Börvely, Etyek, Tác, Tatárföld, Budapest és Las Vegas. Demján Sándor, a sikeres üzletember életének fontos helyszínei, amelyek talán kevésbé ismertek, mint céges állomáshelyei, mementói: a Skála, a Magyar Hitel Bank vagy a TriGránit. Demján Sándor egy kőkemény, autoriter, munkamániás főnök volt, ugyanakkor egy mindig felfelé törekvő, nagyon korrekt és jóérzésű ember is.
2018. március 26-án, hétfőn, életének 75. évében elhunyt Demján Sándor – tette közzé a Gránit Pólus-csoport.
Demján Sándor, az ország egyik legsikeresebb és legvagyonosabb üzletembere sok vállalkozásban volt érdekelt, temérdek maradandó épületet és alkotást hagyott hátra. Ő maga mindig is csak kereskedőként aposztrofálta magát, még ha maga az áru sokszor változott is. A rendszerváltás előtt nagyon élt, kiismerte magát az „átkos” viszonyai között, mégis az éttermei, a Skála és az MHB Bank vezetésével egy kicsi nyugati mentalitást is hozott a szürkeségbe.
A rendszerváltás utáni években már nagyban játszott, hatalmas látványberuházásokkal, kulturális létesítményekkel, bevásárlóközpontokkal szórta meg a régiót, rengeteg pénzt keresett, és az új világban is mindig megtalálta az utat a politika és az üzlet első soraihoz. Ő maga talán a Prima Primissima díjak megalapítására volt a legbüszkébb.
Emlékező írásunkban azonban nem annyira hagyatékát vagy az üzleti teljesítményét szeretnénk számba venni, hanem inkább – elsősorban tőle hallott történetek alapján – emberi tulajdonságait, életének meghatározó élményeit.
Demján Sándor, a későbbi üzletember erdélyi származású. 1943-ban a Szatmár megyei Börvelyen született. Pár évvel korábban székely felmenői vagy harminc másik székely családdal együtt elhatározták, hogy kivándorolnak az Egyesült Államokba. Ám az 1940. augusztusi második bécsi döntés közbeszólt, és egyfajta lehetőséget teremtett a szegény családoknak. A döntés rendelkezéseinek értelmében Magyarország visszakapott több mint 43 ezer négyzetkilométert Romániától.
A székely családok kapva kaptak a jó lehetőségen és Erdélyben maradtak, konkrétan beköltöztek a Börvelyből elzavart románok helyére, Demján későbbi antirasszizmusát meghatározták ezek az élmények, utólag is sok borzalomról hallott előbb a magyar katonák részéről a román civilek ellen, majd fordítva is.
Demján az édesapját nem is ismerhette meg, ő ugyanis a második világháborúban elesett. A három testvérrel édesanyja egyedül maradt. Aztán fordult a hadi szerencse, visszatért a román uralom, 1945-ben Börvely székely családjait egyetlen nap alatt elkergették.
Reggel 9-kor körbejártak a román katonák, és elmondták, hogy a magyarok 12-ig kapnak időt, összepakoljanak. A székelyek családonként kaptak egy-egy tehervagont, oda lehetett pakolni, és úgy volt, hogy az emberek személyvagonokban fognak utazni. Volt, aki a jószágait, más a bútorait pakolta össze, akadt, aki még utoljára kiszaladt a temetőbe. 12-kor valóban elindult a vonat, a személyvagont lekapcsolták, az elindult Biatorbágy felé, a tehervagonok pedig mentek Bukarest felé, a családok soha nem láttak viszont semmit az értékeikből.
Ám a kegyetlen kitelepítések Demjánék „szerencséjére” nemcsak Romániára voltak jellemzőek, hanem Magyarországra is, így a család Etyekre került, ahonnan nem sokkal korábban módos sváb családokat kergettek el. A korábban állatokkal foglalkozó székelyek nem érezték jól magukat, nem sokat értettek a szőlőhöz.
Demján édesanyja tanulni szeretett volna (szülészeti asszisztensnek készült), és bár a nagymama ezt élesen ellenezte, Demján Sándort végül nevelőszülőkhöz adták.
A végtelenül szegény kiskunlacházai nevelőszülőkre Demján szeretettel emlékezett (a visszaemlékezéseket több személyes találkozó alapján rendszereztük), miközben hamar megtanult éhezni és nélkülözni.
Annyira zokon vette, hogy a jóisten így elbánt vele, hogy hétévesen tudatos ateistává vált, és miközben engedelmes gyerek volt, aki rengeteget dolgozott, templomba soha nem volt hajlandó járni.
A családnak volt egy gebéje, akit hajnalban mindig Demján látott el, ő járt például a kútra vízért. Elmesélése szerint itt szerette meg a cigányokat, mert közöttük voltak olyanok, akik olykor segítettek neki cipelni a nagy alumíniumkannákat, miközben a „magyarok” csak csúfolták.
Gúnyolódásban bőven volt része, mert bár a nevelőszülők havi 70 forintot (akkor nagy pénzt) kaptak a lelencgyerekek ellátására, de az állam ezenfelül ruhát is küldött. Igen ám, de a „lelencruha” miatt mindig rajta volt a bélyeg, más volt, hamar meg kellett tanulnia megvédeni magát. Demján Sándor elmesélése szerint hamar kitanulta, hogy a vizes kannákat gyorsan pörgetve maga körül, hatékony páncélt tud maga köré húzni.
Mivel a család reggelente csak egyszer melegített vizet, és az idős néni vizétől a fiatal fiú undorodott, Demján mindig a kútnál hideg vízben mosakodott. A munka miatt eleinte nem járhatott iskolába. Volt a faluban egy szintén ateista tanító, aki vasárnaponként szintén nem járt templomba, ilyenkor szívesen foglalkozott az érdeklődő fiúval.
Amikor az amúgy jó eszű kisfiú már végre iskolába is járhatott, azonnal „beleszeretett” a kor olcsó parfümjeiben járó és így kellően elbűvölő tanítónőbe. Emiatt aztán igen nagy lelkesedéssel tanult, falta a könyveket. Kiskunlacházán kevés tanár jutott a 600 diákra, sokszor a kis Demján helyettesített. Ha nem volt tanár, ő mesélt a könyvről, amit éppen olvasott.
Erős támaszt jelentő, tájékozott családi háttér nélkül Demján Sándor alapvetően befogadta a kor kötelező politikai üzeneteit, ugyanakkor saját elmesélése alapján nem könnyen ingadozott a széljárásnak megfelelően. Például egész életében mély nyomott hagyott benne a következő eset. Éveken át csak láncos kutyaként emlegették Josip Broz Titót, akit a kisfiú mélyen és őszintén gyűlölt. Aztán egyszer csak változott a politika, és a hivatalos politika barátkozott, majd elkezdte kedvelni a jugoszláv vezetőt.
Demján hangosan tiltakozott, mindennek elmondta a csahost, mire a kedvelt tanítónője (aki éppen földrajz-történelem szakos volt) alaposan megvonalzózta. Ez az egyébként valóban kedves tanítónője később elveszítette a látását, a halála előtti utolsó években a Demján házaspár finanszírozta az ellátását.
Az akaratos, öntörvényű fiú a kedvelt tanárainál ötös tanuló volt, akiket nem szeretett, azoknál bukdácsolt. Sokszor küldték le a falusi iskola megbecsült igazgatójához egy-egy méretes pofonért. Volt, hogy az igazgatói szoba környékén bandukolt, amikor váratlanul kilépett az igazgató és azonnal pofon vágta. „Igazgató úr, engem nem küldtek most” – panaszkodott Demján. „Nem baj, akkor, amikor legközelebb küldenek, szólj, hogy ez már megvolt”
A kis Demján szervezői és üzleti érzéke azonban már ekkor megnyilvánult. Imádta a nagy magyar történelmi hősöket, Kossuthot, Petőfit, maga is hős szeretett volna lenni. Egyszer felmerült az iskolában, hogy nincs pénz egy nagyobb méretű Petőfi-nyomat elkészíttetéséhez, ami 10 forintba került volna.
A koldusszegény Demján jelentkezett, hogy az nem lehet, bízzák csak rá, majd ő előteremti a pénzt. Nevelőszülei lefagytak, amikor bejelentette, hogy szeretne 10 forintot kérni a nyomatra. Ám a kis Demján végül szerződést kötött, mindenfélét vállalt, besegített például a háztartás tojásainak értékesítésébe és a piacon viszonylag hamar kitermelte a tojásonkénti tízfillérekből a Petőfi-nyomat árát.
Demján végül kifejezetten jó tanuló lett, és a Fogyasztói Szövetkezetek Országos Szövetségének (Szövosz) ösztöndíjasaként középiskolába járhatott, majd 1965-ben diplomát is szerzett a budapesti Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolán. Itt ismerte meg a nyelveket már ekkor is kiválóan beszélő, később idegenvezetőként is dolgozó feleségét.
Saját szavai alapján nem volt ugyan a modern egyenrangúság apostola, de mindig szeretettel beszélt a feleségéről.
„Minden nő azt szereti, ha a férje megfelelő megbecsülésnek örvend, jó egzisztenciát biztosít, de közben azért is marakodik, hogy a férj mindig legyen otthon – ez a kettő nem megy együtt” – mondta olykor nevetve Demján, aki saját elmesélése szerint elég kemény volt, ha valaki nem tudta otthon hagyni a családi problémáit. Néha meg is vált azon munkatársaitól, akinek túl nagy gondot jelentett az otthoni elvárásoknak megfelelni. Neki ez könnyen ment, és mindig nagyon becsülte a feleségében, hogy nem helyezett rá „kellemetlen lelki nyomást”.
A gyerekkori nehézségek, a sok munka, az önállóan és sikeresen elvégzett szakiskolák hatására Demján Sándor egyik legfontosabb „nünükéjévé” vált a kétkezi munka, a szakma és a „hajtás” dicsérete. Nagyon szeretett arról szónokolni, hogy a magyar oktatás nem megfelelő embereket képez, nem elég jók a szakiskolák. „Amihez értesz, és amiben jó vagy, abban igyekezz a legjobb lenni, és boldog ember leszel!” – vallotta, és élete végéig szívesen köszörülte a nyelvét a hazai oktatás szerinte fals irányain.
Gyakran emlegette, hogy ha a 300 etyeki gyerekből 200 művészeti iskolába jár, akkor rengeteg lesz a frusztrált ember, hiszen százezer emberből éppen elég lenne egy művész is.
Ahogy azt is mondogatta, hogy „minek képezünk annyi pszichológust, ha a végén senkinek sem lesz munkája? Vagyis nem igaz, háromnak biztosan lesz, azoknak, akik majd a többi frusztrált pszichológus lelkét ápolhatják”. Igény szerint ugyanígy nekiment a kultúrantropológusoknak, a tanácsadóknak, vagy a kommunikációs szakembereknek is.
A kereskedelmi iskolák elvégzése után Demján Sándor valóban a kereskedelmi szakmában kezdett el dolgozni. Kezdetben Fejér megyei szövetkezeteknél kapott állást, és nagyon gyorsan lépdelt felfelé, dolgozott Gárdonyban, Sárszentmihályon, Tácon, megnyitotta a környék azóta is jól csengő nevű éttermeit, a Csóri Csuka Csárdát vagy a Tác Gorsiumot.
A Kádár-rendszerben az agilis, de a rezsim paraméter-rendszerét nagyon is jól érző kereskedő egyre sikeresebb lett. Egyszerre feszegette a határokat, és egyszerre volt a rendszer kedves embere. Volt, hogy előállították, mert az aktuális munkáltatója, vagyis egy helyi szövetkezete Pokol nevű műintézményéből záráskor határozottan kidobták a berúgott párttitkárt és a rendőrkapitányt.
Másnap egy járőr jött, és „bezáratta” a helyet, Demján azonban őrjöngött, kinyittatta a kocsmát, sőt, még le is hordta a munkatársait: „Mi az, hogy idejött a rendőr, mutatott valami hivatalos papírt?” Erre másnap már magát Demjánt is előállították tiltott ipari tevékenység címén, komoly patália kezdett kibontakozni, mert a munkatársai mentek a rendőrőrsre érte, aztán valahogy minden rendeződött, estére csak kiengedték.
1973-ban a fiatal szövetkezeti vezetőt felhívták Budapestre a szövetkezeti rendszer csúcsintézményének, a Skálának az élére. A Skála valóban nagy szám volt, nyugati mintára szervezték, Demján emlékei szerint ez az áruház jelentősen közrejátszott abban, hogy elviselhetőbb lett a legvidámabb barakk.
Egyszer még Kádár János is megtekintette. Demján kísérgette, és bár akkoriban még simán rá lehetett gyújtani a boltokban, a Skálában nem, és amikor a pártfőtitkár rá akart gyújtani, Demján egy gyors mozdulattal kiütötte a kezéből a cigarettát.
Kádár nézett egy nagyot, de Demján elmagyarázta, hogy olyan a tűzjelző berendezés, hogy ha rágyújtott volna, a nyakukba kaptak volna egy nagy csomó vizet.
Újszerű volt a tűzjelző, de újszerű volt az árukínálat is, ahogy az is, hogy a bolt önkiszolgáló volt, és nem eladók szolgáltak ki a pultnál.
A hetvenes-nyolcvanas éveknek is megvoltak a gazdasági sztárjai, csak ők még a pártrendszer viszonyain belül. Demján Sándor (Skála), Horváth Ede (Rába) és Burgert Róbert (Bábolna) voltak a kor sikervállalkozói, pártkongresszusokon mutogatták őket, még az is felmerült, hogy Demjánt meghívják miniszternek vagy a központi bizottságba.
Demján élete végéig nem tagadta meg soha Kádárt, bevallottan nagyon kedvelte, sőt tisztelte, de miniszter nem akart lenni. Saját elmesélése szerint ez úgy történt, hogy Kádár elment hozzá az S-Modell üzletbe (amely az egyre nyíló butikoknak állított versenyt), hogy felkérje belkereskedelmi miniszternek. Előre le volt egyeztetve, hogy az üzletben konyak is lesz. Kádár emelte a poharát, mondta, hogy ő koccintana az új miniszterére. Demján nem utasította vissza, de elkezdett szónokolni a nagy megtiszteltetésről és a verseny fontosságáról, elmagyarázta, hogy ő azt kérné, hogy legyen még egy belkereskedelmi miniszter, hogy kiderüljön, hogy melyikük a jobb. Végül nem lett miniszter.
A rendszerváltás előtt pár évvel megalakult a kétszintű bankrendszer, és az első bankok témaportfóliókat kaptak. Az ipari portfólióval rajtoló MHB Bank élére a Pénzügyminisztérium kifejezetten nem banki, hanem üzleti háttérrel bíró szakembert keresett. Ez lett Demján, aki 1986 és 1990 között volt a Magyar Hitelbank elnöke.
Sokan vitték oda a pénzüket, mert volt bizalmuk az új bank és az ismert üzletember iránt, de Demján valójában soha nem lett bankár. Erre maga is így emlékezett: „Én az MHB élén is egyszerű kereskedő maradtam, csak ott éppen pénzzel kereskedtem.”
De azért valójában mindig is büszke volt az általa finanszírozott vagy megmentett nagy magyar cégek jó ipari teljesítményére, az Ikarusra, a Videotonra vagy a jobb mezőgazdasági cégekre.
Ráadásul Demján még egy fontos barátságot szerzett az MHB-ban, a titkárát ugyanis úgy hívták, hogy Csányi Sándor. A törekvő fiatalember pár évvel később már fontos üzlettársa lett a befektetéseiben.
Demján Sándor maga őskonzervatív volt, nem értett a technológiához, soha nem használt számítógépet, mindent tudó titkárnőkkel vetette körül magát. Ám még a rendszerváltás előtt, barátjával, Soros Györggyel elsőként nyitott Budapesten menedzserképzőt. Nagy túljelentkezés volt, sokat cikkezett róla a sajtó, akkor még nagy szó volt, hogy azonnal számítógépeken tanulhattak a diákok.
Kádárt ugyanakkor idegesítette az intézmény, valójában a menedzser kifejezést sem értette, mondta is egyszer Demjánnak: „Az én időmben az üzletekben az volt a fontos, hogy a kereskedők tanuljanak meg szépen köszönni, az volt a dolguk, nem a számítógép.”
A sajtóval nem volt különösebben jó kapcsolata, legtöbbször inkább monológokat folytatott, kinyilatkoztatott, pedig a rendszerváltás előtti időszakban még vállalkozóként is belekóstolt a médiába, a kor legsikeresebb lappiaci termékeit, a Reform heti- és a Mai Nap elnevezésű napilapot is működtette.
Aztán eljött a rendszerváltás, Demján összeállt Mark Palmer amerikai nagykövettel, Peter Munk és Andrew Sarlós üzletemberekkel, létrehozták a Közép-európai Fejlesztési Társaságot (CEDC), de a sok erős egyéniség nem sokáig bírta együtt.
A többiek inkább a német újraegyesítésnél láttak üzleti lehetőségeket, Demján pedig Oroszországban. Jól döntött, így lett milliárdos.
A tatárföldi Naberezsnije Cselniben működött a Kamaz teherautógyár. Az 1976-ban alapított orosz cég termékeire hatalmas túlkereslet volt Oroszországban, csak nagyon hosszú, már-már reménytelen előjegyzéssel lehetett géphez jutni.
A 25 ezer rubeles ár helyett a másodpiacon 125 ezer rubelt ért egy teherautó. A társaság rengeteg embert alkalmazott, viszont gigantikus adósságai is voltak.
Demjánék beszálltak, bevezették a céget a moszkvai tőzsdére. A részvényjegyzésnél azt ígérték, hogy aki lejegyez 125 ezer rubelnyi papírt, az a következő öt évben mindig kap egy-egy teherautót. Demján úgy egyezett meg, hogy ő nem vesz fel fizetést, de a tőzsdei megjelenés és az adósság-visszafizetés után megmaradt pozitív tőke egyhuszada lesz a sikerdíja. 70 millió dollárt keresett, forintban egycsapásra milliárdos lett.
A Kamaz igazán nagy siker volt, sok-sok személyes emlékkel, amit mindig szívesen emlegetett az üzletember. Például azt, hogy még évekkel később is mindig eljöttek Demján születésnapjára is a tatár barátok. Vagy azt, hogy Demján irodájában mindvégig ott díszelgett egy Párizs–Dakar-trófea. A Kamaz ugyanis hétszer győzedelmeskedett a versenyen teherautó kategóriában, az egyiket elküldték a hálás utódok a cég megmentőjének.
Bár az alku tiszta volt, Demján maga is soknak érezte a nyereségét, igyekezett visszaadni, 2000 lakást építtetett a dolgozóknak. Felesége is kint volt vele, egy amerikai alapítványi program keretein belül demokráciát tanított.
Olyan népszerű volt, hogy Demján elmesélése szerint ő hiába mentette meg a környék nagy foglalkoztatóját, igazán a feleségét övezte elismerés. Ő volt a környéken a neves Gaszpagyina Demjanova, maga Demján Sándor sokszor csak a népszerű asszony kísérője lehetett.
Legújabbkori aktivitásai már jól ismertek. A hazai ingatlanboom idején a TriGránit márkanév alatt véghezvitt hazai és regionális nagy ingatlanfejlesztései közül kiemelkedik a Pólus, a West End, a Nemzeti Színház, a Müpa vagy a Bank Center.
Mindezeket alapvetően Csányi Sándorral valósította meg, miközben a bankpiacon egy versenytársat is gründolt, a mai Gránit Bankot. A szövetkezeti szektorban is mindig hitt, elnöke volt az Országos Takarékszövetkezeti Szövetségnek (OTSZ).
Amikor a Fidesz némileg erőszakosan átalakította a szövetkezeti szektort, Demján felháborodott leveleket írt, de nem fogadták, partvonalra került, teljesen elfogyott körülötte a levegő.
Aztán ugyan visszatalált a politikai elithez, de élete végén nagy csalódásként élte meg, hogy amikor vége lett az általa mindvégig erősen kritizált Spéder-befolyásnak a szövetkezeti szektorban, akkor sem ő vagy az általa támogatott „régiek” térhettek vissza, hanem ismét egy politikaközeli csókos csapatra bízták a szektort.
Márpedig a kudarcot nagyon nem szerette. Mondogatta ugyan, hogy nála hibázni lehet, csak alibizni nem, de azért jobb volt nem hibázni. Egy-két látványos kudarca, az Ikarus vagy a Malév megmentésének kísérlete, az ingatlanválság idején az Arcadom építőipari cég ellehetetlenülése, illetve egy elképesztően elrontott orosz lottóüzlet mellett az igazán nagy kudarcok már elkerülték.
Demján élete során sok nemzetközi nagysággal került kapcsolatba. Jó barátja volt az általa kiemelkedően okosnak tartott Henry Kissinger külpolitikus, több Nobel-díjassal és amerikai elnökkel is találkozott, többször járt a Fehér Házban.
Jó barátjának tartotta Li Kuang Jaót, Szingapúr alapítóját, aki mindvégig lenyűgözte. Őt tartotta a legnagyobb államférfinak. Megismerkedésük története banális volt, Tajvanra utazott, amikor egy menetrend szerinti járat business osztályán megismerkedtek, később az államférfi többször járt Demjánnál, aki elfogadta a szigorú államfő olykor véres módszereit, „nem kell köpni, nem kell szemetelni, nem kell autókat rongálni – ez ilyen egyszerű” – mondogatta.
Jó barátja volt Soros György, akivel sokat vitatkozott. Utóbbi a demokrácia elkötelezett hittérítője volt, Demján viszont azt vallotta, hogy amíg egy országban nincsenek többségben a „polgárok”, addig mindez csak illúzió.
Üzleti sikerei mellett nagyon büszke volt arra, ha visszaadhatott. Vagyis elsősorban a 2003-ban alapított Prima Primissima díjra, amelynek támogatásába több barátját is bevonta.
Korábban sokat focizott (kapus volt), és élete végéig megmaradt a játékszenvedélye. Szeretett sakkozni, pókerezni. Élete végén versenyzett is, sokat járt magángéppel Las Vegasba, Makaóba. A pókerről tartotta: az a jó benne, hogy megtanít a kockázatokra.
Demján már az „átkosban” is vagyonokat nyert kártyán, állítólag egyszer egy városi párttitkártól a kétévi fizetését elnyerte 21-ezéssel, utóbbi tisztességes ember volt, csak annyit kért, hogy kapjon egy kis haladékot, de havi ütemezéssel megoldotta a tetemes adósság rendezését.
Demján, ha kellett, karakán volt, hatékony, vagányul igénytelen. Nem hajbókolt, nem volt kínos, de mégis minden rendszerben jól megtalálta a hangot a vezetőkkel.
Kádárt kimondottan kedvelte, de nagyon becsülte Németh Miklós kormányát és az első Orbán-kormányt is. Büszke volt arra, hogy alapvetően a többiekkel is jó viszonya volt. „Antall Józseffel is jóban voltam, őt elég kevesen tegezték, én igen” – emlékezett egyszer egy félmosollyal.
A „főnök” autoriter vezető volt. Amikor bejött a szobába, vagy csak nézett egyet valakire, akkor sűrűbb lett, megváltozott a levegő. Ugyanakkor a szűkebb környezete rajongott érte, egyenes emberi tulajdonságai mellett azért is, mert alapvetően nagyon jó szándékú volt, a szűkebb környezetével mindenképpen, például akikre nagyon számított, vagy akik pénzt kerestek neki, azokat elképesztő módon megfizette.
Élete végén szűk körben olykor eléggé keserűen nyilatkozott a hazai és az európai állapotokról. Nosztalgikusan állította, hogy a lesajnált Kádár-rendszerben egy százaléka sem volt a korrupció a mai szintnek, igaz, mindig hozzátette, hogy pénz nem mozgott ennyi, viszont kölcsönös szívességekkel sok mindent el lehetett érni.
Valamiért végül szent meggyőződésévé vált, hogy Európa valamiképpen az ókori Róma végstádiumában, bukásra érdemes állapotban van. Demján ezért gyakran ostorozta Európát. „Amerika tovább fogja bírni, mert ott még van becsülete a kétkezi munkának, nem járnak annyit szabadságra, és nincs annyi szociális ellátás, Európa mindössze a világ javainak 22 százalékát termeli, de a világ segélyeinek az 55 százalékát osztja ki” – morgott egyik utolsó találkozásunk alkalmából.
Tarlós István kedd esti közleménye szerint a 2003-ban díszpolgári címmel kitüntetett Demjánt a főváros saját halottjának tekinti.