Sokadszorra lóg a levegőben a közszféra drasztikus leépítésének lehetősége. A versenyszféra most épp a hivatalnokokban látja a munkaerőhiány orvosságát, és nyilván a kormány is szívesen csökkentene kiadásokat, mert azok minden erőfeszítés ellenére folyamatosan csak nőnek az állam méretével együtt. A közszférában dolgozók szerint viszont a fejétől bűzlik a hal, a közigazgatás teteje az állami cégekkel együtt egyre csak burjánzik, míg a valódi közszolgáltatásokban dolgozókból valójában hiány van.
Kevés problémahalmaznak futottak neki annyiszor a rendszerváltás utáni kormányok, mint a bürokráciacsökkentés ügyének. A hivatalnoki létszám csökkentésének és a szabályok egyszerűsítésének sok évre visszanyúló projektjében mostanáig csak részsikereket könyvelhetett el a magyar állam; ilyen például, hogy az ügyintézés tényleg több fronton gyorsabb és könnyebb lett az elmúlt időszakban. A másik állandóan visszatérő témában, az állam méretének csökkentésében viszont totális a kudarc, az elmúlt években a bürokráciacsökkentő programok ellenére még nőtt is a közszférában dolgozók száma.
Mutatnak arra jelek, hogy ennek most ismét nekiveselkedne a kormány: a napokban Varga Mihály nem zárkózott el a Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetségének javaslatától, amely szerint a közszférából leépített százezer emberrel kellene orvosolni a piacon jelentkező munkaerőhiányt. Később Gulyás Gergely kancelláriaminiszter finomított a képen azzal, hogy maximum „humánus" szemléletű és százezernél kevesebb főt érintő leépítésről beszélt, viszont ő is azt mondta: fel kell mérni minden területen, optimális-e a létszám, hogy ne egy felduzzasztott, túl sok közszolgát foglalkoztató állam működjön.
Hasonló projektbe legutóbb az előző kormány legmegbízhatóbb elintézőemberének tartott Lázár János bicskája tört bele, ami azt vetíti előre, hogy nem lesz könnyű helyzetben, akinek a nyakába varrják a közszféra karcsúsításának feladatát. De mi számít egyáltalán közszférának, tényleg túl nagy-e Magyarországon, és meg lehetne-e oldani a piaci munkaerőhiányt a közalkalmazottak kirúgásával?
A kisebb és hatékonyabb állam gondolata már a 2006-tól kezdődő kormányzati ciklusban napirendre került. A második Gyurcsány-kormány felállása után elkezdték az államreform előkészítését, átvizsgáltak több mint nyolcszáz költségvetési szervet, valamint előálltak a kormányzati negyed koncepciójával. 2006–2007-ben önálló Államreform Bizottság segítette a kormány munkáját, ennek ellenére nem történt érezhető elmozdulás a bürokrácia hazai viszonyaiban, és a kormányzati egyszerűsítésből sem lett semmi a gazdasági és kormányválságok szabdalta ciklusban.
A Fidesz–KDNP-kormányra jutása után nem kellett sokat várni, hogy újra előkerüljön téma, 2011-ben meghirdették a „jó államot" célzó Magyary-programot, amelytől sokat várt Navracsics Tibor, akkori igazságügyi miniszter. A 2013 végig tartó program kitűzte a közigazgatás teljes szervezeti átalakítását, egy takarékosabb, átláthatóbb rendszer létrehozását, meghaladva a megelőző húsz évre jellemző egy helyben toporgást, amelyben a miniszter szerint ötven kormányhatározat mellett nulla cselekvés történt. A Magyary-programmal elindult valami, ám egy sor túlságosan ambiciózus cél is ki lett tűzve rövid határidővel, beígérték például a közszolgálati életpályák összehangolt rendszerét, a Nemzeti Egységes Kártyarendszert, amelyek még most, hat évvel később sem álltak össze.
2014-ben ismét megalakították az Államreform Bizottságot, és felpörögtek az események, legalábbis a törvénykezés frontján. 2015-től kezdődően a több lépcsőben megvalósuló közigazgatási bürokráciacsökkentés rengeteg folyamaton könnyített, sok területen egyszerűsödtek az általános eljárási szabályok, szűkült az engedélyhez kötött tevékenységek köre, csökkentek az ügyintézési határidők, és eltöröltek egy rakás bosszantó díjat (nem kell fizetni például a személyi igazolvány kiváltásáért), így összesen évente mintegy 175 ezer eljárás vált ingyenessé. Fontos előrelépések történtek az e-ügyintézés terén, ezek közül a leglátványosabb a használható ügyfélkapus rendszer felállása, amelyen keresztül az adóbevallás is intézhető. Ráadásul ezt az elmúlt két évben már a NAV készíti a magánemberek helyett.
A 2016-ban induló, nagy léptékű bürokráciacsökkentési program keretein belül pedig a háttérintézmények kusza és átláthatatlan rendszerének ment neki fűnyíróelv mentén a kormány a Miniszterelnökség vezényletével, névleg egy sor szervezet olvadt össze és szűnt meg jogutóddal vagy anélkül.
Egyvalami azonban mindettől függetlenül nem változott, és ezért kerülhetett ismét napirendre: a közszférában dolgozók létszáma folyamatosan növekszik. Annak ellenére alakul így, hogy az előző ciklus egyik gyakran hangoztatott célja volt a drasztikus lefaragás, a Miniszterelnökség a bürokráciacsökkentési program másik lábaként konkrétan 600 ezer fővel akarta több lépcsőben csökkenteni az állami alkalmazásban állók számát, és ebből már az előző ciklus során letudott volna 100-200 ezret.
Az eredmény ismert, Csepreghy Nándor tavaly ősszel nyilvánosan is elismerte a közszféra létszámcsökkentésének kudarcát. Mint mondta, „minden íróasztal meg tudja magyarázni a jogosultságát", ezért nem járhattak sikerrel.
A közszféra fogalma egyébként egy kissé zavaros, mert több mindent szokás érteni alatta attól függően, ki beszél róla és mi az érdeke. Az biztos, hogy hozzátartozik minden olyan intézmény, amely közvetlenül költségvetési forrásból működik, vagyis a központi közigazgatás összes szerve (a minisztériumok alá rendelt területekkel együtt), és a legfontosabb független állami intézmények, mint például az Alkotmánybíróság, az Állami Számvevőszék vagy éppen a KSH. Az ebbe a körbe tartozók pontos létszámáról csak kb. kétéves késéssel kapunk képet mindig, mert a költségvetések zárszámadásából lehet kinyerni az adatot, ennek alapján a 2016-os állapot szerint 556 ezren voltak a költségvetési szerveknél foglalkoztatottak.
Köztük egy kisebb, de a bürokráciacsökkentés témájában annál fontosabb halmazt alkotnak a tényleges közigazgatásban dolgozók, akik az MKKSZ becslése szerint 100-110 ezren lehetnek manapság.
De ha arra vagyunk kíváncsiak, összesen mennyien dolgoznak a köz érdekében, akkor számításba kell vennünk azokat a szervezeteket is, amelyek szerződéses viszony alapján közfeladatot látnak el az állam megbízásából, és ehhez költségvetési támogatást kapnak (tipikusan ilyenek az oktatási vagy egészségügyi területre bevont egyházak, alapítványok). Ha így számolunk, akkor kapjuk meg a humán közszolgáltatás területén dolgozó összes ember létszámát, a terület érdekképviseletét ellátó Magyar Köztisztviselők és Közalkalmazottak Szakszervezete (MKKSZ) szerint jelenleg 610 ezren lehetnek.
És végül ott mozognak a határon az állami tulajdonú vállalatok, amelyeknek közpénzből kell kipótolni a fenntartási költségüket, hogyha nem sikerül önfenntartóan üzemeltetni őket. Amennyiben az itt dolgozókat is a közszféra részének tekintjük, már egymillió és egy-kétszázezer fő környékére kúszik fel a közszféra mérete, ami régiós szinten kiemelkedően magas. Ám bizonyos szempontból demagógia ezt az értéket a hárommillió pár százezer piacról élővel párhuzamba állítani olyan módon, mintha utóbbiak tartanák el az előbbieket, hiszen akadnak bőven olyan állami cégek, amelyek (igaz, többnyire monopolhelyzetüknek köszönhetően) még nyereséget is termelnek (pl. MVM, Szerencsejáték Zrt.). Az „eltartottak" valós száma inkább a fent említett 600-700 ezer környékén keresendő, kérdés, sok-e ez, vagy kevés, és mi lenne, ha közülük néhány százezer főt átirányítanánk a piacra.
Tény, hogy a költségvetési szerveknél foglalkoztatottak száma ugrásszerűen nőtt 2010 óta, de ennek elsődleges oka az volt, hogy a második Orbán-kormány alatt a központi igazgatáshoz került az önkormányzatoktól az egészségügyi intézmények egy része, az oktatási rendszer jelentős része és az önkormányzati államigazgatási feladatok egy része.
A nagy ugrás után viszont a növekedés nem állt meg, még 2013-hoz képest is több tízezer fővel többen dolgoztak az államnak 2016-ban, bár az előző évhez képest bekövetkezett egy négyezer fős csökkenés. A létszámbővüléssel párhuzamosan nőtt a kifizetett juttatások tömege, 2017-re már több mint 2100 milliárd forintos ráfordítás volt betervezve erre a célra.
Kérdés azonban, mely területeken dolgoznak a plusz emberek, kik végeznek közülük olyan munkát, amelyet anélkül le lehetne építeni, hogy annak az ügyfelek látnák kárát. A szakszervezetek azonnal tiltakozni kezdtek, amikor a sajtóban felröppent az ötlet, ezért megkérdeztük az MKKSZ elnökét, Boros Péternét, mi az humán közszolgáltatások érdekképviseletének véleménye arról, hogy ismét napirendre kerülhet a közszféra lefaragása. Szerinte a baj ott kezdődik, hogy az eddigi karcsúsítási tervek nem jártak együtt a feladatok csökkentésével a közszférában, ameddig ezt nem lépik meg, addig katasztrófa lenne a létszámcsökkentés számos területen.
Az MKKSZ álláspontja, hogy „az alacsony bérek politikája nem vált be", a közszférában elérhető szerény kereset miatt már most mintegy 10 százalékos létszámhiánnyal küzdenek olyan humánszolgáltatási kulcsterületek, mint az oktatás-nevelés vagy az egészségügy. De ha csak a közigazgatást vesszük, akkor sincs szó arról a szakszervezet szerint, hogy túl sok lenne a hivatalnok vagy az ügyintéző, sőt, sok helyen a működőképesség határán táncolnak a kormányhivatalok.
A hiány onnan is leolvasható, mondta Boros Péterné, hogy a költségvetés 680 ezer főt engedélyez a humán közszolgáltatási területen, ehhez képest csak 610 ezer betöltött állás van, ami nem éppen arról árulkodik, hogy további leépítésekre lenne szükség, sok helyen már így is napi 10-12 órákat dolgoznak a közalkalmazottak 8 óra helyett. Az OECD-országokban átlagosan 18 százalék a humán-közszolgáltatásban dolgozók aránya, ez az érték nálunk csak 16 százalék, ennek alapján sem indokolható a csökkentés – mondta.
Az MKKSZ elnöke szerint a közszféra növekedését a közigazgatás felső szintjének elburjánzása okozza, és egyre többen dolgoznak az állami cégeknél is (amelyek száma szintén nőtt az elmúlt években). Ezt a feltételezést némileg alátámasztja, hogy 2010-hez képest majdnem megduplázódott és mintegy 10 ezer főt számlál a minisztériumok által közvetlenül foglalkoztatottak száma, és akkor még nem beszéltünk a tárcák háttérintézményeiről, amelyek a korábbi nagyívű átszervezések ellenére még mindig rengetegen vannak. A kormány a közigazgatás csúcsszerveként maga sem jár elöl jó példával, tárcák rekordméretűre híztak a tavalyi évre.
A szakszervezet szeretné, ha a kormány befejezné a számokkal riogatást, ha viszont számokkal jönnek, akkor mondják meg konkrétan, milyen területekről és hány embert akarnak elküldeni. Ugyanakkor lehetségesnek tartják, hogy az elküldeni tervezett dolgozók bértömegéből finanszíroznák a már igencsak régóta esedékes béremelést a közigazgatásban, az azonban nem megoldás, ha azon az áron jut magasabb fizetés, hogy létszámhiány miatt veszélybe kerül a működőképesség – közölték.
Tételezzük fel egy pillanatra, hogy a szakszervezetek tiltakozása ellenére lehetne úgy racionalizálni a működést, hogy a mostaninál kevesebb emberrel hatékonyan üzemeljen a közszféra. Ez esetben már az a kérdés merül fel, mit kezdene a munkaerőpiac az elbocsátott közszolgákkal.
Bár a Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetsége a munkaerőhiány potenciális megoldásaként vette elő a közszféra megnyirbálásának javaslatát, az érintettek és a korábbi elemzések szerint ez korántsem biztos recept. Az MKKSZ részéről Boros Péterné kétségesnek nevezte, hogy a teljesen más képesítésű közalkalmazottak oldanák meg a dolgozók hiánya miatt leginkább küszködő iparágak gondjait (mint például az építőipar vagy a vendéglátás), de független hr-szakértők is erős kétkedéssel fogadták az ötletet már a korábbi felmerülésekor.
A fejvadászok szerint valamennyi embert fel tudna szívni a magánszféra, de vélhetően nem tömegeket, legalábbis komoly támogatás nélkül semmiképp. Az egyik legnagyobb nehézséget az jelenti, hogy a verseny- és a magánszféra különböző vállalati kultúrával rendelkezik és eltérő képesség- és készségcsomagot igényel a munkavállalók részéről. Vagyis átképzések nélkül nem megoldható az átterelés. Szintén alapvető probléma, hogy vélhetően nem a versenyszférából valóban hiányzó informatikusokat, mérnököket fogják elküldeni a költségvetési szektorból, mert rájuk ott is szükség van.
Feltételezhetően többnyire adminisztratív, irodai dolgozókat lehetne elbocsátani, esetükben merülhet fel leginkább, hogy az e-közigazgatás terjedése kiváltja sokuk munkáját. Ám ők komoly versenybe csöppennének a munkaerőpiacon: az álláskeresők mintegy 60 százaléka ilyen munkát keres, miközben az üres állásoknak csupán 4-5 százaléka esik ebbe a kategóriába. Problémás terület a nyelvismeret is, amely a versenyszférában sok munkahelyen elvárás, a közszférában viszont kevésbé jellemző a használható nyelvtudás.
Nem beszélve arról, hogy a jó munkaerőpiaci pozícióval bíró munkavállalók nagy részét amúgy is elcsábította már a versenyszféra, ahol sokkal magasabb bérek érhetők el. Vagyis az MGYOSZ hiába látná szívesen elméletben a közszférában felhalmozódott többletmunkaerőt a piacon, ha valóban alkalmazni akarnák a cégek ezeket az embereket, könnyen lehet, hogy nagy nehézségekbe ütköznének.
Nyitókép: középkori cári hivatal (S.V. Ivanov/Culture Club/ Hulton Archive/Getty Images Hungary)