A kétezres évek világgazdasági konjunktúrájának kezdetekor, pontosabban még 2000-ben egy harvardi közgazdász, Dani Rodrik egy egyszerű ábrával bemutatta, hogy szerinte mit hoz elkerülhetetlenül a növekvő globalizáció, mi várható a következő 20 évben.
Az ábra elég egyszerű, egy korábbi makroökonómiai ábra módosított verziója, és annyit állít, hogy csak kettőt választhatunk
közül. Azaz egyszerre mindhárom után vágyakozni értelmetlen.
Az országok közti mély gazdasági integrációt szoktuk globalizációnak hívni, legalábbis mi most értsük leginkább ezt alatta. Rodrik azzal érvelt, hogy a globalizáció egyre inkább eltörölné a különböző tranzakciós költségeket. Ezt a legkönnyebb talán például úgy megérteni, hogy ha globálisan szeretnénk kereskedni, akkor hátunk közepére kívánnánk az ezerféle különböző nemzeti szabályozást és intézményt, de például az országok különböző szintű kockázatait is. Ezek csak jelentős plusz költséget okoznának, és mielőbb standardizálásért, egységes szabályozásokért kiáltanánk.
Ezért ha nemzetállamokat akarunk mellé, akkor egységes szabályozásért ki kell iktatnunk bizonyos országspecifikus célokat. Azaz az országoknak bizonyos nemzetek feletti szabályokhoz kell igazodnia a nemzetközi gazdaság érdekében, amik erősen csorbíthatják a nemzetállam önálló céljait. Erre jó példa lehet mondjuk a 19. századbeli aranystandard rendszer, de akár az uniós konvergenciakritériumok is keményebb keretek közé szorítják az érintett országok kormányait.
Dani Rodrik 16-án szerdán este hattól előad Budapesten, az Eltén, egészen pontosan a Gólyavárban. A globalizáció, populizmus és a világgazdaság jövője az előadás témája, angolul érdemes hozzá jól tudni. Rodrik 2000-ben is nagy név volt már, de egyértelműen nemzetközi közgazdász szupersztárrá vált azóta, azért jött el mégis Budapestre, mert a Rajk László Szakkollégium diákjai idén neki ítélték a Neumann János-díjukat.
Ha érdemben le tudunk mondani a nemzetállamokról, akkor könnyebben lehetnének egy globálisabban választott irányító intézményeink, amik tudnának jelentősen csökkenteni tranzakciós költségeket, eltüntetni a különböző határokat.
Kicsit az EU is ilyen, de mi tudjuk a legjobban talán az EU-ban, hogy az emberek milyen másképp gondolkoznak: elég belegondolni, hogy csak itt a környéken, Romániában, Ausztriában vagy Csehországban mennyire más szempontok hozzák lázba az embereket. Ahogy azt is jól érezzük, hogy milyen távolinak tartják az emberek az uniós döntéshozatalt. Igaz, mi például erre mostanában kifejezetten sok közpénzt is költöttünk, hogy így érezzék.
A nemzeti kormányoknak egyébként ettől még nem kéne eltűnniük, csak a fontos gazdasági ügyekben nem ők döntenének. Ha belegondolunk egyébként az USA-ban is az érdemi politikai vita már rég nem állami, hanem szövetségi szinten zajlik. A fajsúlyos politikusoknak vagy szövetségi szintre kell emelkedniük, vagy kis játékosok maradnak egy nagyon szűk játszótéren. Pedig nem kizárt, hogy Arkansas általában egy sereg fontos kérdésben távolabb van Rhode Islandtől, mint Olaszország Hollandiától.
Ahogy azt is mondhatjuk, hogy jó, akkor a nemzetközi kereskedelmet és tőkeáramlást szorítjuk inkább korlátok közé, mint ahogy azt második világháború után a Bretton Woods-i intézményrendszerrel tette a fejlett világ. Az ilyesminek viszont senki nem fog nagyon örülni, aki a nagyobb globalizáció nyertese. És ők elég sokan vannak, például a képzett és mobilis munkavállalók, a nagy alkuerejű óriásvállalatok, vagy akár akik csak szívesen vennének megfizethető és jó autót. Cserébe a különböző országok teljesen különböző fejlődési irányokat választhatnak, ahogy Nyugat-Európa például az integrációt, Japán egyfajta sajátos kapitalizmust vagy Kína meg tényleg valami egészen egyedi államkapitalista dolgot.
Bátran mondhatjuk, hogy Rodrik trilemmája azóta is velünk él, Magyarország, az egész Eurózóna vagy a brexit kapcsán is újra és újra jó keretet ad a részletesebb vitákhoz. Rodrik egyébként ezt az egészet nem is kőkemény szabályrendszerként állította be, hanem egy olyan modellként, ami segít megérteni a várható költségeket, kompromisszumokat, amik várnak ránk, ha bármelyik irányba elindulunk.
Ő maga egyébként 2000-ben még azt várta, hogy a következő 20 évben a döntéshozók nem a globális föderalizmus felé akarnak majd menni, hanem vagy a válságok miatt az "arany kényszerzubbony" felé sodródnak, vagy a globalizáció okozta elosztási és kormányzati gondokra inkább protekcionizmussal próbálnak majd válaszolni. Azóta látjuk, hogy ebbe
eléggé beletrafált.
Ezzel együtt a 18 éves cikke alapján száz éves időtávon már a föderalizmus lesz szerinte a nyerő. Egyrészt azért, mert a technológiai fejlődés mindenképp tovább tolja majd a gazdasági összefonódást, nehéz lesz adminisztratív úton elfojtani az egyre globálisabb játékszabályokat. Másrészt, ha nem lesznek világháborúk vagy globális katasztrófák, akkor az emberek nem szívesen akarnak majd lemondani a globalizáció nyújtotta javakról, nem örülnénk, ha sokszorosába kerülne egy okostelefon vagy egy mosógép. Emellett pedig a demokratikus jogainkat is nehezen hoztuk össze, nem valószínű, hogy könnyen lemondanánk róluk, általában a világban az emberek elszámoltatható politikusokat akarnak.