Azt, hogy valami nincs rendben a magyar ingatlanpiacon, most már szinte mindenki érzi: a fővárosban az ingatlanárak és bérleti díjak olyan ütemben nőnek, mint szinte sehol máshol a világon, építkezni vagy felújítani a munkaerőhiányos építőiparban gyakorlatilag egy egzisztenciális horror, és hetente tucatjával lakoltatják ki a családokat. A helyzet egyre súlyosabb, egyesek szerint annyira, hogy már kimondhatjuk: Magyarországon lakhatási válság van, ami ráadásul egyre mélyül.
Erre a következtetésre jut legalábbis legfrissebb éves jelentésében a Habitat for Humanity nevű civil szervezet és a jelentést összeállító Periféria Közpolitikai és Kutatóközpont. A keresztény hátterű, rászorulóknak társadalmi munkában megfizethető házakat építő Habitat magyar irodája már hetedik éve követi ilyen jelentésekben a magyarországi lakáshelyzetet, különösen a szegényebb sorsú, rászoruló háztartásokét, és azt, hogy az állam mit tesz az érdekükben. A jelentés szerint
Magyarországon 2018-ban (óvatos becslés szerint) 2-3 millió ember élhet lakásszegénységben,
vagyis él rossz állapotú, rossz energetikájú, nehezen megfizethető lakásokban vagy lakik jogilag és területileg kiszolgáltatott helyzetben. A szegény háztartásokat ráadásul több, egymást erősítő negatív hatás is éri, a Habitat szerint lakhatási csapdába lökve ezeket a családokat, amiből szinte lehetetlen kimászni. A problémákat pedig csak egyre fokozzák a meredeken emelkedő ingatlanárak és az, hogy az állam egyre kevésbé nyújt segítséget az arra rászoruló családoknak, így látszólag minden a szegény családok ellen dolgozik. Emiatt pedig sokan szinte teljesen kiesnek az ingatlanpiacról, és őket kihasználó lakásuzsorások ölébe hullanak, vagy olyan intézményeket terhelnek, amelyeknek alapvetően nem a szegény családok lakhatási gondjainak kezelése lenne a dolga.
A több mint 40 oldalas jelentés több fejezeten át írja le részletesen azokat a tényezőket, amik könnyen csapdába ejtik a szegényebb családokat. Mielőtt viszont még ebbe belemennénk, nézzük meg, mi is az a lakásszegénység. Ez egy nagyon összetett fogalom, amibe beletartozhat éppúgy egy hajléktalan, vagy egy cigánytelep túlzsúfolt lakásának lakója, mint a lakását rendesen kifűteni nem tudó nyugdíjas, vagy akár az a fiatal, akiknek alig marad pénze bármi másra a lakbér és a rezsi kifizetése után.
Nehéz mérni, hogy ki tartozik ebbe a kategóriába, vannak viszont olyan aspektusai, amit jól lehet mérni. Azt például tudni, hogy
tavaly a teljes népesség 15,9 százaléka, több mint másfél millió ember élt olyan lakásban, aminek beázik a teteje, vagy nedvesednek és penészesednek a falai, vagy nincs bennük wc és fürdőszoba.
Ez arányaiban háromszor több, mint az uniós átlag. Ha a 18 év alatti lakosságot nézzük, akkor még szomorúbb a helyzet, a fiatalok 27,3 százaléka él ilyen körülmények között. 1,3 millió háztartás pedig olyan problémákkal küzd, hogy a jövedelmének több mint 40 százaléka megy a lakhatás költségeire vagy nem tud kifizetni valamilyen alapvető javítást a lakásán.
Ezek a problémák pedig nem csak a legszegényebbeket érintik: a jelentés szerint a magyar lakosság 6,2 százalékának okoz komoly anyagi problémát, hogy rendesen befűtsön otthon, de a szegénységi küszöb felett élők 5,7 százalékát is érinti ez a probléma. A fűtésnél pedig valószínűleg még több embert érintenek az egyre emelkedő albérletárak, a lakást bérlők több mint felének, 53 százalékának ugyanis gondot jelent kifizetni az albérletét.
Persze azért a legszegényebbeket kiemelten érinti az a probléma, hogy kiárazódnak a piacról, mert a legalsó jövedelmi tizedbe tartozók egy főre jutó éves átlagjövedelme ugyan több mint 11 százalékkal emelkedett 2010 óta, a lakásárak viszont ugyanez alatt az idő alatt 75 százalékkal emelkedtek.
A lakhatási csapda, amibe sok magyar család beleesik vagy beleszületik, ott kezdődik, hogy az alacsonyabb jövedelmű háztartások arányosan többet kell, hogy költsenek lakhatásra, mint az átlag. A magyarok átlagosan a jövedelmük 18 százalékát költik lakhatási költségekre, viszont minél szegényebb egy háztartás, ez az arány annyival nagyobb, már csak azért is, mert annyival nem tudnak olcsóbban lakni, mint amennyivel kisebb a jövedelmük. Viszont azokat a lakásokat, amelyekben a lakosság szegényebbik része él, arányosan drágább is fenntartani, mint egy átlagos lakást.
Egy 1945 előtt épült, nem korszerűsített házban lévő lakás négyzetméterét például 4,5-szer annyiba is kerülhet kifűteni, mint egy újonnan épített lakóparkban lévő lakásét.
Az alacsony jövedelmű családok az emelkedő ingatlanárak miatt egyre nehezebben találnak lakást, amit találnak, arra pedig többet kell költeniük, illetve választhatnak, hogy erre költik a pénzüket, vagy valami más sürgős kiadásra, és tartozást halmoznak fel (ami a magyar lakosság egyhatodát érinti). Az alacsony jövedelem miatt a szegényebb családok kockázatosabb adósnak számítanak, így ha egyáltalán kapnak hitelt felújításra vagy lakásvásárlásra, akkor is csak jóval drágábban, mint az átlag, így ez sem igazán segít a helyzetükön.
És mi történik azokkal, akik teljesen kiárazódnak a lakáspiacról? Számukra nagyon kevés lehetőség marad, és ezek általában mind elég aggasztóak. Az egyik tendencia, amiről a jelentés ír, a lakásuzsora kialakulása. Ez azt jelenti, hogy a kiszolgáltatottak helyzetét kihasználók kis lakásokban szobákat adnak ki a szegény családoknak, elég drágán és minden jogi biztosíték nélkül.
Egy 4 négyzetméteres szobáért Budapesten akár 55 ezer forintot is elkérnek havonta a lakásuzsorások.
De akkor miért veszik ki mégis ezeket a szobákat? Mert a kiadó tipikusan nem kér kauciót, ami máshol általában kéthavi lakbér amit az alacsony jövedelmű családok tipikusan nem tudnak kifizetni. Ezen kívül az uzsorások nem támasztanak olyan feltételeket, ami kizár sok családot, például, hogy gyerekkel nem lehet költözni. Viszont így zsúfolt szobákban laknak egész családok, egy lakáson pedig több családnak kell osztoznia. Ráadásul mivel tipikusan nem kötnek szerződést az albérlőkkel, vagy a szerződésből nem adnak példányt a bérlőnek, így nem védi semmi a jogaikat.
Egy másik opció, ami sok lakásszegénységben élő családnak marad, az az, hogy munkásszállókba vagy a szociális rendszer intézményeibe, családok átmeneti otthonában vagy hasonló intézményekbe próbálnak költözni. A munkásszállók építését adókedvezménnyel támogatja a kormány (2019-ig), de ezek tipikusan nem arra a célra jöttek létre, hogy családok lakhatását tartósan megoldják. Sok munkásszálló nem is engedi például, hogy ott kiskorúak lakjanak.
A családok átmeneti otthonaiban és hasonló intézményekben pedig óriási túljelentkezés van, innen kikerülve pedig a családoknak tipikusan nincs semmilyen lehetősége arra, hogy lakjon valahol, ha csak egy rokonnál nem tudják meghúzni magukat. Ráadásul a lakhatási problémák miatt olyan családok szorulnak be az ilyen otthonokba, akiknek arra a szociális munkára, amire az ilyen intézményeket kitalálták, nincs szüksége, csak egyszerűen kiszorultak a lakáspiacról.
Ahogy persze a jelentés minden fejezete megállapítja, ezeken a problémákon tudatos kormányzati lépésekkel lehetne segíteni vagy legalább javítani, ám ennek nagyrészt az ellenkezője zajlik. A jelentés alapján két fő irányt lehet megkülönböztetni a lakhatás állami kezelésénél:
A magyar állam kifejezetten sokat költ lakhatási támogatásokra, viszont, ahogy a jelentés megállapítja,
a költségvetésben kilencszer annyi forrás megy nem célzott támogatásokra, mint amit kifejezetten rászorultsági alapon nyújt a kormány.
Az olyan, elvileg nem célzott támogatások, mint amilyen a csok, viszont elég célzottak abban az értelemben, hogy a feltételeiket úgy állapították meg, hogy a szegényebb háztartások kimaradnak belőle.
De nem csak a csok ilyen, hanem például az Otthon Melege program is, amelyben lakások energetikai felújítására lehet pénzt kapni. Ebben a programban a beruházás 50 százalékára lehet támogatást kérni, amit utófinanszírozásként fizet ki az állam. Ez már önmagában kizár sok családot, akiknek nincs elég rendelkezésre álló pénze a felújítások kifizetésére. Igaz, lehet kapni a kezdeti költségeket áthidaló kedvezményes hitelt a Magyar Fejlesztési Banktól, viszont az igazán rászoruló családok az alapból rossz, és a lakhatási gondjaik miatt egyre csak romló jövedelmi helyzetük miatt vagy nem hitelképesek, vagy a hitel törlesztése nagyon komoly gondot jelent, így nekik ez nem nagy segítség. (A lakások energetikai felújításával amúgy elég rosszul áll a kormány. Bár 2014-2020 között 700 ezer lakás felújítását ígérte a kormány, ennek eddig alig 5 százalékát, 40 ezer lakást sikerült korszerűsíteni.)
Eközben a rászorulók segítésének terhe az önkormányzatokra szakadt, ahogy a kormány megszüntette a központi költségvetésből finanszírozott lakhatási és egyéb segélyprogramokat. Az önkormányzatoknak így maguknak kell kigazdálkodni az ilyen támogatásokat, amelyeknek nyújtásában gyakorlatilag semmi nem szabályozza őket. Segíthetne még az is, ha több szociális alapon kivehető önkormányzati bérlakás lenne, de ahogy erről már korábban írtunk, ilyenből egyre kevesebb van. A jelentés szerint 2017-ben 108 437 lakás volt önkormányzati tulajdonban, ami a 4,428 millió magyarországi lakás 2,5 százaléka, és ami 25 ezerrel kevesebb, mint amennyi 2016-ban volt az országban.
(Borítókép: Családok szomszédos szobáikban a Menedék Családok Átmeneti Otthonában, Salgótarjánban 2017. január 11-én. Fotó: Komka Péter / MTI)
Ne maradjon le semmiről!
Csatlakozzon az Index Facebook-oldalához, és értesüljön a legfrissebb hírekről.