Bár a törvények tiltják, a társadalom pedig megbélyegzi, a japánok mégis többet költenek szerencsejátékra, mint mondjuk oktatásra vagy hadseregre. A dolog oka egy addiktív, a pinballt és a félkarú rablót ötvöző játék, a pacsinko. Becslések szerint a japánok szabadidejük felét a pacsinkoszalonokban töltik, és milliók rabjai a gépeknek. Amivel egyébként indirekt módon Kim Dzsongunt és az észak-koreai rezsimet is támogatják.
Bár a kormány épp a kaszinózás legalizálásán dolgozik, Japánban jelenleg a lottón és néhány obskúrus sportra való fogadáson kívül nem létezik legális, törvényileg szabályozott módja a szerencsejátéknak. Ehhez képest a japán szerencsejáték-ipar auditálható (tehát nem a kifejezetten feketén folytatott) része mégis harmincszor annyi pénzt termel egy évben, mint Las Vegas.
Azaz másfélszer annyit, mint a teljes magyar gazdaság.
Az ellentmondás oka nem a brutális lottófogyasztás, és nem is a lóverseny, hanem a pacsinkó, amely mind a mögötte lévő pénzügyi konstrukciót, mind magát a játékmenetet tekintve a világ egyik legfurcsább szerencsejátéka, ugyanakkor az egyik legjövedelmezőbb is, legalábbis az üzemeltetők számára.
De a furcsaságok a játékgépeknél nem érnek véget, a játék végső kedvezményezettjei, a pacsinkószalonok tulajai közül sokan az észak-koreai rezsim támogatói, és egyes becslések szerint a japán irodisták munka után bedobált pénzének egy jelentős része Phenjanban landolt a kommunista diktatúrának szánt adományként.
A pacsinkószalonok kívülről inkább emlékeztetnek egy külvárosi hipermarketre, mint kaszinóra: egy nagy, jellemzően szürke csarnoképületet kell elképzelni, a tetején néhány hatalmas logóval. A belső pedig egy régimódi játékteremre emlékeztet, amelyben katonás, tömött sorokban állnak a villogó, zenélő játékgépek, és (a játékosok számának függvényében) iszonyú hangzavar uralkodik.
A játék maga a pinball és a félkarú rabló keveréke. A lényege, hogy fémgolyókat kell eljuttatni egy függőleges “akadálypályán” át egy lyukba. Ha ez sikerül, azért jutalomgolyók járnak, plusz a gépbe beépített félkarú rablón is lehet pörgetni egyet. Ez utóbbival lehet igazán nagyot szakítani, már ha az ember megüti a jackpotot. És alapvetően ez a dolog szerencsejáték része, ami megkülönbözteti a pacsinkót egy sima játékgéptől: normális játékmenet mellett nem igazán lehet nyerni a pacsinkón, vagy legalábbis nem valami sokat. A félkarú rabló viszont nagy kifizetéseket ígér a játékosoknak, ami persze elég ritkán jön be.
A játéktermes játékok megidézése és a nagy kifizetés reménye meglehetősen addiktív mix. Amire a termek hirdetései is rájátszanak, amelyek azt ígérik, hogy az ember élete azonnal jobbra fordul, amint belép. Egyes becslések szerint ez a japánok legnépszerűbb szabadidős tevékenysége
a szórakozásra szánt idejük közel felét a pacsinkóban töltik (a közmondásos japán irodista szabadnapjai a sztereotípia szerint reggeltől estig tartó pacsinkózással telnek).
Országszerte több mint 10 ezer pacsinkószalon üzemel, a szektor méretét jelzi, hogy nagyobb munkaerő-piaci felszívóerővel bír, mint a tíz legnagyobb autógyártó. Ami annak fényében nem is meglepő, hogy a pacsinkók több pénzt hoznak be egy évben, mint Las Vegas, Makaó és Szingapúr kaszinói együttvéve.
Mindez dacára annak, hogy Japánban a szerencsejáték egyfelől illegális, másfelől társadalmilag elítélt, a bűnözéssel azonosított dolognak számít.
A törvények kevés kivétellel minden hagyományos szerencsejátékot tiltanak. Bár hajó, bicikli-, motor- és lóversenyekre ugyan lehet fogadni, és lottó is van, azért ezek jóval kisebb (pénz)tömeget mozgatnak meg, mint a klasszikus alternatívák. (Jellemző egyébként, hogy lovizni még a játéktermekben is lehet: hatalmas lóversenyszimulátorokon megy a virtuális biznisz.)
A pacsinkó a tiltást egy elég egyszerű módszerrel kerüli meg. A golyókat, amelyekkel a játék folyik, pénzért lehet "bérelni" a terem üzemeltetőjétől, és a játék végeztével vissza is kell adni. Viszont a visszaadott golyókért cserébe az üzemeltető különféle ajándéktárgyakat vagy utalványokat ad, amelyeket egy jogilag elkülönülő üzletben pénzre lehet váltani. Korábban ezek az üzletek fizikailag is a termen kívül voltak, de mára már sok helyen az épületen belül, a játéktértől mindössze egy ajtó vagy üvegfal által elválasztott helyiségben vannak.
Ennek köszönhetően a pacsinkÓ jogilag szürkezóna: nem pénzt nyernek, illetve vesztenek, hanem kis fémgolyókat, illetve konkrét értékkel nem rendelkező ajándékokat. Az már egy más kérdés, hogy ezeket pénzre lehet váltani.
Ennek ellenére a pacsinkóüzemeltetők élete manapság nem egyszerű. A szektor sikere a jelek szerint visszaütött: az utóbbi években a kormány elkezdte kicsit komolyabban venni az addiktív játék visszaszorítását, miután egy jelentés kapcsán ráébredtek, hogy a pacsinkófüggők száma meghaladja a hárommilliót. Első körben a golyók árának és a jackpotok értékének szabályozásával próbálják megnyirbálni a szektorban eltűnő pénz mértékét, de a jövőben komolyabb szabályozás várható a témában.
Másrészt kihívást jelent, hogy jön a konkurencia. Bár a szerencsejáték eddig illegális volt Japánban, nemrég legalizálták a kaszinókat, amennyiben ezek elkülönült (a hivatalos szóhasználatban integrált) turisztikai létesítmények részeként jönnek létre. A kormánynak ezzel elsősorban a külföldi, jellemzően a jelek szerint Japánra egy hatalmas bevásárlóközpontként gondoló kínai turisták megkopasztása a célja, de vélhetően a japán lakosságnak is lesznek olyan rétegei, amelyek rákapnak a dologra. (Pont ezért egyébként heves társadalmi tiltakozás kísérte a kaszinótörvényt, ami annak a fényében meglepő, hogy a pacsinkók ellen nem szoktak így kikelni a japánok.)
A tokiói reptereken nem ritka, hogy a Kínába tartó járatok check-in pultjainál tucatnyian is fejenként három-négy, a rizsfőzőtől a lapostévéig bezárólag a legkülönfélébb háztartási elektronikai cikkekkel és nyugati luxusmárkák szatyraival megpakolt kocsikkal várakoznak, ami részben annak szól, hogy a kínai legendáriumok szerint a japán cuccok, különösen a belpiacra szánt termékek jobb minőségűek (hiába gyártják azokat is Kínában), másrészt Japánban valóban könnyebb elkerülni a hamisítványokat, mint Kínában.
A legnagyobb ellenségét viszont a demográfiai és gazdasági tendenciák jelentik. A fenti számok fényében talán meglepő lehet, de a pacsinkóbiznisz már jó tíz éve leszállóágban van. A bevételeket tekintve 2005-ben volt a csúcson a fémgolyódobálás, akkor 27 ezer milliárd jent termelt a biznisz. Azóta csökkenőben van a forgalom, az üzemeltetők pedig azon siránkozik, hogy ha ez így megy tovább, nem lesz pénz az innovációra, azaz az egyre bonyolultabb és szórakoztatóbb új gépek kifejlesztésére, ami miatt tovább csökken a forgalom.
Ettől függetlenül a piac még így is hatalmas, 21 ezer milliárd jenes éves bevétellel bír. Azaz a japán GDP közel 4 százalékáról van szó, tehát nagyjából annyi pénz tűnik el a pacsinkótermekben, mint amennyit a japán állam oktatásra költ, és kb. négyszer annyi, mint amennyit az egyesek szerint fenyegetően modernizálódó hadseregére. Ami egyébként több pénz, mint a magyar gazdaság éves kibocsátása.
Ennek a pénznek a jelentős része pedig nem mindig a legjobb helyen köt ki. Az üzemeltetők közül sokan tartoznak a japán koreai kisebbséghez, a zainicsikhez. Ennek az oka, hogy a 20. század első felében a Koreai-félszigetről kényszermunkára behurcolt zainicsik és leszármazottjaik hagyományosan a társadalom megbélyegzett tagjai Japánban, és ezért egy csomó munkahely elérhetetlen számukra. Emiatt jobb híján kénytelenek a zavarosban halászni, és mi lehetne zavarosabb és jövedelmezőbb, mint a pacsinkó.
Ami még bonyolultabbá teszi a dolgot, hogy a zainicsik egy jelentős csoportja az észak-koreai rezsim szellemi követője és pénzügyi támogatója. Hogy miért, azzal kapcsolatban számos elmélet kering, amelyek elsősorban a társadalmi kirekesztettséget és diszkriminációt, a szülőföldhöz való megtörhetetlen lojalitást, illetve Phenjan által az 1950-es évektől a zanicsiknek nyújtott támogatást okolják a jelenségért.
Bár mára az észak-koreai csoportok ereje eléggé megkopott, az 1980-as és 1990-es években több százmillió dollárral támogatták a phenjani rezsimet, nagyrészt a pacsinkókból származó bevételekből.
Manapság ez már az Észak-Korea elleni nemzetközi pénzügyi szankciók miatt nehezebb, de egyes hírek szerint azért még most is jut Kim Dzsongunéknak a japán golyódobálás bevételeiből. Mindazonáltal ahogy a pacsinkók, úgy manapság a Phenjant támogató zainicsi csoportok is kormányzati támadásoknak vannak kitéve, tehát a kilátások nem valami jók, legalábbis Észak-Korea számára.