sokkal tanulságosabb lenne a külföldi tőke által elárasztott, mégis az EU egyik legszegényebbjéből az egyik leggazdagabb országává vált Írország példáját követni, ahol arra összpontosított a gazdaságpolitika, hogy a külföldi tőkét és technológiát minél jobban ki- és felhasználják az ország fejlesztésére és gazdagítására. (Az ír modellből itthon eddig csak a legvisszásabb részét, a multik adóelkerülésének állami támogatását sikerült ellesni.)

Magyarországon a baj nem az, hogy sok a külföldi tőke, hanem hogy a magyar cégek nem csatlakoznak rá. Ahogy Palócz Éva korábbi tanulmányából (pdf) kiderül, a magyar gazdaság duális szerkezetű: hatalmas a külföldi és a hazai cégek közti termelékenységi szakadék, viszont a külföldiek termelékenysége nem segíti a magyarokat, nem sok ragad a versenyképességből a hazai cégekre. Más szóval: az Audi hazai beszállítói is külföldi leányvállalatok. Ez az, amin potenciálisan lehet és kell változtatni; és ez az, amire a jelenlegi kormány szűklátókörű iparosítási elképzelései teljesen alkalmatlanok.

Az előrelépést nem úgy lehet elérni, ha megpróbáljuk magunkat függetleníteni a külföldi tőkétől, de nem is úgy, ha állami vagy haveri kézbe veszünk egyes "túl külföldi" iparágakat. Napjaink nagyjából egyetlen életképes fejlődési modellje a kisebb államok számára a külföldi technológiára, tőkére és tudásra való rákapaszkodás, és a nemzetközi munkamegosztásban való feljebblépés. Amihez nem az iparpolitikán vagy a gyártósorok importálásán át vezet az út, hanem a jobb minőségű munkaerő kitermelésén (oktatás) és a belföldi és külföldi cégek közti kapcsok elősegítésén.

Máshogy nehéz lenne elérni, hogy a versenyképes külföldi cégek ne csak az olcsó magyar munkaerőt kihasználva exportálják az itt megtermelt árut és szolgáltatást, hanem egyrészt a helyi vállalkozásoknak is több munkát és több tudást adjanak, másrészt a magasabban képzett és jobban fizető munkahelyeket is idehozzák.

(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)