Nagy üzlet a futball, de mégis mekkora? A világbajnokság közelgő fináléja miatt összeszedtük a legfontosabb számokat, amit a tekintélyes iparággá nőtt sportág anyagi oldaláról tudni érdemes.
A futballvébével kapcsolatban sokan sok helyen elmondták már, hogy a színvonala alulmúlja a jobb nemzeti bajnokságokét és a nemzetközi klubfociét, ez pedig – az olyan nyilvánvaló tényezőkön kívül, mint a kevesebb közös edzés – jelentős részben arra vezethető vissza, hogy a futball mint iparág egyre nagyobb pénzeket mozgat.
Ahogy a hazai szakíró, Hegedűs Henrik fogalmazott a Forbesnak adott interjújában, a játékosok elsősorban a klubjuknak, és nem a nemzeti válogatottnak felelnek, a klubok pedig – akár a vállalatok – kiszámítható, stabil működésre és nyereségre törekszenek. A futballba áramló egyre több tőke gerjeszti az Eb, a vb, és a Nemzetek Ligája leértékelődésének folyamatát: ha sok pénz mozog, akkor nemcsak nyerni lehet nagyot, hanem veszíteni is, a topligákban játszó játékosok egyre korábban mondják le a válogatottságot, mert 30 éves koruk körül a legtöbbeknek már az utolsó zsíros szerződés lebeg a szeme előtt.
Hogy mennyi pénzről is van szó, azt a játékból kiindulva nehéz elképzelni, ezért néhány ábrán bemutatjuk, mekkorára nőtt a futballipar.
Ha pénzről és professzionalizmusról van szó, egyértelműen az európai futball viszi a pálmát, a tavalyi szezonban a kontinens futballpiacának mérete elérte a 25,5 milliárd eurót (közel 8,3 ezer milliárd forintot), és közel 1 milliárd euróval növekedett az előző évhez képest. Az összértéken belül legnagyobb hányadot a legjobb öt nemzeti bajnokság adja, ezek együtt több mint 57 százalékot tesznek ki a piacból.
A futballklubok bevételei alapvetően három fő forrásból származnak: szponzorációs illetve reklámbevételből, a meccsek közvetítési jogának eladásából, és a meccsnapi bevételből, ami a jegyeladásokból és a stadionbeli értékesítésből áll össze. A legnagyobb tételt, a befolyó pénz közel felét az első kategória adja, a nagy sportmárkák rengeteget fizetnek a jó csapatoknak azért, hogy az ő ruháikat viseljék a játékosok. A kluboknak származik bevétele játékosok eladásából is, ezt azonban többnyire újak vásárlására fordítják, bár van néhány csapat (pl. az Arsenal), ami híres arról, hogy nagy összegeket képes felhalmozni olcsón vásárolt fiatal tehetségek későbbi értékesítéséből.
A világ 20 leggazdagabb csapata összesen 7,9 milliárd eurót (2,5 ezer milliárd forintot) termelt a 2016-2017-es szezonban
a Deloitte Football Money League kiadványa szerint, ami abszolút rekordnak számít, egy évvel korábban ugyanez az érték 7,4 milliárd euró volt. A top20-ba egyre nagyobb bevétellel lehet bekerülni, az első Football Money League összeállításának idején, 1996/97-ben még 36,2 millió euró elég volt a 20. helyhez, ma viszont már 199,2 millió euró kell hozzá (a top20 utolsó helyére egyébként legutóbb a Leicester City futott be).
Az csak az egyik dolog, milyen aránytalanul oszlik el a sportág mozgatta tőke a kontinensek közt; az európai futballban régóta nyomasztó pénzügyi fölényben van az angol bajnokság. A Premier League-ben szereplő csapatok a 2016/17-es szezonban 5,3 milliárd eurót hoztak össze, ami közel a duplája a második helyezett spanyol bajnokság bevételeinek. Anyagi feltételeket tekintve nem túlzás azt állítani, hogy van a Premier League, aztán van mindenki más, bár az utóbbi pár év trendjeit nézve az látszik, hogy a növekedés egy kicsit gyorsabb a spanyoloknál és németéknél.
A világ legértékesebb klubja is angol, a Manchester United az utóbbi pár év magához képest gyengébb bajnokságbeli teljesítménye ellenére 676,3 millió eurós bevételével tartja magát az első helyen, igaz, a Real Madrid csak hajszálnyival marad el mögötte.
A legtöbb pénzt termelő csapatok fele angol,
két spanyol, egy-egy olasz, német és francia klubbal kiegészülve alkotják a top 10-et. A Premier League-ben nemcsak árbevétel nagy, de a nyereség is borsos, az előző szezonban 500 millió fontot tett ki a klubok összesített adózás előtti eredménye, a korábbi rekord 200 millió volt a 2013/14-es szezonban.
A foci és pénz viszonyából a legtöbbször talán az átigazolásokról szóló hírek ütik meg még a sportág iránt kevésbé érdeklődők ingerküszöbét is. Az utóbbi években nagyon megszaladt a csapatok által játékosvásárlásra fordított összeg, sorra dőlnek meg a rekordok minden átigazolási szezonban.
Nemcsak a pénz, de a tranzakciók száma is növekvő tendenciát mutat, 2017-ben már több mint 15 ezer nemzetközi átigazolás történt a világon, ami 5 év alatt több mint 25 százalékos pluszt jelent. Az átigazolábizniszt eredetileg az 1995-ös Bosman-szabály, pörgette fel, ami egy Európai Bírósági ítélet nyomán lehetővé tette, hogy feloldják a korábbi külföldi játékosokra vonatkozó kvótákat az európai kluboknál. Ez megnyitotta az utat a jövedelmező nemzetközi játékospiac előtt, a klubok pedig játékos-összetételük szempontjából fokozatosan elvesztették a nemzeti karakterüket, a Premier League-ben például 2016-ra már a labdarúgóknak csak 30 százaléka volt angol.
Az átigazolásokra fordított összegek is nőnek, globálisan tavaly elérte a 6,37 milliárd dollárt a klubok által játékosvásárlásra fordított összeg.
Az átlagos összeg, amiért egy játékos elkel, 2017-ben 2,6 millió dollár volt, de óriási a szórás (rengeteg ingyenes igazolás van alacsonyabb szinten, sőt tulajdonképpen ezek teszik ki az igazolások túlnyomó többségét), de ha az 50 legdrágább igazolást nézzük, akkor már 48,5 millió dollárra jön ki az átlag. 2011-ben ez utóbbi még csak 24 millió dollár volt, vagyis hét év leforgása alatt több mint a duplájára nőtt a top igazolások átlagára. (A teljes átlagban szerényebb növekedés mutatkozik, itt 1,7 millióról nőtt 2,6 millióra az érték, vagyis nő a távolság az igazolások teteje és alja között.) A legutóbbi három átigazolási szezonban összesen több mint 6,5 milliárd dollár cserélt gazdát a nagy klubok között.
Az utóbbi évek leginkább elhíresült drága igazolása a brazil Neymar volt, akit 222 millió euróért vásárolt meg a Paris Saint-Germain a Barcelonától, ez több mint kétszer akkora összeg, mint a Manchester United által felállított előző rekord (a csapat 105 millió euróért szerezte meg Paul Pogbát). De a top kluboknál egyre kevésbé számít ritkaságnak a 100 millió eurót megközelítő vagy akár meg is haladó igazolás (nem régi hír, hogy Cristiano Ronaldo 100+12 millió euróért megy a Juventushoz, fel is háborodtak emiatt a közös tulajdonos révén érintett Fiat dolgozói).
Nagy kérdés, mennyire tekinthetők lufinak az ekkora igazolási összegek, ennek megválaszolása több okból is nehéz: egyrészt szinte lehetetlen mérni, mennyi hasznot hajt egy nagy név az évek leforgása alatt a kluboknak, másrészt ahogy a futballpiac bővül, úgy lesz egyre több, kívülről irreálisan soknak tűnő pénz drága játékosokat venni. A klubok bevételei gyorsabban nőnek, mint amilyen tempóban növekszik az igazán jó játékosok száma, így a kevés tehetségért egyre nagyobb összegek szállnak versenybe, ez pedig törvényszerűen felhajtja az igazolási árakat (vagyis keresleti infláció alakul ki a játékospiacon).
Kérdés persze, meddig tud növekedni a futballpiac: a jelenleg bejáratott piacokon valószínűleg nem a végtelenségig, hiszen a fő bevételi forrásokat adó területek korlátosak, a tévétársaságokat nem lehet akármennyi pénzt elkérni a közvetítési jogokért, a meccsekhez kapcsolódó bevételek (például a jegyek ára) szintén nem növelhetők érdemben a szurkolók felháborítása nélkül, és a szponzorok sem fognak a végtelenségig egymásra licitálni.
De szó sincs arról, hogy a futball meg kellene, hogy maradjon a hagyományos piacain, számos országban még csak most kezd igazán népszerűvé válni. Kínában állami stratégiát is alkottak az egyre több pénzt mozgató helyi futball felzárkóztatására, és a vásárlóerő növekedésével a kínai tévétársaságoktól is a mostaninál több pénzt el lehet majd kérni a nagy bajnokságok közvetítési jogaiért.
Az iparágban otthonosan mozgók szerint a következő 15 évben még nem fenyeget a veszély, hogy kilapul a bevételi görbe a topligák csapatainál, 2030-ra a Manchester United bevételei elérhetik az 1 milliárd fontot. A bevételnövekedés pedig az előbb leírt logika mentén magával húzza a játékosok drágulását, a jövőben tehát egyre inkább számíthatunk 200 millió eurós igazolásokra.