Az olasz kormánykoalíció belekezdett választási ígéretei megvalósításába: alapjövedelmet, alacsonyabb adókat és alacsonyabb nyugdíjkorhatárt ígértek. Amivel jól megijesztették az EU-t: a túlköltekezésre hivatkozva az Európai Bizottság visszadobta az olasz költégvetést. Válaszul Róma szabadságharcot hirdetett Brüsszel ellen, ez pedig potenciálisan nagyobbat szólhat, mint az eddigi EU-ellenes szabadságharc-kísérletek.
Bár a bevándorlás kapcsán és más, apró-cseprő európai uniós ügyekben már korábban elkezdték a kavarást, eddig Európa relatíve nyugalommal figyelte az EU-szkeptikus, balos-szélsőjobbos-populista olasz kormánykoalíció tevékenységét. Egészen addig, amíg az elmúlt hetekben Róma gazdasági fronton is begyújtotta a rakétákat: az új költségvetési tervezet alapján bőkezű pénzosztásba kezdene az olasz kormány, amivel csak az a baj, hogy már jelenleg is nyakig ülnek az adósságban.
A magas államadósságra hivatkozva az Európai Bizottság kedden közölte, jelenlegi formájában nem fogadja el az olasz költségvetést, és arra szólította fel az országot, hogy fogjon vissza a költekezésből.
Ilyen kemény uniós lépésre még nem volt példa: ez az első eset, hogy a bizottság elutasított egy tagállami költségvetést, és korrekciót írt elő.
A bizottsági keménykedéshez az is kellett, hogy az utóbbi hetekben a valamivel visszafogotabb uniós változtatási javaslatokat az olaszok lesöpörték az asztalról. A keddi felszólítás után pedig azt a Magyarországon már eléggé ismert rigmust hangoztatják, hogy Brüsszel hadat üzent az olasz emberek ellen, de ők megvédik a hazát a népsanyargató eurokratáktól.
Emiatt a helyzet mind gazdasági, mind politikai szempontból elég kellemetlen az EU-nak:
A vita tárgyát képező költségvetési tervezet egyébként első ránézésre nem kifejezetten radikális: a GDP 2,4 százalékára betervezett költségvetési hiányba alapból kevés ország roskadna bele. Az már egy fokkal érdekesebb, hogy a csomag egyszerre tartalmazza az adók és a nyugdíjkorhatár csökkentést, valamint a szociális kiadások növelését, de önmagában még nem is ez a baj.
Az igazi probléma, hogy az évtizedek óta gyengülő pénzügyi helyzetben evickélő Olaszországgal szemben az átlagosnál jóval kisebb a türelem, és nem csak az EU részéről: az állam hitelfelvételi költségeit meghatározó, egyúttal az országkockázatot is jelző olasz kötvényhozamok négy és fél éves csúcsra emelkedtek, míg az amúgy is kismillió gonddal küzdő olasz bankok részvényárfolyamai másfél éves mélypontra estek a költségvetési tervezet első publikálása után, és azóta is elég hektikusan mozognak.
Az olasz helyzettel kapcsolatos félelmek három tőről fakadnak. Egyrészt a gazdaság és pénzügyi rendszer általános gyengélkedése miatt minden kisebb pénzügyi-gazdaságpolitikai csörte képes nagyobb hullámokat verni. Ezekről a gondokról korábban részletesen is írtunk: az olasz termelékenység, azaz a gazdaság hatékonysága az 1990-es évek óta nem nagyon képes növekedni, a foglalkoztatási ráta krónikusan alacsony, az adósság nőttön nő, a stagnálás miatt pedig a kis, gyenge és tőkeszegény bankokból álló pénzügyi szektor nyakig ül a bedőlt hitelekben. Jellemző adat, hogy az olasz GDP 2017-ben alacsonyabb volt, mint 2005-ben.
Másrészt Rómában, Brüsszelben és Berlinben nagyon másképp gondolkodnak arról, hogy ezeket a problémákat hogyan kellene kezelni. Az olasz kormányok már a populisták idei hatalomra jutása előtt is folyamatosan költekezni szerettek volna, amit főleg Németország és más északi tagállamok unszolására az EU és az eurózóna mindig próbált visszafogni. A déli érvek szerint ha az állam nem segít be egy kicsi költekezéssel, soha nem fog beindulni a gazdaság; az északi érvek szerint annyira le van gatyásodva Olaszország, hogy nincs miből költekeznie, és előbb talán a korrupciót és a pazarlást kéne visszafogni.
Ez a vita eddig relatíve civilizált keretek között folyt: az északi tagállamok mindig egy kis több reformot követeltek Rómától, amiért cserébe az olasz kormány mindig kapott egy kis segítséget pénzügyi rendszere megtámogatásában, akár az uniós szabályok ferdítése árán is. Ám a kisebb politikai és piaci felfordulás harmadik oka, hogy a hagyományos politikai oldalak mentén nehezen besorolható Öt Csillag Mozgalom és a szélsőjobbos Liga turbópopulista idén tavasszal megalakult koalíciója elődjeivel szemben nem nagyon ajánl semmit az EU kéréseivel szemben, cserébe foggal-körömmel ragaszkodik legalábbis kérdéses gazdasági megalapozottságú programjához.
Ezzel pedig végső soron saját maguknak is ártanak: a politikai hercehurca és az adóssághelyzettel kapcsolatos csetepaté rontja az ország pénzügyi megítélését, ezáltal növeli az olasz kötvényhozamokat, magyarul drágábbá teszi az olasz államadósság finanszírozását. Tovább rontja a helyzetet, hogy a gyengélkedő olasz bankoknak van egy csomó államkötvényük, márpedig ha az kötvények értéke az állam pénzügyi helyzetének romlása miatt csökken, akkor a bankok pénzügyi helyzete is romlik. Az idegesség persze a tőzsdére is átgyűrűzik: a bankok részvényárfolyamai is csökkennek.
De nem csak a bankok, a többi cég is megsínyli a helyzetet: gyenge tőzsde és küszködő bankrendszer mellett nehezebb forráshoz jutni. Ugyan sok az igazság abban, hogy reálgazdasági téren az olaszok az euró talán legnagyobb vesztesei (erről részletesebb itt írtunk), egyúttal az is igaz, hogy eurózóna tagságuk nyomán jóval olcsóbban tudnak hitelt felvenni, mint az gazdasági helyzetükből következik. Egészen addig, amíg magukra nem borítják az eurózónát.
A kormány azzal érvel, hogy az eddigi pénzügyi machinációk ellenére a gazdasági helyzet nem javult, ezért az államnak adnia kell egy nagyobb rúgást a gazdaságnak, ezt pedig költekezéssel lehet megoldani.
Havi 780 eurós (kb. 250 ezer forintos) alapjövedelem bevezetésével növelnék a munkanélküliek és alacsony jövedelmű családok támogatását, a mostani 23-43 százalék közötti adókulcsokat 15 és 20 százalékra vinnék le, és 62 évre vágnák vissza a nyugdíjkorhatárt.
Ezzel persze nem az a fő baj, hogy támogatnák az elesetteket, hanem hogy a költségvetés más részeit nem akarják megvágni. A jelenlegi formájában pedig több szempontból is megsérti az EU-s szabályokat az olasz tervezet.
Az egyik vitás kérdés az államadósság: bár az uniós szabályok alapján Rómának folyamatosan csökkentenie kellene adósságát, erre több mint két évtizede nem képes, sőt. Az Európai Bizottság szerint a mostani költségvetés növelné az államadósságot, ami megengedhetetlen,
miután az olasz adósság a GDP 131 százalékára rúg, ami nominálisan messze a legnagyobb Európában, GDP-arányban pedig a görögök mögött a második.
A másik vitás kérdés az úgynevezett strukturális hiány, amely röviden annyit jelent, hogy sem a kiadásokba, sem a bevételekbe nem számítják bele a nagy egyszeri tételeket. Az így számított egyenlegben a bizottság pluszt szeretne látni, de a jelenlegi tervek hiányt mutatnak. A római és brüsszeli álláspont közti különbség mértéke a bizottság szerint “precedens nélküli”. (A strukturális hiány miatt egyébként Magyarországgal is hadban áll a bizottság, de mivel hazánk nem eurózóna-tag, kevesebb eszköze van szankcionálni. Erről nemrég a 444 írt hosszabban.)
A harmadik probléma, hogy a költekezés nem egyszeri lenne: az olasz kormány a következő három évre is hasonló hiányt tervez. Ez a bizottsági számítások szerint teljesen fenntarthatatlan. További vitás kérdés, hogy Brüsszel szerint az olaszok túl rózsás növekedési prognózissal számolnak, és valójában a hiány nagyobb, mint amennyi a Róma által közzétett, 2,4 százalékos érték.
Bár korábban sokan azt várták, hogy az olasz populisták egy nagyobb válság elkerülése érdekében csak beadják a derekukat, retorikailag pont az ellenkezője történik. Sőt, a kormány pont abból próbál politikai tőkét kovácsolni, hogy megvédje az országot a szemét brüsszeli eurokratáktól, akik a bankok érdekeit képviselik, és ki akarják zsigerelni a szenvedő olasz népet. Ez népszerűségük szempontjából eddig jó taktikának tűnik, gazdasági szempontból viszont ahhoz hasonlatos, mintha
az olasz kormány és az Európai Bizottság teljes gázzal hajtana egymás felé, és mindkét fél abban reménykedne, hogy a másik rántja el előbb a kormányt.
Ha nem teszik rendbe a költségvetést, az EU a GDP 0,2 százalékára, tavalyi adatok alapján olyan 3,4 milliárd euróra büntetheti Olaszországot, ám ez a lépés még nagyobb messze van, és kikényszerítése politikailag legalábbis kétes.
A balhé pedig pont akkor jön, amikor az erózóna és általában a világgazdaság kicsit lassulni látszik, a monetáris politika szigorodik, a piacokról fogy az olcsó, kockázatkereső tőke, magyarul az adóssághelyzet kezelése problémásabbá válik. Az olasz fejleményeket nem csak Brüsszel, hanem a hitelminősítők is nagy érdeklődéssel követik, az pedig az Európai Bizottságénál is komolyabb csapást jelentene Rómának, ha a bóvli kategória szélén táncoló olasz adósbesorolás tovább romlana.
Az olasz gazdasági-pénzügyi helyzet végső soron 2011 óta kissé Damoklész kardjaként lebeg az eurózóna fölött. Összeomlás azért most sem valószínű, de az utóbbi időszak relatív nyugalma után úgy tűnik, a populisták valóban növelni tervezik az Európán és az eurózónán belüli gazdasági feszültségeket.
(Borítókép: Olaszország és az Európai Unió zászlaja az olasz miniszterelnök rezidenciáján - fotó: Alessia Pierdomenico / Bloomberg / Getty Images)