Az utóbbi években szinte megdönthetetlen igazságként terjedt a világsajtóban, hogy a nyugati országok gazdasági, szociális és politikai problémáért jelentős részben a termelés Kínába költöztetése a felelős. Újabb kutatások szerint azonban ez korántsem ilyen egyértelmű: a kínaiak jóval kevesebb munkát „vettek el” a Nyugattól, mint eddig gondoltuk, és a Kína világgazdasági integrációja által teremtett új gazdasági lehetőségek jelentős részben kompenzálták az eltűnt munkahelyeket. Ami persze még nem jelenti azt, hogy ne lettek volna, akik nagyon rosszul jártak ezzel.
A nyugati multinacionális nagyvállalatok a profithajhászási láz hevében Amerikából és Európából minél olcsóbb bérszínvonalú, jellemzően ázsiai helyekre, ezek közül is elsősorban Kínába telepítették az ipari termelésüket. Emiatt a fejlett világ ipara kiüresedett, munkások tömegei vesztették el állásukat és megélhetésüket, és mivel a fősodorbeli pártok a céges érdekek kiszolgálásával voltak elfoglalva, és magasról tettek a kisemberek problémáira, végül a reménytelen helyzetbe került exmunkások a populista politikai lózungok felé fordultak, ebből lett a szélsőjobb előretörése, a brexit, és emiatt juthatott hatalomra a munkahelyek otthon tartását ígérő Donald Trump. A globális kapitalizmus vesztesei fellázadtak a középosztályt kinyíró, csak a gazdagoknak kedvező rendszer ellen.
A fenti narratíva az utóbbi bő két évben a világsajtó nagyobbik részében, és ezzel egyébként a magyar sajtó külfölddel szakmai alapokon foglalkozó szegleteiben is nagyjából megdönthetetlen igazságként terjedt el. A probléma csak az, hogy egyre több jel szerint még ha a fenti összefüggésekben van is igazság, a narratíva egyik fő premisszája messze nem igaz:
a kínaiak egyáltalán nem lopják el a munkahelyeket.
Néhány új kutatás alapján ugyanis az rajzolódik ki a valós gazdasági adatokból, hogy hiába vált nagy divattá a termelés Kínába költöztetését okolni a fejlett világ minden bajáért, ennek még kifejezetten az ipari munkahelyekre nézve is igen mérsékelt a kimutatható negatív hatása, a gazdaság egészét nézve pedig kifejezetten növelik a foglalkoztatást ezek a folyamatok.
Ez persze nem jelenti azt, hogy manapság olyan jó lenne gyári melósnak lenni a nyugati világban, illetve hogy bizonyos szektorok ne sínylették volna meg a kínai konkurenciát. Ugyanakkor az új adatok alapján az olcsó kínai termelés, illetve általában véve a globalizáció (bármit is értsünk ez alatt) jóval mérsékeltebb, és összességében nem negatív hatással van a nyugati világra.
Még a súlyosan érintett helyeken sem annyira drámai a kínai munkahelygyilkosság aránya, mint azt eddig sokan hangoztatták. Miközben más gazdasági szektorokban és munkakörökben elég jelentős pluszt hozott a munkakiszervezés. Ráadásul az utóbbi időben még a legsúlyosabban érintett szektorokban is elkezdtek visszavándorolni Kínából a munkahelyek. A probléma tehát látszólag nem Kína vagy a globalizáció, sokkal inkább a technológia és más, belső okok miatt szakadt le a munkásosztálynak az a része, amely leszakadt.
Amiben nincs vita a közgazdászok között, az az, hogy az ipari foglalkoztatás a nyugati világban nagyjából hosszú távon visszafordíthatatlanul csökken. Mondjuk ezen vitatkozni nagyon nem is lenne érdemes, az adatok elég egyértelműek:
a feldolgozóipari munkások aránya a foglalkoztatásban Amerikában például arányait az 1950-es évek óta esik fokozatosan, abszolút számuk pedig a 70-es évek vége óta. Nagyjából ugyanez a tendencia az összes iparosodott nyugati országban.
Ám ebből az is kiderül, hogy a nyugati ipar leépülése jóval Kína világgazdasági integrációja előtt elkezdődött, és jelentős részben nem a kereskedelem, hanem a technológia fejlődése a ludas. Az 1950-es vagy az 1970-es években elég összetett, hosszú és munkaigényes feladat volt legyártani egy autót: sok szerelőmunkás, illetve a munkások munkáját szervező vezető kellett hozzá.
Manapság a munka nagyobbik részét ipari robotok végzik, és jellemzően a munkafolyamatokat sem emberek, hanem számítógépek irányítják, ami csak lehet, automatikusan működik, a gyártósor mozgatásától a valós idejű raktárkészlet-kezelésig. Miközben a nyugati ipari foglalkoztatás jelentősen csökkent a második világháború óta, a nyugati ipar többet termel, mint valaha - csak nem emberi, hanem gépi erővel.
Hogy a technológia hatása pontosan mekkora, azt persze nehéz belőni, mindenesetre egyes adatelemzések szerint a feldolgozóipari munkahelyek nagyjából háromnegyede a technológiai fejlődés miatt tűnt el, és mindössze tizede a kereskedelem miatt. A kínai munkás egy ideig azért tudott versenyképes lenni a robotokkal, mert nagyon olcsón dolgozott, illetve mert Peking valóban ott próbálta kijátszani, illetve a maga előnyére fordítani a nemzetközi kereskedelmi rendszert, ahol csak tudta. Manapság azonban már Kínában is nőnek a bérek, ezért ott is elkezdték automatizálni a gyárakat, tehát Kínát is elérte az a folyamat, ami a nyugati országokat.
Ettől függetlenül mindent a robotokkal sem lehet megmagyarázni, főleg azt nem, hogy a nyugati ipar leépülése látványosan felgyorsult az ezredfordulón. Ez azért is gyanús, mert Kína 2001-ben lett a Kereskedelmi Világszervezet tagja, ami nagyon fontos mérföldkő volt a globalizációban: ez előtt a világ országai relatíve könnyen és következmények nélkül tudták lezárni piacaikat a kínai áruval szemben; azután, hogy Kína a klub tagja lett, nehezebbé vált védekezni ellene.
Ezt persze a nagy ipari cégek is tudták: míg korábban kockázatosabb volt Kínába helyezni a termelést, 2001 után nagyjából biztosak lehettek benne, hogy Kínából simán lehet majd Nyugatra exportálni. Nem véletlen, hogy ekkor kezdett el igazán felpörögni a termeléskiszervezés, és az ezredfordulón valóban nagyot zuhant az egyébként akkor már évtizedek óta gyengélkedő nyugati ipari foglalkoztatás. Emiatt a kínai konkurencia által megtört nyugati ipari területeken tömeges munkanélküliség és elszegényedés ütötte fel a fejét – nagyjából ez volt az üzenete egy nagyon nagy figyelmet kapott 2016-os közgazdasági elemzésnek, amely arra jutott, hogy
az amerikai gyárak Kínába telepítése miatt mintegy 2,4 millió munkahely szűnt meg az Egyesült Államokban 1999 és 2011 között.
A csak “Kína-sokk” névre keresztelt elmélet meghatározóvá vált a 2016-os amerikai elnökválasztási kampányban is, hiszen Donald Trump republikánus jelölt lépten-nyomon azt hangoztatta, hogy Amerika minden baja Kína miatt van, és hatalomra jutása esetén jól megbünteti Pekinget. Az üzenet pedig jól rezonált a munkanélkülivé vált melósok körében: ahogy a balos New York Timestól és Washington Posttól kezdve nagyvállalati lobbi piacbarát konzervatív szócsövén, a Wall Street Journalen át az Indexig nagyjából a teljes világsajtó megírta, Trump azokon a helyeken tudott meglepetést okozni, ahol a helyi ipart kinyírta a kínai konkurencia.
A probléma csak az, hogy más kutatási eredmények alapján az állítólagos Kína-sokk egyáltalán nem volt olyan brutális, mint azt a fenti elemzések sugallják. A kritikák szerint a Kína-sokkról író szerzőhármas egyfelől túlértékelte a kereskedelem negatív hatásait, másfelől elhanyagolta a pozitívakat. A valós Kína-sokk tehát a legújabb kutatások szerint jóval mérsékeltebb volt, sőt általában véve a munkakiszervezés egyáltalán nem is biztos, hogy ártott Amerikának.
A Kína-sokkal kapcsolatos vita részben módszertani, részbe adatelemzési kérdések körül forog, amikről mélyebb belemerülés nélkül az alábbiakat érdemes tudni:
Ahogy ennek kapcsán Paul Krugman közgazdász is írta, a 2,4 millió elvesztett munkahely úgy jött ki, hogy a kutatók megnézték a kínai ipari konkurencia helyi (regionális) hatásait, majd ezekből országos szintű következtetéseket vontak le. Ezzel számos módszertani probléma van,
A foglalkoztatási hatások kapcsán elég fontos eredményekkel állt elő a témában egy magyar doktorandusz, a New York-i Columbia Egyetemen kutató Magyari Ildikó. Amint a Defacto is írt róla, Magyari az amerikai cégek adatait vizsgálva arra jutott, hogy bár a gyári munkások foglalkoztatása valóban csökkent a kínai konkurencia miatt, ugyanezeknek a cégeknek a teljes foglalkoztatása nőtt. Az emögött álló folyamat így néz ki a Defacto tolmácsolásában:
Egy másik kutatócsoport azt vizsgálta a kínai konkurencia kapcsán, hogy az Egyesült Államok mennyiben tudta ellensúlyozni a kínai import hatását a saját exportjának növelésével. Ebből az elemzésből az jött ki, hogy a nettó munkahelyveszteség (azaz az növekvő amerikai exporton nyert munkahelyek számából kivonva a kínai importon bukott munkahelyek száma) jóval kisebb, mint 2,4 millió. Egész pontosan
nagyjából 400 ezer munakahely esett ki az összeszerelőiparban a kereskedelem miatt, viszont a szolgáltatószektorban az amerikai cégek globális terjeszkedése ennél jóval több plusz munkahelyet teremtett.
A kereskedelem összgazdasági hatásai pedig végső soron pozitívak: a munkaerő-kereslet 700 ezer állással nőtt a kereskedelemnek köszönhetően 1995 és 2011 között, már ha hinni lehet az ellenkutatásnak.
De hasonló eredmények jöttek ki Japánban is, ahol jóval előbb kezdődött és jóval jelentősebb méreteket öltött a termelés Kínába telepítése, mint Amerikában: a szigetországban egy tavalyi elemzés szerint az ezredfordulón ugyan valóban bezuhant a feldolgozóipari foglalkoztatás Kína miatt, 2004 után növekedésnek indult, és a teljes kép nem negatív: még ha a gyári munkások kevesebben is lettek, a teljes foglalkoztatásukat nem verte agyon Kína, hasonló okokból, mint Amerika esetében.
A nyugati és japán cégek az újabb kutatások alapján elég rugalmasan tudták kezelni a kihívásokat, akik pedig túlélték a kínai konkurenciát, azok erősebben kerültek ki a dologból: a piaci verseny jobb teljesítményre sarkallta őket, a kereskedelmi nyitás új lehetőségeket adott számukra.
Ahogy pedig Japánban, úgy Amerikában is elindult valamiféle óvatos újraiparosodás, meglepő módon pont a technológiai fejlődés miatt: ahogy a kínai munkások egyre drágábbak, a termelési folyamatok meg egyre összetettebbek és technológiaigényesebbek lesznek, egyre kevésbé éri meg őket alacsony jövedelmű országokba kiszervezni. Trump választási győzelme idején elég sok cikk foglalkozott vele, hogy észak-karolinai Hickoryban hogy tönkreverte a bútorgyártást az olcsó mexikói és kínai konkurencia; ám a helyi bútorgyártók néhány év gyengélkedés után talpra álltak, és már 2016 nyarán is munkaerőhiány volt a térségben.
Valójában az eredeti Kína-sokk-kutatás szerzői is azt mondják, hogy amiről ők írtak, annak végső soron már vége: manapság már nem kell félni az olcsó kínai munkaerőtől, mert egyrészt már nem annyira olcsó, másrészt a technológiai fejlődés ma már inkább Amerikának dolgozik. És abban is nagy egyetértés van, hogy bármennyi munkahelyet is nyírt ki Kína,
Trump receptje, azaz a védővámok bevezetése nem működne:
hiszen ha nem a kereskedelem, a technológia amúgy is elvitte volna ezeket az állásokat.
Amiben viszont a kritikák ellenére is érvényesek a kínai munkahelygyilkosságról szóló elemzések, az az, hogy az nyugati posztipari gazdaságok látszólag jóval nehezebben alkalmazkodtak az új helyzethez. Az 1990-es években nagyjából az volt a közgazdasági konszenzus, hogy nem baj, ha az olcsó gyári munkák Kínába távoznak, majd jönnek helyettük jobb minőségű szolgáltatóipari melók, mindenki talál magának új és jobb állást.
Ennek az első fele valóban így lett, a jobb minőségű szolgáltatóipari melók létrejöttek; ám nem a korábbi gyári munkások töltötték be ezeket. Bár az amerikai munkaerőpiac még mindig sokkal rugalmasabb mint az európai, látszólag az emberek ott sem tudtak olyan gyorsan reagálni a hirtelen változásokra: a képzetlen gyári melós nem tudta sec-perc továbbképezni magát marketingessé, illetve a vártnál jóval kevésbé volt hajlandó az ország túlvégébe költözni a korábbinál rosszabbul fizető munkáért. Így aztán sokan tényleg nagyon megszívták a Kína-sokkot, még ha az ország nyert is vele. Ám emiatt kár Kínát vagy a kereskedelmet okolni.